SĀDHANA – ez a címe Szandai Mátyás első, saját szerzeményeit tartalmazó lemezének. Szó szerinti jelentése: sa = végtelen, dha = meditálni, na = tagadás, halál. Magyarul, a meditációban meghal az ego.

Drámaian cseng, pedig ez a szanszkrit kifejezés nem jelent többet, mint azt, hogy ha bármilyen cselekvésünket – legyen szó mise celebrálásról vagy kapálásról – kellő elmélyültséggel, spirituális irányultsággal gyakoroljuk, az közelebb visz a célunkhoz, ami végső soron az, hogy otthonosan belakjuk magunkat. Ehhez a lakáshoz pedig szükség van jó alapokra. Szandai Mátyás ezt tudja, és miközben az eget kémleli, arra is figyel, hogy mi van a földön, az anyagi világban. Zeneszerzői, zenekarvezetői alapjainak lefektetéséhez komoly ásatásokat végez.

Elsősorban magában kutakodik. Bőgősként már hangszeréből adódóan is régóta két lábon áll a földön, és ezt a groove-orientáltságot bemutatkozó szerzői lemezén sem titkolja. Ahogyan azt sem, hogy eddigi pályája során rengeteg különböző, ha lehet ilyet mondani: prémium kategóriás zenei építményhez biztosított alapot, és ezek a hatások szükségszerűen átjárták Szandai Mátyást is. A magyarok közül elég, ha csak a Balázs Elemér Group, a Tóth Viktor Trió, vagy a Dresch Quartet nevét említjük. Utóbbi formáció legendás, Hungarian bebop című lemezének felvételén ismerkedett meg azzal az Archie Sheppel, aki John Coltrane, Ornette Coleman egykori személyes jó barátjaként egy olyan postás is, aki a jazz apostolaitól érkező üzenetet hordoz, és amit Szandai első kézből vehetett át tőle. Azon a napon, amikor először csengetett be a szaxofonlegenda párizsi lakására, egy házi jam session során rögtön a francia jazzélet krémjében találta magát. Azóta nemcsak Archie egyik állandó zenésztársa lett, de olyanokkal játszott, mint David Murray, Herbie Mann, Chico Freeman, Hamid Drake, William Parker, Kurt Rosenwinkel, Gerard Presencer, Chris Potter, Zbigniew Namislovsky és még számos világklasszis zenész. A mostani lemezen ezeknek a hatásoknak a szele ugyanakkor csak egy-egy pillanatra suhintja majd meg a hallgatót. Szandai Mátyás ugyanis az évek során egyfajta zenei desztilláció során párolta le magában ezeket az inspirációkat és most cseppnyi esszenciákban kínálja nekünk.

Elárulta, hogy a kompozíciók során is hasonló elv vezérelte: egy néhány hangból álló témába, melódiába, mint magvakba igyekezett belesűríti a lényeget. Úgy, hogy aztán az burjánzó indákban, váratlan absztrakciókban bontakozzon ki a zenészek improvizációi során. Az élethez már csak egy dolog szükséges: levegő, amit már abból fakadóan is biztosít zenésztársainak, hogy sidemanként erős tapasztalatokat szerzett arról, milyen inspiráló, ha a zenében van tér az önkifejezésre. Ezért csak kevés instrukciót ad, a többit inkább belerejti a hangokba, és azokkal oltja be zenésztársait. És ebből fantasztikusan érdekes dolgok születnek, hiszen ebben a formációban a markáns zenészegyéniségek eleve különböző zenei kultúrából érkeznek, ráadásul mindannyian több forrásból táplálkoznak. A gitáros, Nelson Veras brazil származású, és Pat Metheny fedezte fel még csodagyerek korában. A tenorszaxofonos Ricardo Izquierdo Kubában született, és leginkább arról ismert, hogy minden pillanatban konokul igyekszik megújítani improvizációs technikáját. A dobos, Fabrice Moreau pedig francia, aki előbb festékkel kezdett hangulatokat festeni és csak utána tért át a hangokra, ahol az autodidakta tanulásból eredő ösztönösségével a nagynevű zenészeket és a közönséget is meggyőzte. Ennek a négy zenésznek az „ágai” a párizsi jazzélet sűrű erdejében futottak össze.

Talán ez a sűrűség késztette arra Szandai Mátyást is, hogy ne csak horizontálisan, de vertikálisan is elkezdjen terjeszkedni, inspirációk után kutatni. Bár már itthon is foglalkoztatták a magyar zenei tradíciók, Párizsban született meg benne egy erős késztetés, hogy létrehozzon egy Bartók-i népzenén alapuló lemezt. „Keresem, hogy ki vagyok, és ennek része, hogy megismerem annak a kultúrának a zenéjét, ahonnan jövök. Ez nálam egy belső igény, de ha kimész külföldre, egyébként is mindenkit az érdekel, hogy honnan jöttél. Archie és más idős zenészek is mindig kérdezik, hogy milyen a magyar népzene és ösztönöznek is, hogy foglalkozzak ezzel” – mondta a Bartók Impressions című lemezük kapcsán. Szandai rátalált például az egyik leginkább föld felé gravitáló, fajsúlyos gyimesi népzenére és Zerkula János vak hegedűsre, aki a maga viszonylatában nyikorgó hegedűhangjával együtt is világklasszis muzsikus volt. A Gyimesi zene című számban visszaköszönnek ugyan az ütőgardon aszimmetrikus, archaikus ritmusai és a sorvégi hármashangzat-felbontások, de ezektől eltekintve az egész sokkal légiesebb lett. Ez is kitételként fogalmazódik meg: Szandai Mátyás nem akarja, hogy bármelyik zenei hatás túl erős bélyegként jelentkezzen. Így a Dig the Mud című kompozícióban a magyaros hangulat már átfordul az uniszónókban egy másik groove-központú zene, a marokkói gnawak transzba ejtő rituáléiba.

Ugyanakkor az amerikai jazztradíció is erős háttérként húzódik végig a lemezen, szó szerint, hiszen saját értelmezésben felkerült rá Warne Marsh Background Music című száma is, a Nine Pines című szám pedig Wayne Shorter harmóniavilágát idézi. De talán ide fűzhetjük a Cassiopeia-t is, amiben annak a Tom McClungnak, Szandai Mátyás jóbarátjának a zenei csíráit is kikeltetik, aki két éve meghalt, még mielőtt felszínre tudta volna hozni művét. A kompozíciós fegyelem és a teljes szabadság egész lemezre jellemző, kiegyensúlyozott dialektikája csak két számban borul meg. A Fearlessness címűben egy pár hangból álló ötlet ritmikailag és harmóniailag kötetlen kibontását, a Le Frontalier címűben viszont teljesen megírt zenét hallunk, ráadásul nem is kifejezetten jazzt: ebben egy hattagú vonós-fúvós kamaraegyüttes adja elő Szandai Mátyás művét.

Ez utóbbi címének jelentése „határátlépők”. Szandai Mátyás rengeteg határt átlépett, mire eljutott eddig a lemezig. Most a hallgatón a sor, hogy lebontsa magában a gátakat, és engedje magán átcsordogálni, átfolyni, átszakadni ezt a zenét.

Szász Emese