„Szerzőként, előadóként, esszéíróként, vagy éppen a különféle zenészekkel való kölcsönhatások során mindig is úgy tekintettem magamra, mint valami változtató erõre.”

Archie Shepp


„Minden zenésznek megvan a lehetõsége arra, hogy forradalmi legyen, hogy minden egyes fellépésével kinyisson egy kaput az emberben.”

Dresch Mihály


Dresch Mihály Quartet | Archie Shepp
Hungarian bebop

Egészen fiatal voltam, amikor először jártam Kelet-Európában, de akkor nem sikerült Magyarországra is eljutnom. Örülök, hogy mire sor került rá, szabad országgá válhatott. Nagyon kedvesek az emberek, és amint annyiszor hallottam, Budapest valóban Európa egyik legszebb városa.

A magyar zenei élet – a maga ragyogó muzsikusaival – éppilyen mély benyomást tett rám. Úgy látom, a fiatalok dzsessz-képzésének biztos alapja van, kitűnő iskolák állnak a rendelkezésükre. Jártam a Zeneakadémia Jazz Tanszékén, hallottam, milyen jól játszanak – bizonyára a legjobb instrukciókat kapják a tanáraiktól.

Dresch Misivel – és hozzá hasonló képzettségű-kreativitású muzsikusaival – különleges élmény volt együtt dolgozni. Kimondottan érdekesnek találtam a hegedűt alkalmazását, ahogy azt Duke Ellington is sikerrel használta például egyházi műveiben. Kovács Ferenc nagyon ért a hangszeréhez, és igen jót tett vele a Steam című dalomnak – egy igazán eredeti zenészt ismertem meg benne.

A felvételek során nem várták el Misiék, hogy alkalmazkodjam hozzájuk. Annak, hogy engem hívtak, nyilván az volt az egyik oka, hogy jól ismerik, amit csinálok – lényegében ugyanúgy játszhattam, ahogy szoktam, a magam tapasztalatai szerint. Talán egyetlen esetben kellett alkalmazkodnom – abban a cimbalmos számban.

Szerettem volna az itt-tartózkodásom alatt több hagyományos magyar zenét hallani. A cigányok, például, nagyon eredeti zenét játszanak. Összeszedtem pár felvételt, azokat majd részletesen át fogom tanulmányozni.

Teljesen természetes, hogy amikor két művész először találkozik, az izgalommal jár. Aztán a következő alkalommal már nyugodtabban, objektívebben tekint a közös munkára. Ilyenkor már nem verseng, hanem valóban figyel a társára – nem akar semmit sem bizonyítani. Hasonló ez egy színházi premierhez: az ember a szívét-lelkét beleadja... A következő este is ezt teszi, de akkor már kisebb az izgalom és több az odafigyelés – a dolgok kezdenek a helyükre kerülni. Így jártam én is. A felvétel első napja rendkívül izgalmas volt számomra, de csak az idő múlásával sikerült mélyebben belefolynom. Ahogy megismerkedtünk és feloldódtunk, már nem igyekeztem olyan görcsösen, és ettől egyre jobban mentek a dolgok. A zene az ilyen.

A fejlődés lehetővé teszi, hogy ma már minden további nélkül összehozzuk az afro-amerikai és európai zenei elemeket, és ebből egy új, egy harmadik irányzat szülessen. A mi zenénk ugyan mentes a szélsőségektől, sőt, szerintem nagyon is a hagyományhoz köthető. A hozzáállása jellemző lehet a new age-re, mégsem new age, hiszen erősen szvinges alapja van.

Dresch zenéje éppúgy merít az afro- és euro-amerikai idiómákból, melyekben egyszersmind benne rejlik a népzenei hagyomány. A Beatles is valami effélét tett, amikor a fekete blues adaptálásával teremtett új formát. Mi most afro-dzsessz elemekkel kombináltuk az európai klasszikus- és a magyar népzenét.

Úgy gondolom, a zenének önmagán túlmutató társadalmi és kulturális vonzata is van. Szerzőként, előadóként, esszéíróként, vagy éppen a különféle zenészekkel való kölcsönhatások során mindig is úgy tekintettem magamra, mint valami változtató erőre. Azt remélem, hogy olyan nyomot hagyhatok az emberekben, amelyet nem birtokoltak ezelőtt. Egyetértek Misi felfogásával: a zene összehozza azokat az embereket, akik az egyetemes méltóságot kutatják, hiszen azt fejezi ki, hogy az emberiség egy jobb életre törekszik – egy jobb világban.

Archie Shepp


Igazából csak a második koncertünkön fogtam fel, hogy az öreg kalapos mesterrel játszom, ott éreztem meg... Persze minden perc élmény volt addig is – felnézel a stúdióban, és látod, hogy Archie Shepp fúj melletted... De akkor elöntött a felszabadultság, már nem éreztem, hogy meg kéne felelnem bármiféle elvárásnak, s ettől valóban együtt játszottunk – az volt a csúcs.

A fellépés előtt, amikor az öltözőben üldögéltünk, szóltak a fiúk, hogy mennem kéne fújni egy másik zenekarban. Én meg mondtam, hogy mennék, de ez most egy megismételhetetlen pillanat... Itt ülni egy ilyen nagy mesterrel, miközben szívja a kis pipáját, és osztozkodni a nyugalmában... Tizenöt perc ebből az élményből is jutott, aztán vége lett, így szerencsére nem sokáig kellett várni rám.

Sheppnél is azt éreztem, hogy az első koncert után megnyílt: sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, addig inkább csak udvariasnak tűnt. Kellett egy-két nap, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, aztán már Misinek szólított, és ez szörnyen sokat jelentett nekem – álmomban sem reméltem volna, hogy ilyen kapcsolatba kerülhetek vele.

Ennek a kapcsolatnak a zenei része is éppilyen csodálatosan alakult, ami ebben az együttműködésben lehetőségként megvolt, az maradéktalanul teljesült. És óriási megtiszteltetés, hogy Archie Shepp hajlandó volt a darabjainkat játszani, hiszen nem örökzöldeket adtunk elő. Annak nem sok értelmét láttuk, ahhoz ő sokkal jobb zenészeket állíthat ki. Ettől lesz ez más, mint a többi Shepp-lemez – ezt mondta ő is.

Vannak nekünk másféle dolgaink is, de szándékosan olyanokat választottam, amelyek mélyen kötődnek a dzsesszhez, amelyekbe bele tudtam Archie-t képzelni. Nem akartunk egy külön bejáratú világot rákényszeríteni, az volt a célunk, hogy magát adhassa, maradéktalanul. Elkezdtük ezeket a számokat játszani, és az esetek többségében azt mondta, hogy mehet. Néhány nekifutás után teljesen a magáének érezte őket, nem is „nyúlt” hozzájuk. A legjobb példa erre a Bánat, bánat. Egyszer meghallgatta, egyszer vele is eljátszottuk, majd felvettük, és kész. Nem erőltettük újra, úgy éreztük, már jó. Viszonylag egyszerű szám, nincsenek benne különösebb fordulatok, mégis ebből érezte ki leginkább a kelet-európai hagyományt. Amikor elmondtuk neki, hogy van a szövegében egy gyönyörű metafora – „maradtam volna bimbóban” –, amely egészen olyan, mint a blues alapérzése, Archie elnevetette magát: igen, csak azzal a különbséggel, hogy egy fekete ember azt mondta volna, „na de én megszülettem, a fenébe is”.

Mindössze egyszer-kétszer kért kisebb változtatásokat, egyébként igyekezett mindennel azonosulni. Különben – a magyar zenéhez hasonlóan – Shepp sok olyan futamot játszik, ami a ritmus felett van, ettől válik olyan tágassá a játéka. A mi népzenészeink is sokszor parlandósan játszanak a tempóval, nem annyira beskatulyázva, hanem kicsit rubátósan, és ez passzolt nekem. Én pedig, ráadásul, úgy tizennyolc éves koromtól hallgatom őt, és mindig is iszonyúan tetszett a játéka. Nem kezdtem utánozni, de hatott rám. Így külön öröm, hogy egy saját számát, a Steamet is eljátszottuk, amelyben szokatlan módon a hegedű vitte a vezértémát, miközben ő zongorázott.

Nagyon nagy zenész az öreg, az egyik legnagyobb; nekem kezdettől az elsők között volt a rangsorban. Példaértékűnek tartottam mindig, ahogy a gyökereihez viszonyult, ebben rejlik az a méltóság, amely az előadásmódját jellemzi. Ezt a fajta hozzáállást és következetességet itthon egyedül Szabados Györgynél érzem. Hihetetlen kisugárzása van Shepp személyének, nála nem csak arról van szó, hogy „zenél egyet”, hanem muzsikálás közben megjelenít valamit, amitől érzed az emberi mivoltodat – azt, hogy szabadnak születtél, és ha méltó vagy rá, akkor alkothatsz, nagyszerű dolgokat hozhatsz létre. Olyan magasrendű energiák törnek fel a játékából, amire nagyon kevés példát tudok. A rockzenében is van energia, de ez másképpen erős, neki minden gesztusából egyfajta egyetemesség árad.

Ahogy Shepp mondta a – Mama Rose című számában visszatérő – ’Revolution’ szó kapcsán: mindenki forradalmárnak születik, a kérdés csak az, hogy mikor adja be a derekát, mikor süllyed a középszerűségbe. Én is úgy gondolom, minden gyerekben adott a csoda, hogy sikerüljön teljes, igaz életet élnie; és ugyanígy minden zenésznek megvan a lehetősége arra, hogy forradalmi legyen, hogy minden egyes fellépésével kinyisson egy kaput az emberben – önmagában és másokban is. Erről szól a zene... meg hát a szeretetről, és Archie játékában ezt lehet érezni. Minden szólójában ott vannak a pillanatok, amikor ebbe az irányba fordul. Nem esztétizálva játszik, úgy tartja, hogy minden hang legitim, a Bánat bánatba például úgy hördült bele, mint egy sebzett állat.

És láttam rajta, hogy megcsillant a szeme, amikor érzékelte, hogy a mi zenénknek is tartása van, hogyvalahonnan jön ez a zene: komoly sorsok, érzelmek, életek, generációk – a történelmünk áll mögötte. Nekünk is vannak hagyományaink, van honnan meríteni, ugyanakkor próbálunk a magunk útján járni, amit persze nagyon nehéz megvalósítani.

Az utánzás kikerülhetetlen; Shepp is mesélte, hogy kezdetben sikertelenül próbálta utánozni Coltrane hangzását, s csak azután talált rá a saját hangjára. A dzsessz tanszakon én is Coltrane-szólók tanulásával kezdtem, de soha nem akartam valakinek egy az egyben lemásolni a muzsikáját. Mindenkinek fel kell kutatnia azt a zenét, ami rá szabott, ami valóban mozgatja, mert csak akkor teremthet igazán erős dolgokat, ha ez a helyére kerül.

Archie Sheppnél ott van – többek közt ettől olyan kerek minden műve.

Dresch Mihály