2002 júliusa. A Bourgogne-i Ratilly-kastély felé tartva Gadó Gábor olvas a furgon hátsó részében. Elmerülten, mintha imádkozna, nem törődve sem az út viszontagságaival, sem elöl ülő három társa zsivajával. Velük lép fel rendszeresen Párizsban, ahol egy ideje él. Szinte kölykök még, de már sokat tapasztaltak a zenében. A kormánynál Sébastien Boisseau, a kecses táncos – amikor játszik, vonásai liánként követik nagybőgője rugalmas tempóit. Azt a helyet foglalja el, amelyen hosszú ideig Henri Texier és Jean-François Jenny-Clark osztozott Daniel Humair dobos mellett. Az oldalán Matthieu Donarier, kinek „tejes-krémes” hangképei hol finoman, hol kitörő erővel alakítják át Gábor fájdalmas akkordjait. Donarier egyben zeneszerző is: olyan zenét ír, amely egybecseng Gáboréval, annak a triónak, amelyben Manu Codjia gitározik és Joe Quitzke dobol. Ez utóbbi foglalja el a harmadik helyet a furgon elejében. Sudár, mint a jegenye, a teste egy jógié, gyermekarcú ritmusgépezet; a dobok vasalatán gondosan elrendezett ütőcsengők, órásmesterhez illő alapossággal kidolgozott tempó. A szaxofonos François Jeanneau zenekarában Aldo Romano, Daniel Humair és Aaron Scott voltak az elődei... De ki törődik az „ajánlólevelekkel”? Gábor három szabadgondolkodóval vette magát körül.

A Ratilly-kastélyba érve a július végi kánikulában lepihenünk a friss fűbe, az egyetlen árnyékos fal mellé. Gábor egy fehér fotelbe, az udvar közepére ül. Felsőteste meztelen, a fejét szalmakalap védi. Folytatja az olvasást; az irodalomból pótolja mindazt, amit a kíméletlen Napnak kitett teste kiizzad magából. Félálomban, alulnézetből lebegni látszik a mező fölött – ahogy a nagyon meleg napokon délibábot látni az ég tükrében a magyar pusztán.
Azután lassan beesteledik. Eljön a koncert ideje, és a kastély udvara lesz az a bizonyos „ismeretlen királyság” (The Unknown Kingdom – egy még kiadatlan lemez címe), melyhez Gábor Alain-Fournier Grand Meaulnes-jából merített ihletet.

Ez volt az a koncert, ami után Magyarországra vitte társait, hogy ott vegyék fel új darabjait. S egy hónappal később: itt a lemez!

Amikor tollat ragadok, hogy megírjam az album kísérőszövegét, arra számítok, hogy Gábor majd mond valamit a zenéjéről. A szerzeményei felépítéséről és arról, ahogyan ír; mesébe illő gitár-arpeggióiról, melyeket Matthieu Donarier oly fáradhatatlanul boncolgat a szaxofonján, annak reményében, hogy egyre több titokra derít fényt. De ehelyett Gábor könyveket sorol, fénymásolt oldalakat küld A Karamazov testvérekből, figyelmembe ajánlja a Nagy Inkvizítor legendáját, Bergyajevet idézi. Magukért beszélnek a szerzemények címei is: Malte Laurids Brigge (Rilke), Syberiada (in memory of Joseph Brodsky).
Írók táplálják Gábor képzeletét. De a zenéjét hallgatva, és elvonatkoztatva annak a dzsessztől kölcsönzött eszköztárától, az emberben felötlik David Schnitke, Sofia Gubaidulina vagy Arvo Pärt zeneszerző neve is.

Mint ahogy abban sincs semmi meglepő, amikor Andrej Tarkovszkijra, a Stalker rendezőjére hivatkozik. Gábor képzelete valószínűleg Európa keleti részén, ortodox földben gyökerezik. Az Orthodoxia cím azonban nem annyira a vallásra, mint annak az égisze alatt kiforrott, szenvedéssel teli szellemiségre vonatkozik. Gábor oda fordul ihletért, hogy megfogalmazza és kifejezze saját lelki gyötrelmét: azt az adogmatikus, ugyanakkor megingathatatlan hitet, amely egy olyan világgal találja szemben magát, amelyet elhagyott az arc nélküli Isten; az együttélés drámáját a kifejezésképtelenség világában; a rossz győzelme által veszélyeztetett szabad öntudat szükségességét.

Gábor szívesen nevezi a zenéjét fohásznak. Ettől az még lehetne szánalmasan naív, egy bigott ember önszuggesztióból táplálkozó eksztázisa is, de pont a fordítottja ennek. Gábor úgy komponál, ahogyan a nagy misztikusok imádkoznak: az ima nem annyira az áhitat kifejezése, mint inkább a virrasztásé, a vigiliáé. Aszkézise révén igen messzire jutott a harmónia nyelvének megismerésében, és ezt csodálatraméltó tudással társítja a keleti és nyugati kultúrák határán kialakult magyar zene modális hagyományaival. Szélsőséges tisztánlátása ragyogó felépítményeket teremt – ezek lakója három kitűnő szabadgondolkodónk. Ez az oka annak, hogy miközben elvezet a disszonánstól az attól csak még váratlanabbnak ható konszonáns hangzásig, elsodor és kiforgat magunkból, oda juttat, ahol elveszítjük magunkat, és úgy elragad, hogy beleborzongunk.

Franck Bergerot
Jazzman