TEREMTŐ ERŐ

„Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte, / szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja” – ekként írja le a világ teremtésének első fázisát a görög költő, Hésziodosz a Krisztus előtti 8. században. Hasonlóképpen, az ürességből indul a bibliai teremtéstörténet is: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. / A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén.” A káosz, a formátlan semmi volna tehát valamennyi teremtő aktus kiindulópontja. A bibliai elbeszélés szerint a teremtés az ég és a föld létrehozásával kezdődött, majd Isten szólt, „legyen világosság: és lőn világosság.” Ezt követően Isten a dolgok megkülönböztetése révén hozta létre a világ rendjét: elválasztotta a világosságot a sötétségtől, az eget a földtől, a vizeket a szárazföldtől, a nappalt az éjszakától, és így jutunk el végül a férfi és a nő, majd a bűnbeesés nyomán a jó és a rossz megkülönböztetéséig.

Hogy a teremtés során Isten improvizált-e, vagy előre meghatározott tervet követett, annak eldöntését a teológusokra bízhatjuk, ugyanakkor a végeredmény szempontjából nincs igazán jelentősége. Az számít, hogy mi jött létre, nem az, hogy miként. Ami általában véve a zenére is igaz: a befogadó szempontjából lényegtelen, hogy amit hallunk, hosszas, tudatos kompozíciós munka eredménye, vagy a pillanat varázsának szülötte.

A teremtéstörténet ugyanis minden zene létrejöttekor újra lejátszódik: a semmiből, a rendezetlen ürességből egyszerre hangok válnak ki, az örökkévalóságból határozott időtartamot vág ki a ritmus, a káosz élettel és értelemmel telik meg.

A hallgató számára mellékkörülménynek tűnhet tehát, hogy a Moment’s Notice Trio lemeze egy olyan, 2017. október 20-án rögzített koncert anyagát tartalmazza, amelyen minden hang előzetes tervezés nélkül, az adott pillanatban született meg. Az elektronikus hangzásokért felelős ifj. Kurtág György, a harsonaművész Gőz László és a cimbalomművész Lukács Miklós úgy mentek fel a Zeneakadémia Solti Termének színpadára, hogy semmit nem beszéltek meg előre. Ugyanígy mentek fel egyébként a színpadra Los Angelesben, Chicagóban, New Yorkban, Berlinben, Brüsszelben, Párizsban, Varsóban, Pekingben, Belgrádban, Szentpéterváron és Moszkvában, mindazokon a helyeken, ahol 2015-ös megalakulása óta a trió megfordult.

A zeneakadémiai koncerten elhangzott, bő órányi zene világosan hét részre tagolható, s ha hinnénk a véletlenben, akár azt is mondhatnánk, hogy a hetes szám véletlenül jött ki. De ki hisz a véletlenben, különösen, ha a zenéről van szó, mégpedig ilyen tudatos művészek által létrehozott zenéről? Mintha a teremtés hétnapos története játszódott volna újra azon az estén.

Egyetlen előre rögzített zene szólalt meg a koncerten, ez hallható a lemez első percében: Victor Máté harsonára és elektronikára írott 1981-es darabja, a Viatrone kezdete indította a koncertet, ez a harsonahangokból generált ős-káosz-zene, amely fokozatosan ölt alakot. A trió aztán elhagyja Victor Máté darabját, az ősrobbanás utáni kavargó zűrzavarból egyszerre fémes hangzás bontakozik ki, a harsona körvonal nélküli motívumokat játszik, a cimbalom mintha harmóniákat akarna a világra hozni, de még minden bizonytalan és kiszámíthatatlan. Bő tíz percnyi kavargás után a zene megnyugodni látszik (káprázatos az első szám végének kamarazenei minősége, hogy a három zenész milyen bátran meri használni a csendet, mennyire világosan érzik, hogy meddig terjed egy-egy zenei formarész). Ekkor egyszerre kattogó hang szólal meg (a második szám elején), és itt halljuk az első valódi dallamot: az effekttel megtámogatott harsona széles gesztusokban mozgó szólama alatt a kattogás egyre feszültebbé válik, csatlakozik a cimbalom és intenzív dialógusba kezd a harsonával.

Az ifj. Kurtág György által generált elektronikus hangzások adják a zene keretét – vagy ha akarjuk, az alapját –, mintha muzsikustársaira érzékenyen reflektálva ő építené fel a formát, amelyet aztán a két, hangzásban és karakterben is eltérő hangszer, a cimbalom és a harsona töltene ki anyaggal. A karakterek különbözősége az előadók személyiségéből is fakad. Lukács Miklós játékát tomboló energiák jellemzik, amelyeket káprázatos erővel képes kordában tartani (tökéletes példa erre az 5. track, ahol az ember végig azt várja, hogy mikor robban fel a cimbalom, ez azonban végül – szerencsére – nem következik be). Gőz László harsonajátéka ugyanakkor mindvégig lenyűgöző nyugalmat sugároz, még a legvadabb pillanatokban sem veszíti el méltóságát. Ifj. Kurtág György személyisége pedig némiképp rejtve marad az elektronikus hangzások mögött, s alighanem éppen ettől működik tökéletesen a Moment’s Notice Trio: hogy a három zenész nemcsak zeneileg, hanem emberileg is kiegészíti egymást.

Persze, hogy valamiféle történetként hallgatjuk-e a zenét (például a teremtéstörténet zenei újragondolásaként), vagy három érzékeny ember párbeszédeként, az kizárólag rajtunk múlik. És nem is biztos, hogy érdemes kísérletet tenni a lemezen hallható zenei események verbalizálására és racionalizálására, hiszen a figyelmes zenehallgatás számára (és fontos információ a hallgatónak: ez a lemez háttérzeneként nem működik) absztrakt zeneként, hangzások és formák egymásutánjaként is tökéletesen működik ez a lemez. Meglehet, így működik csak igazán.

A trió 2015-ben a Chelsea Music Festival felkérésére állt össze, bár ifj. Kurtág Györgyhöz és Gőz Lászlóhoz eredetileg Barre Phillips, a legendás nagybőgőművész, az utóbbi évtizedek improvizációs zenéjének egyik legnagyobb hatású alakja csatlakozott volna. Mivel betegsége miatt Phillipsnek le kellett mondania a koncertet, Lukács Miklós ugrott be a helyére, és a felállás azóta nem változott.

Barre Phillips azonban mindhárom muzsikus számára alapvető viszonyítási pont, és alighanem az ő szavai világítják meg a legjobban, hogy mi is történik a Moment’s Notice Trió zenéjében. Phillips a következőket nyilatkozta az improvizációról egy 2011-es interjúban: „Gyerekkoromban képes voltam olyan hangzó világot álmodni magam köré, amelyben teljesen elvesztettem a nézőpontomat, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mint amikor a gyerekek elképzelnek egy világot és azt mondják: »Juhéééé, hol vagy? Valahová máshová kerültél.« Számomra ilyen volt a hangok világa. A zenei élmény azt jelenti, hogy az akusztikai térben megteremtünk magunk számára egy világot, ahol együtt vagyunk. Mi játszunk, ti hallgatjátok, és mindannyian ugyanabban a rezgésszámban működünk, egy sajátos hangulatba, vagy pszichológiai állapotba kerülünk, amelyben minden a halláson keresztül történik. Számomra itt nincs helye semmiféle intellektuális handabandának. Az idegrendszer nyugalmi állapotba kerül. Csak a fülelő tudat létezik.”

Fazekas Gergely

---

HANG-REAGENS VETÍTÉS

Az élő koncertekhez kapcsolódó, hang-reagens vetítést a Binaura csapata (Nagy Ágoston, Samu Bence) készítette. A különböző hangszerek által megszólaltatott, eltérő karakterű hangok komplex geometrikus, dinamikus formákat hoztak létre, amelyek három dimenziós szobrokká álltak össze a képen. A fúvós hangszer a hozzáadott formákon túl a térben való navigációt is irányította, ezáltal mozgásba került az egész látvány.

Miután a zenei tartalom teljes improvizációból állt, a Binaura egy paramétermezőt hozott létre, ahol teljesen automatizáltan is meg tudtak jelenni a különböző vizuális formák, a hangokra és a beépített viselkedésekre reagálva. Ugyanakkor egy saját készítésű program segítségével az előadó (Kerestes Szabolcs) könnyen módosíthatta a formákat, színpalettákat és mozgásokat a rendszerben, bármikor belenyúlhatott és alakíthatta ezeket a folyamatokat.

A hangszínnek különös jelentősége van a képek kialakításában: a csapat különböző jellegű hangokat vett fel minden hangszerből a próbák alatt, majd egy gépi tanuló algoritmus segítségével megtanították a rendszernek ezeket a karaktereket. Így az előadásokon a gép felismerte, milyen hangszínnel játszik épp a zenész és ezeket figyelembe véve generált újabb formákat. A zajos, koszos hangok teljesen más formákat idéztek elő, mint a tiszta, kitartott harmóniák.