This is c'est la vie

Christophe Monniot-t és Spányi Emilt személyes és művészi barátság fűzi össze, ez az alapja ennek a Párizs és Budapest közti kapcsolatnak a kilencvenes évek eleje óta. Mint minden jelentős jazz partnerség, ez is kifejeződést nyert már több, lenyűgöző formában.

2005-ben Monniot és Spányi először vettek fel közös lemezt, Monio Mania címmel (BMC CD 122) Budapesten. Amikor Monniot nagy apparátust vezetett Vivaldi Universel című szerzeményének diadalmas előadásakor a 2009-es Jazzdor fesztiválon Strasbourgban és a lemezstúdióban, Spányi fontos szerepet játszott és nélkülözhetetlen szövetségesnek bizonyult.

Néhány hónappal korábban a két barát triót alakított Joe Quitzke dobossal, aki korábban több kiemelkedő BMC produkcióban is szerepelt. Monniot sokáig elvonulva komponálta Vivaldi Négy évszakjára reflektáló művét, így amikor Budapestre utazott bizonyára felszabadultan érezte magát, hogy ezzel a trióval és egy meglepetés vendéggel játszhat.

Ahogy beteszi az ember a lemezt, rögtön észre lehet venni, hogy a This is c’est la vie zenéje ugyanolyan részletgazdag, mint zenekari művei, ahogy például Monniot alt-, bariton-, és szopránszaxofonja összekapaszkodik Spányi billentyűs hangszereinek arzenáljával. Miközben a Vivaldi-szvit nagyszámú hangot szőtt bele a zenébe – az emberek arról beszélnek, hogy mi maradt az életből megkínzott bolygónkon – ezúttal a daloknak nincs szövege. De minden visszaköszön kortárs formákban és mutációkban. Hallgassák meg, hogy villantják fel Harry Carney szellemét egy kis Albert Ayler-féle árnyalattal a Sophisticated Lady-ben, vagy hogy dolgozzák fel a Poincana című régi számot, vagy hogyan mentesítik minden nosztalgiától a Passiont, Tony Murena híres keringő–musette-jét! Az Ozone rengeteg utalást tesz sokféle, őket ért hatásra, az általuk elsajátított egész kulturális és zenei anyagból. Miközben manapság egyes előadók beérik a legkisebb többszörös, az unalmas négy negyed választásával, az előre gyártott hangzások reprodukálásával, és hasonlókkal, mások pedig a jelentésnélküli absztrakció elefántcsonttornyába menekülnek, addig a This is c’est la vie igazi életerőtől duzzad, sok színben pompázik, sok réteget és rejtett dimenziókat mutat fel.

Amikor meghallottam a Monniot kisebb és nagyobb csöveiből felbugyogó változatos hangokat, Ellington szavai jutottak eszembe a „kategórián túli” zenéről. Nem csoda, hogy Berio írni akart egy versenyművet Christophe ritkán hallható szopranínó szaxofonjára nem sokkal azelőtt, hogy meghalt. Monniot afféle kígyóbűvölő, figyeljék csak meg, ha legközelebb színpadon látják, hogy milyen ritmusban mozog a teste. Hallgassák meg hogy játszik a hangjával az FX-n keresztül, visszahozva nekünk Bloomdido Bad de Grass-t és a Gong dicsőséges napjait. Ha valaha Jajouka mesterzenészei keresnének egy tehetséges jazz előadót Ornette Colemannel történt találkozásaik után: ecce homo! „Ez az én igazi hangom – mondta nekem a színpadról lejőve azután, hogy varázslatos duó-koncertet adott Martial Solallal Offenburgban 2009-ben, és nevetve hozzátette: “…comme un oiseau, épp mint Bird!”

Külön meg kell említeni a meglepetésvendég Lukács Miklós cimbalmost, aki számára, nagyon remélem, ez a nagyszerű album meghozza a nemzetközi áttörést. Igazi varázsló hangszerén, amely rögtön a cigányzenekar hegedűje után a leginkább magyar hangszer, és ritkán hallható a jazzben. Lukács apjától tanult cimbalmozni, aki cigányzenét játszott éttermekben, de azért ragaszkodott hozzá, hogy fia klasszikus zenét tanuljon. Miklós a híres Sokai Ágnesnél tanult, majd a Bartók Konzervatórium és a Liszt Akadémia következett. Csak akkor kezdett jazzt és cigányzenét játszani, miután diplomát szerzett az Akadémián. Amikor nagyobb csomag CD-t kaptam a BMC-től első budapesti utam előtt, Miklós volt az egyik, akinek koncertjét mindenképp meg akartam hallgatni. Kiváló, invenciózus muzsikus és egy igazán megnyerő valaki. A zongora és a cimbalom egy családból származnak, szokta mondani. De ahogy ő egészíti ki Emil billentyűs hangszereit, vagy ahogy a bőgőst helyettesíti, az igazán csodálatos. Vegyenek egy mély szippantást a Duna-parti friss Ozone-ból!

Karl Lippegaus
Fordította: Zipernovszky Kornél