Guillaume de Machaut (1300 k. – 1377) volt az európai zenetörténet első sztár-zeneszerzője, aki a gótikus katedrálisokban éppúgy otthonosan mozgott, mint a francia királyok kastélyaiban. Nevét Franciaországon kívül is széles körben ismerték, tudását csodálták, műveit másolták. Egyéniségét és életének kalandjait olyan érdeklődés övezte, hogy az idős mester gyakran „kényszerült” megörökíteni magát: életművében sok az önéletrajzi vonás. Neveltetése még a középkor szellemiségében gyökerezik. A zeneszerzés mestere és tudósa, a zenének, mint a hét szabad művészet egyik legfontosabbikának méltó művelője.
Felszentelt pap, de életmódja már a reneszánsz világfié. Műveinek zöme a kifinomult, bonyolultan szabályozott udvari szórakoztatás művészetének dokumentuma. Kevesen uralták a zenei hangokat olyan biztonsággal, mint ő. A ballada, a rondó és a virelai – a korabeli, három versszakból álló táncdal – műfaját kultiválta elsősorban, és nevéhez fűződik az első többszólamú miseciklus.

Francesco Landiniről (1335 – 1397) keveset tudunk, noha a firenzei „trecento” pazar színvilágához ő komponálta a zenét, annak ellenére, hogy egy gyerekkori betegség miatt elvesztette látását, és vakon élte le életét. Műveinek hangzásvilága, szólamainak összecsengése olyannyira olasz, hogy – ha nem lenne anakronisztikus a fogalom – már-már az első nemzeti zeneszerzőnek nevezhetnénk. Talán nem túlzás: Landini komponált elsőnek érzéki zenét a középkor alkonyán, Boccaccio kortársaként. Csak vokális kompozíciói maradtak fenn, mindenekelőtt a ballata műfajában. Úgy tudjuk, korának messze földön híres orgonistája volt, aki sajnos nem kottázta le hangszeres rögtönzéseit.

Josquin Desprez (1440 k. – 1521) – mondhatni – világhírnek örvendett a maga korában. Itáliai hercegi udvarok versengtek érte, a Franciaország északi részéből származó muzsikusért. Honoráriumai messze meghaladták kortársaiét. Egyszóval ő volt a legjobb, s szerencséjére az élete második felében meginduló kottanyomtatás jóvoltából igen széles körben terjedtek művei, legalábbis a rövidebb lélegzetűek. A gótika és a reneszánsz csodás templomainak terébe szánt nagy motettáit és miséit csak a legjobb hivatásos énekesek tudták megszólaltatni, de hatásuk mindenkit lenyűgözött. Josquin mesterségbeli arisztokratizmusa mögött már felsejlik az újkori zeneszerzők tetszeni vágyása, a zseni öntudata. Josquin volt az első zeneszerző, akinek a műveit még évtizedekkel a halála után is előadták, s akit követendőnek tekintettek az újabb generációk is.

Johannes Ockeghem (1410 k. – 1497) alakját misztikus rajongás övezte, mert ő volt a francia gótika utolsó nagy zeneszerző-tudósa. Annak ellenére, hogy keveset utazott, és kortársaival ellentétben nem töltött rövidebb-hosszabb időt Itáliában, szakmai körökben olyan hírnévnek örvendett, hogy korának valamennyi jelentős muzsikusa elzarándokolt hozzá. Mit lehetett megtanulni Ockeghemtől?
Mindenekelőtt azt, hogy a legszigorúbb szabályok béklyójában hogyan szárnyalhat a művészi fantázia. Hogyan alkothat harmonikus egységet a hangok rendje és a hangok költészete. Ockeghem tökéletes zenét komponált. Talán ezzel magyarázható, hogy viszonylag kicsiny életművet hagyott hátra. Ő volt a reneszánsz Bachja: az alfa és az omega.

William Byrd (1543 – 1623) a zenei stílust tekintve átmeneti korszakban élt, a késő reneszánsz és a korai barokk határán. Életútja viszont Anglia történelmének egyik erős és diadalmas periódusára esik, I. Erzsébet és I. Jakab korára. Fiatalon lett királyi zeneszerző, s ezt a státuszt több mint ötven évig élvezte, nagy tisztelettől övezve, katolikusként egy protestáns udvarban! Byrdnek volt ideje összefoglalni, és volt ereje újítani. Ez késztet bámulatra hatalmas életműve iránt. Kora valamennyi műfajában alkotott, kipróbálva régi és új zeneszerzési technikákat. Miközben a szigetországból érzékenyen figyelt arra, hogy mi történik a zene terén a kontinensen, zenéje jellegzetesen angol, telt harmóniákkal s a kóruséneklés népzenében gyökerező természetességével. Ezenkívül Byrd a vonós és a billentyűs hangszeres zenét is gazdagította.

John Bull (1562 – 1628) Cambridge-ben szerzett doktorátust, amire nagyon büszke volt. Dr. Bull azonban nem tudományos tevékenységétől lett híres, hanem billentyűs játékáról: elsősorban az orgona és a virginál művészetében jeleskedett. Egyike volt tehát a zenetörténet első nagy „pianistáinak”, sajátos stílussal és technikával, gazdag előadói fantáziával. Vokális művek átiratai, táncok, variációk szerepeltek repertoárján, amelyet különböző híres gyűjtemények őriznek. Utazó virtuózként Európa-szerte ünnepelték.

Batta András


Kromatikus játék (1999); Ismétlődő ötös (1985)
E két mű Kreatív zenei gyakorlatok című könyvemben található. A darabok egyszerű ritmus- és dallamkép-letekből és különböző variációkból állnak. Ezek ritmikai szerkezete és a hangok eloszlása (a véletlennek köszönhetően) állandóan változik – majdnem úgy, mint egy kaleidoszkópban. Így a ritmus és dallam mintázatainak együttállása a véletlen állandó játéka.

Sáry László


Gegen (2003)
A Iannis Xenakis emlékére készült darab első része a görög zeneszerzőt idéző anyagokból áll (glissandók, extrém dinamika). A második rész – melyben a második klarinét basszusklarinétra vált – egy korábbi, vonóstrióra írt darab sűrített kivonata. A cím a két rész nyers kontrasztjára utal, ami koncerten hangsúlyozható akár úgy is, hogy nem egy, hanem két trió adja elő felváltva a két szakaszt.

Zenei labirintus (2000) (Kondor Ádám átirata)
Bach orgonára írt művei között találhatjuk ezt a kis, előjátékszerű darabot, melyet egy tanítványa komponált. A mű legfigyelemreméltóbb jellemzője szokatlan harmóniamenete, mely egyetlen zenei stílusba sem sorolható. Ennek a stílusnélküliségnek az érzete tükröződik a hangszerelésben is: a modernkori klarinétok és a fagott alkalmazásában.

Der Richter (1999)
Adam Seide egy, a náci birodalom utolsó éveiben hozott értelmetlen és végtelenül igazságtalan halálos ítélet történetét dolgozza fel A braunschweigi Johanna című regényében. A bíró szimbolikus monológjához írt zene – mely a könyvből írandó operához készített amolyan Probestück – nem adja fel a szövegtől független struktúra igényét, miközben mégis asszociatív kapcsolatban marad a szavak jelentésével. A kötelesség-teljesítés és az erkölcsi felelősség konfliktusa így az eltolás (Verschiebung) segítségével a zene és a szöveg viszonyában is ábrázolódik.

Kondor Ádám


„Quand j’étais jeune, on me disait” (1994)
A mű 1994-ben készült Vidovszky László 50. születesnapjára. A cím idézet Satie-tól: „amikor fiatal voltam, azt mondták: ‘Majd meglátod, ha ötvenéves leszel’. Most ötvenéves vagyok, és nem láttam meg semmit.”
Az eredeti verzió zongorán, vagy két tetszés szerinti hangszeren adható elő. A felső szólam egy modális dallam folyamatos és organikus variációja. Az alsó szólam a felső szólam árnyéka: szigorúan követi a dallamot, véletlenszerűen módosítva annak hangjait. A harmadik – a legalsó – szólam, a felső szólam második árnyékaként 1997-ben lett a darabhoz hozzáadva. A háromszólamú változat vagy háromkezes zongoraváltozatként, vagy három tetszés szerinti hangszeren adható elő.

Jeney Zoltán


BerÇeuse canonique (1993)
A Berçeuse canonique 1993-ban készült, egy korábbi zongoradarab átirataként. A mű háromszólamú kánon, ahol a szélső szólamok szűkített szeptim (Ri-Ta) hangközben lépnek be. Az eredeti zongoradarab az „A–Z” sorozat része.

Vidovszky László


Verba Mea (2002)
Zene és szöveg viszonyának különböző lehetőségei a betűkódon alapuló reneszánsz miséktől a madrigálokon és a barokk retorikán keresztül az énekbeszédig évszázadok óta foglalkoztatják a zeneszerzőket. A Verba mea című kompozícióban is a szöveg határozza meg a mű végső formájának kialakulását, de a hallgató a szavakat nem hallja. A zsoltár verseit az előadók némán olvassák, és a szöveg belső ritmusa, tagolása alapján a megadott hangkészletből és ritmikai elemekből építik fel a darabot. Így a virtuális szöveg zenéje az előadók egymással szoros kapcsolatban lévő értelmezésén keresztül jut el a közönséghez.

Soós András

---

Curriculum vitae

Lignum

Lignum – fa – nemes fa – hangszereink fája.
Lignum – kortalanság – gyökerek – sok száz év – múlt és jövő.
Lignum – kánon és szekvencia – tudás és bölcsesség.

Ha az ember fát ültet és szeretettel gondozza, közelebb kerülhet a halhatatlansághoz. Szerteágazó gyökerei egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak az anyaföld szívébe. A lombozat, korona pedig kiteljesedik, és az életet adó napfény felé tör.


Trio

Útjaink egy szerencsés pillanatban, 1997-ben találkoztak. Együtt csodálkoztunk rá Ockeghem, Senleches, Dufay, Machaut, a reneszánsz vokális mesterei művészetének kimeríthetetlen világára. A bennük rejlő üzenet, alkalmazkodásuk modern hangszereinkhez, kapcsolatuk más korokkal, a klasszikus és a mai zenével, a zeneirodalom épp hogy felfedezett területeire vezetett el minket.

Ez a máig nyúló szál erősítette meg bennünk a saját korunk zenéjével és szerzőivel való kapcsolat fontosságát.
Hangversenyeink műsorát is a fentiek szellemében komponáljuk meg mindenkor.

Trio Lignum