„Zene az időtlen percek magányából” – így szól Lukács Miklós új lemezének címe, amely azonban számomra kevésbé az időtlenségről, mint inkább magáról az időről szól. Mindjárt a nyitó szám, a Bevezetés egy álomba első pillanataiban elválik egymástól kétféle időfogalom: a mindentől függetlenül létező, illetve a szubjektív érzékelésünk által meghatározott idő fogalma. A metronóm egyenletes, személytelen egyformaságban érkező ütései azt az időfogalmat testesítik meg, amelyet a 17. századi természettudós és filozófus, Pierre Gassendi (1592–1655) így fogalmazott meg 1644-ben: „Akár léteznek a dolgok, akár nem, akár mozognak, akár nyugalomban vannak, az idő ugyanolyan módon folyik.” Aztán a metronóm lüktetése fölött egyszerre megszólal a szélharang a maga kiszámíthatatlan ritmikájával, s ez mintha új perspektívát nyitna az időérzékelés számára: nemcsak egyenletes ütések tagolhatják az időt, a pillanat – a zenei pillanat – kitágulhat vagy összeszűkülhet, az időt az határozza meg, ahogyan érzékeljük. Ahogy az ókori római költő és filozófus Lucretius (Kr.e. 99 k.–55) írja Természetről című nagyszabású természetfilozófiai költeményében: „Nincsen idő se magában, a dolgokból veszi csak ki / Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg, / Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.” És amikor az egyenletesen kattogó metronóm és a csodálatos ritmikai káoszban csilingelő szélharang mellett egyszerre megszólal a cimbalom, nehéz eldönteni, vajon a lemez főszereplője melyikhez kapcsolódik. 

 

Mert a különös cimbalomhangzatok kezdetben mintha követnének valamilyen ritmust, amely szabályosan tagolja az időt (meglehet, más tempóban, mint a metronóm), ugyanakkor a fokozatosan elburjánzó, rendszertelenül megszólaló díszítések inkább tartoznak a szélharang világába. Keresi a cimbalom az időt. A szünet nélkül következő Metamorfózis című szám robbanásszerű kezdete látszólag az idő megtalálásáról szól, csakhogy a bőgő, a dob és a cimbalom által játszott téma ritmikai komplexitása (aszimmetrikusan hangsúlyozott 8/8-os és 9/8-os ütemek váltakoznak) továbbra is bizonytalanságban tartja a hallgatót. 

 

Lukács Miklós persze talán nem is szeretne rátalálni egyik, vagy másik időfogalomra – a címbeli „időtlenség” erre is utalhat –, hiszen mindkettőben otthonosan mozog. A Nymphaea hiperérzékeny és mélyen lírai bevezető cimbalomszólója a szubjektív idő csodálatos megtestesülése: világosan érzékelhető a hosszú és rövid hangértékek viszonya, ám ezek pontos hosszúsága lekottázhatatlan. A Memento című negyedik szám ezzel szemben az objektíven, mindentől függetlenül létező idő zenei megvalósulása: kőkemény, megingathatatlan 3/4-ben haladunk előre, azt rendezi be a három zenész izgalmasabbnál izgalmasabb ritmikai alakzatokkal (figyelemre méltó, hogy a népzenei jellegű bevezető zakatolás nem sokkal később – 0:38-tól – felére lassítva is megszólal). 

 

Persze a lemez meghallgatása révén nemcsak az idő természetéről tanulhatunk rengeteget, hanem az érzelmek működésmódjáról vagy az emberi kommunikáció korlátairól is. A magányról, ha akarjuk. Az időtlen percek magányáról. Az ember folyamatosan azt érzi, miközben hallgatja ezt a három káprázatos zenészt, hogy az emberi gondolkodás és érzelemvilág peremvidékén járnak: ott, ahová csak keveseknek adatik meg eljutni, s ahonnan nem vezet út tovább.

 

A lemeznek egyértelműen a cimbalom és Lukács Miklós a főszereplője, az elhangzó számok komponált részeinek ő a szerzője, azonban két muzsikustársa nemcsak az improvizatív pontokon nélkülözhetetlen számára. A trió neve – Cimbiózis – tökéletesen leírja a kölcsönösségnek azt az ideális állapotát, amelyben a három zenész együttműködik: olykor a bőgő és a dob mintha lélegeztetőgépként funkcionálna a cimbalom számára, miközben ez a kétszereplős lélegeztetőgép éppen a cimbalomból nyeri energiáját, máskor viszont éppen a cimbalom nyújtja a bőgő vagy a dob számára azt az alapot, amelyre egy-egy szólót felépítenek.

 

A Lukács Miklóssal együttműködő két zenész, illetve alkotótárs, az egykor klasszikus gitárművésznek készülő, végül a jazzben otthonra találó nagybőgős, Orbán György, valamint a szabad zene iránt elhivatott – egykor Szabados György zenekarában játszó –, káprázatosan bátor dobos, Baló István. Vagyis mindketten a legtágabban értelmezett jazz világa felől érkeznek. A trió által létrehozott zenére ugyanakkor nem akaszthatjuk a „jazz” címkéjét, és éppen ez az egyik varázsa Lukács Miklós zenei világának, hogy nem adja meg a hallgatónak a műfaji címkézés bárgyú örömét. Nincs műfaja, hanem stílusa van, nyelve, atmoszférája.

 

Persze e stílusban (nyelvben, atmoszférában) megtalálható valami a jazzből is, hogyne lenne, de ott van a zenei gondolatok mögött a népzene, autentikus formájában is, meg a bartóki átlényegülésen keresztülment művészi alakjában, ott van a díszítésekben a cigányzene, néhol a rockzene vulkanikus energiái is felbukkannak, és a kompozíciók logikájában, az összetett harmóniákban és a zenéhez való kérlelhetetlenül komoly hozzáállásban ott a teljes klasszikus hagyomány Bachtól Debussyn át Kurtágig. E tekintetben nagyon is 21. századi a lemez, mert azt gondolom, hogy vége a műfajok korának: hivatkozunk még rájuk, de értelmük már nincsen. A legkreatívabb alkotók számára a műfajok már csak olyanok, mint útszéli jelzőoszlopok: jelzik, hogy merre nem érdemes menni. Lukács Miklóst a biztos ízlés vezeti e műfajokon túli senkiföldjén. Nem tudom, hogy tisztában van-e az út végcéljával, de azt határozottan érzi, hogy merre kell mennie.

 

A lemez anyaga két részre oszlik, világosan elkülönül az első négy szám a második négy számtól. Az ötödik, az Óda a lélekharanghoz szabad improvizációja újra a semmiből indul, s ebbe a gomolygó káoszba robbannak be az Egy tiszavirág hosszú élete zaklatott hangzásai és fékevesztett tempójú száguldása. Innen aztán kietlenebb tájakra lépünk tovább: a Reális víziók kortárs zenei gesztusai már egy időn túli világ üzeneteit hordozzák. A záró szám – Megtört csend egy szívhangban – végül afféle epilógusként funkcionál: a nagybőgő magányos szólóját olyan, irracionális ritmikájú hangzatokkal kíséri a cimbalom, amelyek a nyitó szám szélharangját idézhetik az emlékezetünkbe. Csakhogy az egésznek ezúttal nem a metronóm személytelen kattogása nyújt metrikai keretet, hanem a legszemélyesebb hang, a szabályosan lüktető szív hangja. Kosztolányi Dezső szavaival: „az illanó idő szívdobbanása”.