Lukács Miklós, a cimbalom virtuóza, lenyűgöző muzsikus, akinek figyelemre méltó technikai készsége kreativitással párosul. Új távlatokat nyitott hangszere megszólaltatásában, miközben műfajilag is kiterjesztette annak lehetőségeit, és igazolta, hogy a zene változatlanul a jó öreg egyetemes nyelv. Mi több, Lukács közvetítő is, azzal a ritka képességgel, hogy játékával merőben eltérő zenei világokat tud honosítani. Egyik hagyományt a másik után értelmezi a hallgatók számára, akár ismerik már az adott idegen nyelvet, akár először hallják az ő tolmácsolásában. Hogy e lemezének – melyen első ízben partnere a Larry Grenadier (nagybőgő) és Eric Harland (dob) alkotta lehengerlő ritmusszekció – a Cimbalom Unlimited címet adta, nem üres melldöngetés, és nem is szemfényvesztő mutatványosság a borítón látható alak részéről. Lukács sokféle zenét használ a világ minden tájáról, s befogadóképessége tényleg határtalan. Ám a lényege teljesen egyéni. Látszatra az európai komolyzene, a cigányzenei hagyomány és a jazz világát járja be, azonban lemezének repertoárja ennél sokkal szélesebb.

Lukács pályakezdése óta zenei hagyományokat adaptál. Édesapja révén – aki szintén cimbalmos, és máig éttermi muzsikálásból él – a városi cigányzene közegében nőtt fel. „Én sosem játszottam ezt a fajta zenét, de nagy hatással volt rám” – mondja. Nyolcévesen kezdett cimbalmozni, de nem annyira lelki szükségletből, mint inkább fizikai késztetésre. „Folyton görcsös fejfájás gyötört, és a szüleim azt látták, hogy csak akkor vagyok jól, amikor cimbalomjátékot hallok. Úgyhogy orvosi tanácsra, kúraszerűen kezdtem a hangszerrel foglalkozni.” A gyógymód bevált, és Lukács pozitív függőségbe került a cimbalommal. Főiskolai, majd zeneakadémiai tanulmányainak kezdetben a komolyzene állt a középpontjában, de gondolataiban már ekkor egymással beszélgettek a különféle zenei nyelvek. A Budapesti Fesztiválzenekar egyik Liszt-hangversenyének szólistája volt 1997-ben, és a következő évben az Egyesült Államokban lépett fel.

Noha csak zeneakadémiai tanulmányai befejezése, 1999 után kezdett jazzt játszani, e műfaj már jóval előbb megragadta a képzeletét. „Első és meghatározó jazz-élményem tízéves korom körül ért, amikor az Oscar Peterson Triót halottam egy tévéadásban” – meséli. „Briliáns technikájú, rugalmas játékuk, zenéjük sodrása lenyűgözött. De még nem tudtam, hogy jazzt hallok.” Fokozatosan szerette meg, és tanulmányai közben egyre többet hallgatta, hogy rájöjjön, hogyan játszható cimbalmon. Le kellett fordítania ezt a nyelvet a hangszerére. Noha pályatársa, a cimbalom-virtuóz Balogh Kálmán – akivel később két duó-lemezt is készített – már a Django Reinhardt és Stéphane Grapelli fémjelezte Jazz Manouche stílusban is játszott, Lukács modernebb megközelítésre vágyott, amit aztán saját magának kellett kifejleszteni.

Előbb Borbély Mihály Quartet B nevű együttesének vendégművésze, majd nem sokkal később a neves Dresch Quartet állandó tagja lett. 2005-ben saját kvintettet alapított, bár első improvizációs felvételeinek egy része duó-megnyilvánulás volt, így a zongorista Szakcsi Bélával közös, nagy figyelmet keltett 2005-ös Check it out, Igor című korong is. Egyre több partnerrel dolgozott mind Magyarországon, mind külföldön, például a Tóth Viktor Arura Trióval, a holland Braam-De Joode-Vatcher Trióval, Michael Schiefel és Grzegorz Karnas német és lengyel énekesekkel, valamint a francia szaxofonos Christophe Monniot-val, hogy csak néhányukat említsük. Ugyanakkor Eötvös Péter műveinek előadójaként a komolyzene világában is előrelépett, és időnként a népzenében is megnyilvánult. „A gyökereim népzeneiek, a képzettségem komolyzenei, a szívem csücske pedig a jazz” – mondja. „Mindegyik egyformán fontos, mert kiegészítik egymást és kölcsönhatásban vannak.”

2013-ban hozta létre sodró lendületű trióját, a Cimbiózist, és két nagyszerű, a Fonó gondozásában megjelent CD-vel elkezdte szabadon megosztani a világlátását. 2012-ben a legendás amerikai szaxofonos, Charles Lloyd felkérte, játsszanak együtt Sky Triója budapesti koncertjén. Fél évvel később Lloyd meghívta Wild Man Dance projektjébe, és Lukács olyan előadókkal működött közre a Blue Note azonos című 2015-ös lemezén, mint Gerald Clayton (zongora) és Gerald Cleaver (dob), ami igazán ismertté tette nemzetközileg.

A Lloyd együttesével való együttműködés révén dolgozott és került barátságba Grenadierrel és Harlanddal. „Mindkettő remek muzsikus, nyitott mindenféle zenére” – állapítja meg. „Ezért gondoltam, hogy ideális partnerek lesznek a zenémhez” – amit tökéletesen igazol a Cimbalom Unlimited felvételeinek lenyűgöző, dús hangzása. A jazz és a magyar népzenei stílusok adják számaik velejét, legyenek azok Bartóki ihletésűek, mint a fájdalmasan gyengéd Altatódal egy meg nem született gyermeknek és a higanymozgású Pávatánc, vagy népzenei feldolgozások, mint a balladává formált Hajnali dal. Lukács kíváncsiságában és közvetítői vágyában még tovább megy – ritmusszekciója virtuozitását is bemutatva. A Valaholt a perzsa klasszikus zene ihlette, melynek megvan a maga cimbalomszerű hangszere, a kanun, a Napkelte Chennaiban pedig India címbéli városába tett látogatásának emléke, és a szintén cimbalomszerű santur hangzását fordítja le a jazz nyelvére.

A lemezen Lukács néhány régebbi szerzeménye is megtalálható az újak mellett. „Kettős szándékom volt: a cimbalom minél több hangját megmutatni, és érzékeltetni, hogy a XXI. század hangszere” – mondja. „Fel akartam idézni a múltat, hogy ábrázoljam a jelent, és a jövőt fürkésszem a saját zenei gondolataimmal.” Mint általában, ezúttal is közvetít, új tájakra vezetve bennünket.

Peter Margasak
Chicago, 2016. október
Fordítás: Szilágyi Mihály