Dresch Mihály zenéjével tíz évvel ezelőtt találkoztam először. Döbbenetes erővel hatott rám az az élmény, ahogy a szemem láttára és a fülem hallatára feltört a mélységből a „megfoghatatlan alkotás”.  Ez indított el később koreográfusi pályámon, azóta is azt a mélységet és azt a magasságot próbálom megérinteni a tánc nyelvén, amit ő ér el a zenében.

Soha nem hallottam az övéhez fogható muzsikát, amely a népzenéből merít, de nem feldolgozza, hanem zsigereiben éli meg annak minden pillanatát. Dresch Mihály számomra ösztönös művész, aki védtelenül és kiszolgáltatottan tapasztalja meg a világot, ám műveinek olyan erős a gyökere, amely kitéphetetlen.

Dresch Mihály zenéjére készített táncszínházi előadásaim: Duhaj (1997), Tűzugrás (1998), Szép csendesen (1999), Szarvashajnal (2000).

Horváth Csaba
koreográfus (Közép-Európa Táncszínház)

---

„A zene ugyanis ott van benne az anyaföldben”

Az ember fekszik gyanútlanul a Tisza-parti mólón, sütteti a hasát a napon, amikor egyszer csak megszólal a füle mellett egy furulya, azon egy régi kedves dallam. Dresch Mihály az, aki fújja, még le sem száradt testéről az úszás közben rárakódott szürkészöld víz. Itt nem szednek belépőt, nem kérnek autogramot, magunk között vagyunk.

1997 szeptemberében, a vajdasági Magyarkanizsán tartott improvizatív zenei fesztiválon történt mindez, de történhetett volna máskor és máshol is. Ahogy mondjuk egy évre rá Pekingben Dresch megállt az első utcai árusnál, és a helyi furulyákat tesztelve alkalmi koncertet adott a villámgyorsan összesereglett kínaiaknak, vagy ahogy a győri Mediawave-en bármikor magától értetődően veszi elő a parkban a szaxofont, hogy még kipróbáljon néhány futamot, nos, ez a fajta természetesség, a zene és az élet ilyen fokú és intenzitású egysége abszolút jellemző rá. Neki mindig jár a keze, mindig keringnek a fejében a dallamok, motívumok, mindig van valami kis fafúvós hangszer a mellényzsebben, hogy ha van egy kis nyugalom, akkor beindulhasson.

Amilyen természetességgel tódulnak fel benne a hangok, olyan természetes, hogy azok alapvetően a szülőföldjéhez - és annak tágabb környezetéhez - tapadnak, abból merítenek, és ahhoz adnak hozzá. Verbális és zenei anyanyelve tagadhatatlanul közép-európai, azon belül is karakteresen magyar. Sok honi jazzmuzsikussal ellentétben - Szabados Györgyhöz, Grencsó Istvánhoz, Binder Károlyhoz vagy Ágoston Bélához hasonlóan - nem arra törekszik, hogy a főáramú amerikai zenét minél hűebben szólaltassa meg, hanem hogy annak kifejezésformáit saját kultúrája - elsősorban népzenei - hagyományaival töltse meg. Nem a tengerentúlról importált fekete muzsikát próbálja meg jól-rosszul koppintani, hanem belülről építkezik. Saját szavaival élve: a benne égő „fölséges” tűzön, a feszítő belső energiákon akar úrrá lenni, azokat akarja formába önteni. Kompozíciói csak gondolati vázlatokat tartalmaznak, kizárólag a zenészeken múlik, hogy a szerkezet hogyan telik meg hússal, vérrel, lélekkel.

„A népzene éppúgy életképes, és ugyanúgy érzéseket fejez ki, mint a jazz - mondta nekem egy interjúban. Egy régi dallam vagy egy jazzimprovizáció a maga keretein belül egyaránt lehet míves. A népzenét és a jazzt csak az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szellemi töltéssel játszom. A gyimesi zenék például eleve régies ízűek, ráadásul személyes élményekhez is kötődnek, jártam arra, láttam a tájat, ismerem az embereket. Sonny Rollins darabjai egészen más érzéseket és élményeket indítanak meg bennem, másként hatnak rám, más hozzájuk a viszonyom. Ezek a zenék mégis békésen megférnek bennem. Egész életemben arra törekedtem, hogy érzékeltessem: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább jazzmuzsikát és az eredeti népzenét. Mindenkinek megvan a maga története, élményvilága, ami beletapadt, beleégett a mindennapjai során. Ezeket a zenéket az életem részeként élem meg.”

Elég messziről indult, anyja földműves, apja iparos családból származik, ő maga Csepelen gépipari szakközépiskolát végzett, gépgyártás-technológiát tanult. Tizenkét éves korában kezdett el komolyabban muzsikálni, akkor döntött úgy, hogy a zenére teszi az életét. Amikor tizennyolc éves korában a rádióban meghallotta Dizzy Gillespie kvartettjét játszani, tudta, hangszere csakis a szaxofon lehet. Előbb a jazzkonzervatórium előkészítőjébe vették fel, onnan ment át később a jazztanszakra, közben pedig mechanikai műszerészként dolgozott. 1979-ben végzett a jazztanszakon, azóta próbál a zenéből megélni.

„A szisztéma nem változott, pontosan ugyanaz, mint huszonöt évvel ezelőtt: felhívnak, megbeszéljük játszunk, felvesszük a honoráriumot. Ugyanúgy nincs menedzserünk, nincs píárosunk, mindent magam intézek. Ez benne a szépség és a nehézség. Szerényen élek, de mindig jut ennivalóra, ki tudom fizetni a rezsit, ha kell, módomban áll venni új hangszereket.

Sokan mondják, ma a jazzből megélni nem lehet, ezért játszanak populárisabb produkciókban. A jazz azonban nem csak az egyik legtisztább műfaj, de egyben életforma. Tudni kell, érezni, hogy mit miért. Ki lehet benne játszani az energiákat. Felemelő, katartikus élményt adhat, ha az ember helyesen irányítja a zenét és önmagát. Megvan benne a zenész méltósága. Tudni kell zenélni, mégis szabad vagy. Ezt valaki vagy vállalja, vagy nem, de a döntés alapvetően rajta múlik. És meg lehet élni belőle. Legalábbis az én életpályám ezt igazolja.”

Kezdetben őt is elsősorban a klasszikus amerikai fekete jazz vonzotta, meg a gospel és a spirituálé. A nyolcvanas évek elején került közeli kapcsolatba a hazai mainstream-vonallal, Kőszegi Imrével, Lakatos Pecek Gézával és a többiekkel; ha hívják, ma is szívesen elmegy velük játszani. Bár azóta más zenei-szellemi vonulathoz tartozik, a hagyományos jazztől sosem távolodott el. Albumain időnként elhelyez egy-egy örökzöld kompozíciót, persze a maga olvasatában, ezzel is fejet hajtva a fekete zene előtt, amelyből annyit merített, és amelyet társaival olyannyira szeret és tisztel.

Első kvartettjét 1984-ben alapította, a kilencvenes évek közepéig eléggé gyakorta változott a felállás, az első két lemezen az „ős-Dresch Quartet”, azaz Grencsó István (fúvóshangszerek), Benkő Róbert (bőgő) és Baló István (dob) volt a partnere, az 1994-es Zeng a lélek című CD-n már Geröly Tamás dobolt és Lajkó Félix hegedült. Egy évre rá Lajkót Kovács Ferenc (hegedű, trombita) váltotta fel, és ezzel stabilizálódott egy ma már klasszikusnak mondható formáció, a „régi Dresch Quartet”. Jól ismerték egymást, több mint tíz éve játszottak együtt, kitalálták egymás gondolatait, tudtak mozdulni a másikra. Egy idő után a folytonos együttzenélés azonban rutinná vált, érezhetően csontosodott a felállás, Dresch ezért hozta meg 1998 tavaszán a régóta fontolgatott döntést, az átalakítást. Az „új Dresch Quartetben” a dobok mögé visszatért Baló István, Kovács „Öcsi” változatlan, a bőgőt pedig azóta a rendkívül fiatal és tehetséges Szandai Mátyás kezeli. Az újjászületett négyes első hangzó dokumentuma - Riding the Wind - érdekes módon Angliában jelent meg tavaly tavasszal, egy tajvani születésű, ott élő producer, Shu-Fang Wang ezt tartotta a legfontosabbnak a szigetországban megmutatnia. (A frissen alakult November Music debütáló négy lemeze közül egyébként három volt magyar: a Dresch Quartet albumán kívül Szabados György és a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes egy-egy korongja.)

„Úgy érzem, ma nagyon nehéz kompromisszummentesen sikeresnek lenni - vallotta, amikor arról kérdeztem, miért tűnik úgy, hogy fél a sikertől. A pályára lépésem időszaka, a nyolcvanas évek világa nekünk sem volt egyszerű. Tisztán a magunk vélt vagy valós igazát érvényesíteni nem volt könnyű. Minden kerülőutakon zajlott, és az ember félt attól, hogy kompromittálódik. Ez a félsz a mai napig bennem van. Nyilván több olyan helyzetet nem láttam át helyesen, amely esetleg előrébb vitt volna. De nekem a nyolcvanas években minden gyanús volt. A magam akarata szerint szerettem tenni a lépéseket. Volt, amitől visszariadtam, bizonyos helyzetekben megsértettem embereket, ezek egy részét utólag sajnálom. De egyre nehezebb az egyre bonyolultabb helyzetekben kiigazodni. Számomra fontos, hogy önálló személyiség tudjak maradni. Hogy attól legyek sikeres, amit és ahogy csinálok. Nem másért.

Lehet, hogy élnem kellett volna a lehetőségekkel, de megengedtem magamnak a jogot, hogy azt mondhassam: nem. Lehet, hogy nem döntöttem mindig jól, de a mai napig megállok a magam lábán, a lelkem nincs összetörve, és reggelente nyugodtan bele tudok nézni a tükörbe. A siker egyébként is viszonylagos. Ahogy Restár Sándor költő barátom 1984-ben megfogalmazta: 'Állok az emelvény legfelső fokán. Szemben a tömeg. Felszisszen. Majd tapsol. Meghajolok. Valamit nyakamba akasztanak. Mosolygok. Még nem érzem: kitüntetés vagy kötél.” 

Dresch sosem volt könnyű eset, de az tény, hogy mindvégig következetes. Hiába jelent meg régebben Németországban, most meg Angliában lemeze, hiába járja az elmúlt években sűrűbben Európát, hiába kérik fel egyre gyakrabban közreműködőként, készülnek filmek, színházi darabok a zenéire, ettől az útja töretlenül egyenes.

„Többen mondták már, hogy zenénk magyar zene. Erre azt tudom mondani, remélem, hogy az” - írja egyik korábbi CD-je kísérőfüzetében. Dresch valóban sajátosan magyar művész. Nem csak zenei értelemben, sorsát tekintve is. Lemezei címében teljességgel benne van az ars poeticája. Ez a muzsika valóban Sóhajkeserű, egyszerre fájdalmas és ellenállhatatlan, ott vannak benne a Gondolatok a régiekről; a kompozíciókban Zeng a lélek, és Dresch eddigi életműve egyetlen elszakíthatatlan Folyondár, hosszú lélegzetű zenei folyamat, igazi alámerülés. Túl a vízen, Hűs-ég, Mozdulatlan utazás, magyarázni sem kell.

„A zene belülről jön, úgy érzem, már tudom, számomra a hangok miért vannak, nekem mit jelentenek. A fesztiválokon, ahol játszom, általában meghallgatom a többieket, s mivel játszom eleget, sok zenét hallok, de lemezeket ritkán teszek fel. Az 1890-ben született nagyapám földműves volt, a szomszéd falvakon túl nem nagyon járt (legfeljebb az olasz és orosz fronton az első világháborúban), mégis annyi mindent tudott a világról. Megkapott minden ajándékot és fájdalmat, ami kihívás lehet az életben. Az idős erdélyi muzsikusok vagy a Buena Vista Social Club kubai zenészei sem hinném, hogy ismerik Mozartot, Bartókot, Miles Davist vagy a gamelán népzenét, mégis tökéletesen muzsikálnak. A zene ugyanis ott van benne az anyaföldben. Ez a megfoghatatlan energia különböző formákat ölt, nemesedhet vagy romolhat, attól függ, milyen az ember. Hogy az élményei milyen zenévé válnak.” 

A Szép csendesen Dresch Mihály pályafutása során annyiban feltétlenül egyedülálló lemez, hogy első alkalommal írt felkérésre, meglévő dramaturgiához zenét (Horváth Csaba kereste meg a Közép-Európa Táncszínházból). Dresch nem a klasszikus értelemben vett zeneszerző, ő csak saját magára, illetve a zenekarára tud komponálni. Ezért döntött úgy, hogy régi és új témák, dallamok, motívumok egyaránt szerepeljenek e kísérőzenében. Nem a régebbi lemezek darabjaiból válogatott össze egy újabbat, hanem a korábban már megjelent témákat újraértelmezte, újrahangszerelte, újravette. Így állt össze egységes egésszé, valóban olyan lett, mint egy jól felépített mű: van eleje és vége, íve és sodrása, mélysége és szárnyalása.

Jávorszky Béla Szilárd