Munkanapló

2002 szeptemberében azon tűnődtünk a BMC munkatársaival, hogy a jobb nevű külföldi dzsesszmuzsikusok közül még kiket hozhatnánk össze a hazaiakkal. A BMC-nek több mint beváltak az ilyen vállalkozásai idáig – Archie Shepp a Dresch Quartettel, Eric Truffaz az Off Course-szal, Charlie Mariano a Balázs Elemér Grouppal –, hiszen a kedvező visszhangon túl új értelmet nyert egy hagyomány. Szabó Gábornak, Zoller Attilának, Ráduly Mihálynak még el kellett hagynia a hazáját, hogy a nemzetközi színtéren is megmérettethesse magát, most pedig... ha úgy tetszik, megfordult a menetirány. Rangos és előremutató pálya ez, nem vitás, mindössze az okozott nekem gondot, hogy nem vagyok otthon ebben a műfajban. Egyetlen figura ugrott be, akinek kollaborációk sorozatából fonódott az életműve, s akinek a kelet-európai kötődése is számottevő – Frank London.

Frank... – miért is ne. Egyből ráharaptunk.

Innentől napok kérdése és levelek dolga volt, hogy bezáruljon a kör. David Yengibarjan pontosan mérte fel, hogy mit kaphat ettől a közös munkától, és Frank sem kérette magát: márciusban belefért az életébe, hogy közreműködjön David új lemezének felvételén.
Jöhettek-mehettek a kották, a CD-k.


A Yengibarjan–London tangótengely

David Yengibarjannal 2001 telén, egy hasonló fülszöveg alkalmából találkoztam először. Hatodik éve élt akkor Magyarországon, és éppen jó passzban volt: belefeledkezett egy csomó színházi és filmes megbizatásba, nyugati meghívásokat kapott, beérett a zenekara, s ráadásul az első lemeze előtt állt. Az a korong a Tango Passion címet kapta, és David saját darabjai mellett főleg Piazzollákat tartalmazott. Piazzollát Magyarországon ismerte meg David, s mint mondta, megnyitott előtte egy új kaput: „Együtt a féltékenység, a mámorosság, a harag.” Ami pedig a maga „szenvedélyét” illeti, azt így írta le: „Akár a női kiabálás, vagy mint amikor összetörik egy pohár, vagy átgyalogolsz egy híd alatt.” És nem fért hozzá kétség: az efféle új tangóban David arra a talpalatnyi földre talált, ahol gyökeret ereszthetett.Így aztán mi másról kérdezhettem volna Franket, mint a tangós élményeiről?

A nyolcvanas évek közepén Frank London Kip Hanrahan zenekarában dolgozott. Jack Bruce és Charles Neville is tagja volt annak a csapatnak, mely a tangóval egyetemben mindenféle latin muzsikát játszott. Akkoriban Kip volt Piazzolla producere – hozzá kötődik a Tango: Zero Hour –, s Franket is bemutatta Piazzollának, de nem kerültek munkakapcsolatba. Ha a tangó kerül szóba, Frank históriájában inkább a bőgős Pablo Aslan említhető. Amit együtt műveltek, azt pedig avant-tangónak nevezhetjük – Pablo vezetésével egész kis mozgalom bontakozott ki ebből New Yorkban. És bár a trombita nem tartozik a tangó tipikus hangszerei közé, ahhoz a jó ismert szentimentális fílinghez Frank is hozzátehette a magáét.

Minderről 2003 márciusában, David és Frank második munkanapján beszélgettünk. Hogy valójában ki is David, ekkorra derült ki Frank számára, a saját szerzeményei és az örmény népzenei feldolgozásai alapján. A korábban alkotott kép inkább Piazzollát csalta elő. De immár túlestek a D’ le yaman felvételén, és Franknek minden oka megvolt, hogy megrendüljön: pontosan kitűntek az átfedési pontok az örmény és a zsidó népirtás között.
Amiként David feldolgozásából az is kitűnt: pont olyan sajátos, mint amennyire egyetemes az azokból fakadó fájdalom.


2003 Áprilisában

újra összefutottam Daviddal; akkor már javában folytak a Pandoukht keverési munkálatai. (A felvételére három nap jutott, melyből felet elcsent egy megelőlegezett lemezbemutató: akik március 18-án befértek az Uránia moziba, már „mintát vehettek” az anyagból.) Amit Frank kézhez kapott a kottákkal, az csak kis részben fedte le, amit felvettek végül, de mint David mondta, olykor a spontaneitásból és a szűkre szabott együttlétből is sokat ki lehet hozni: „elmélyülhet az ihletettség, és súlyosbodhat a reveláció”. Igen, ez egy mélyen ihletett, és a kirívó pillanataiban revelatív album, én is úgy gondolom.

David szerint „röhejes lett volna egy újabb tangólemezt készíteni: az ember is változik, a körülmények is változnak, a zene is változik”. – Ez persze nem azt jelenti, hogy Piazzollát száműzte volna a Pandoukht, inkább az tűnik ki, hogy az új tangó robbanásszerű hatásával ezúttal az örmény, zsidó és balkáni népzenék, továbbá a dzsessz távolabbra mutató hatása osztozik. Mindaz tehát, ami David útkeresése és zenei élményei során eddig felhalmozódott.

Kérdeztem tőle, mit várt vagy kért Franktől a stúdiómunka kezdetén. Rábízott mindent, derült ki, „már az első pillanatban úgy játszott, hogy elolvadt a fülem”. Magával ragadták a „tekervényes dallamai”, no meg hogy „bármire képes a trombitájával”.

Több mint hiba: méltatlanság volna, ha végül megfeledkeznék a kíséretükről. Barcza Horváth Józseffel David előző lemezén már találkozhattunk – akkoriban a triója állandó tagja volt –, így az ő játékának kifinomultan „tartózkodó eleganciája” bizonyára közeli ismerőse e lemez hallgatójának. Dés András virtuozitása azonban egészen friss élménynek bizonyulhat, elengedhetetlenné téve, hogy kövessük a pályáját ezután, hiszen azon ritka eset, amikor a magabiztosság és a gondosság szemernyi öncélúsággal sem párosul.

Gadó Gábor csak menet közben, a felvétel spontaneitását „súlyosbítva” keveredett a produkcióba. Túlestek már az első napon, amikor Frankben felmerült, milyen jót tehetne egy radikálisabb ízű gitár, alkalmasint kibillentve az anyagot az egyensúlyából. Gadó Gábor itthon járt éppen – mint tudjuk, Franciaországban él amúgy –, és vette a lapot: az az öt szám, amelybe beszállt, nem keveset köszönhet neki. S talán az sem kizárt, hogy David előtt is megnyílt egy új kapu, melyen túl (még) több robbanásponttal „veszélyeztetheti” a hallgatóit.

2003 júniusában
elkészült a masterkópia.
Remélhetőleg ez a szöveg is.
De két mondatra még szüksége van:
Aki elszakadt a hazájától, arra mondják, hogy „pandoukht”, örményül.
David Yengibarjan 1995 óta nem járt otthon.

Marton László Távolodó

---

Frank London (1958, New York) a hetvenes évek végén a bostoni New England Conservatory of Music hallgatójaként kezd dzsesszt, valamint latin, balkáni és zsidó muzsikát játszani. Bostonban alakítja meg Les Misérables Brass Band nevű rezesbandáját, mely 1985-ben Robert Wilson és David Byrne Knee Plays című darabjának zenéjét rögzíti, de az áttörés New Yorkhoz és a klezmer-revivalhez köti: 1986 óta működő zenekara, a The Klezmatics eddig hat lemezt jelentetett meg, és kétségtelenül a világ legrangosabb klezmerzenekaraként van számontartva. A jiddis népzene reneszánsza és a The Klezmatics mellett Frank az úgynevezett „alternatív zsidó zenei mozgalomból” is kiveszi a részét – a szaxofonos Greg Wall-lal közösen létrehozott – Hasidic New Wave nevű dzsesszzenekarral, de Lorin Sklamberg társaságában zsidó liturgikus zenét, és a Frank London’s Klezmer Brass Allstarszal zsidó rezesmuzsikát is játszik. Ha életművét lemezfelvételekben mérnénk, több mint száz korongot kellene a mérlegre tennünk, ha a társművészetek iránti nyitottságban, akkor tucatnyi színházi és filmzenét, míg ha a popzene, a dzsessz és a világzene kiválóságaival való közös munkákban, akkor nem hagyhatnánk említés nélkül Itzhak Perlman, a They Might Be Giants, Lester Bowie, LL Cool J, Chava Alberstein, LaMonte Young, Boban Markovic, John Zorn, Marc Ribot, Gary Lucas és Maurice El Médioni nevét.

David Yengibarjan (1976, Jereván) jóllehet csak 1995 óta él Magyarországon, az egyik legismertebb - legkeresettebb harmonikás; számos színházi és filmes produkció (például Bertold Brecht: A városok sűrűjében, Lukáts Andor: Portugál, Joye Sergent: Bűn és bűnhődés) zenéjének előadója, illetve szerzője (például Molnár Ferenc: Liliom. Szőke András: Három, Farkas György: Vérvonal, Fésös András: Street Heart Beat, Egressy Zoltán: Kék, kék, kék, Sas Tamás: Szerelemtől sújtva, Rófusz Kinga: Harlequin, Szilágyi Andor: El nem küldött levelek). Magyarországi ismertsége külföldi felkérésekkel és meghívásokkal párosul, fellép Párizsban, Londonban, Amszterdamban, Bécsben, Edinburgh-ben. Saját zenekarát, a Yengibarjan Triót 1999-ben alakítja meg – miután Snétberger Ferenccel és Barcza Horváth Józseffel a tangó-témájú Holstein Lovers filmzenéjét játssza –, arra törekedve, hogy ötvözze az argentín tangó, az azt megújító Astor Piazzolla és a különféle népzenék világát. 2001-ben megjelenő Tango Passion albumán Barcza Horváth József (bőgő) és Juhász Gábor (gitár) társaságában hallható, majd átalakul a felállás – újabban Egri János (bőgő) és Botos József (gitár) kíséri.
Köszönet Kozák Ákosnak és az Allodi Accordionsnak

Barcza Horváth József (1974, Budapest) a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetében tanul. A krakkói Jazz Juniors versenyen 1995-ben elnyeri a legjobb nagybőgősnek járó díjat, 1997-ben a debreceni Nemzetközi Nagybőgőverseny második helyezettje. 1995-1997 között a Claudio Abbado vezette Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar tagja, aztán egy évig a Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozik. Középiskolás évei óta résztvevője a magyar jazzéletnek, olyan neves művészek koncertjein vagy lemezein közreműködik, mint Kirk Lightsey, Benny Bailey, Tony Lakatos, Rick Margitza, Erik Truffaz, Snétberger Ferenc, Ray Anderson, Jack de Johnette, Téli Márta, Gadó Gábor, Winand Gábor és az Off Course zenekar.

Dés András (1978, Budapest) a legifjabb generáció képviselője. Klasszikus ütőhangszereken kezdi tanulmányait, majd a különböző népzenék felé fordul. Jelenleg a Liszt Ferenc Zenetudományi Egyetem Jazz Tanszékének hallgatója. Együtt játszik Dave Liebmannel, Erik Truffaz-val, a Budapest Jazz Orchestrával, a Bosambo Trióval, az Off Course-szal, valamint a Kaltenecker Trióval; számos film- és színházi zene felvételén is közreműködik.

Gadó Gábor (1957, Pécs) a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium Jazz Tanszakának elvégzése után Joy névvel szervezi meg első zenekarát, és Cross Cultures címmel készít lemezt. Saját nevén 1991-ben jelenik meg az első albuma, a Special Time, majd Nikola Parovval turnézik Európában. 1995-ben Párizsba költözik, ahol öt év múltán megalakul a Gadó Gábor Quartet. Francia társaival a Greetings from the Angel című albumon játszik először, amit a Homeward és a kimagasló sikerű Orthodoxia követ. Zeneszerzője és közreműködője Winand Gábor Corners of my mind című lemezének, amelyet a francia Jazzman magazin a 2002-es év legjobb jazzlemezei közé választ.