A TRIO LIGNUM felvétele elé...

A ZENE végtelenül kiszolgáltatott fizikailag. A zene elhangzik és nem marad meg. A papír és a tinta még nem zene, – nekünk laikusoknak csak GRAFIKA, – igaz, gyönyörű grafika. Hiába állítják a beavatottak, hogy ők ezt hallják. Nekünk laikusoknak a zene nincs előre kész. A pillanat előtt és után, AMIKOR JÁTSSZÁK, AMIKOR ELHANGZIK, tulajdonképpen nem is létezik. A grafikája nekünk csak lehetőség: valakik, ők, a ZENÉSZEK, a beavatottak majd eljátsszák – nekünk. És többször eljátsszák. Így tehát a művészetek közül a ZENE par excellence avantgard művészet: MINDIG ÚJ, SOHA NEM KÉSZ, A ZENE ÉPPEN MOST LESZ! Ezzel jár együtt, hogy a ZENE oly módon nincs kész, hogy ugyanaz a zene sem ugyanolyan, amint újra (másodszor, sokadszor...) eljátsszák.

A ZENE szigorúan véve csak AKKOR VAN KÉSZ (csak akkor ZENE), amikor éppen HANGZIK. Nyelvünk ezt nagyon pontosan mondja: EL-HANZIK. Így van! A zene ebben a pillanatban HANGZIK, – és abban a pillanatban ELHANGZIK.

Sok évszázad, sok évezred, több tízezer év zenéje hangzott már el nyomtalanul. Az utóbbi félévezredet leszámítva még a grafikai nyomát is elvesztettük. A lényegét, a hangzását elvesztettük, végérvényesen. Marad a puszta a priori bizonyosság, hogy zene mindig volt, zenéltek akkor, amikor beszéltek, festettek, faragtak, építettek. Ezekből – szerencsésebb médiumok esetében – sok minden meg is maradt, ma is élvezhető.

Sokezeréves ábrázolásokon látjuk a zenélő, éneklő, lantot, fuvolát tartó embert, ám sajnos nem halljuk. A zene képéről, de nem a hangjáról tanúskodik a képzőművészet.

*

Abból a korból, amelyben az egyik legszebb festett zeneábrázolás készült, már viszonylag megbízható zenei grafikák – vagyis kották – maradtak fenn. Ezeket ma a bátrabbak eljátsszák. (És amit egy ideje játszanak, az szerencsénkre megmarad. A zene technikai rögzíthetősége és sokszorosíthatósága az újkori kultúra egyik legáldásosabb vívmánya.)

Johannes Ockeghem, akinek egy miséje az első mű a Trio Lignum felvételén, hat-hét éves gyerek lehetett, amikor a genti St. Bavo templomban, 1432 május 6-án felavatták minden idők egyik leggyönyörűbb festői alkotását. Hubert van Eyck szerezte a megrendelést, és kezdte el a művet, váratlanul azonban elhunyt, és hosszú évek munkájával zseniális testvére, Jan fejezte be a képet a fent említett napon. A testvérek koncepciója szerint a számtalan képtáblából álló, fizikailag is hatalmas szárnyasoltáron a mennyországot a zene jeleníti meg. Nem a zenét ábrázolták, hanem a mennyek országát – a zene által. Mi lehet az isteni világhoz fogható? – maga a zene. Hízelgőbb és megtisztelőbb vallomás nem elképzelhető. Az oltár belső bal oldalán, felül az angyalok kórusa énekel, a jobboldalin az egyik angyal orgonán játszik, mások további hangszereken. Mindkét kép hátterében kristálytiszta kék ég. A mennyországban természetesen már nincsenek felhők.

Mind a mű, mind alkotója elképesztő hírnévnek örvendett. Jan van Eyck 1441-ben meghal. Ockeghem ismereteink szerint két évvel később, 18 éves korában lett az antwerpeni kórus tagja. Nem kell hozzá nagy történelmi kutatás, adat, hogy bizonyosak legyünk benne, az ifjú énekes ekkor bizonyosan megcsodálta a genti oltárt, ha korábban már nem látta volna. Hiszen Atwerpen és Gent között az 50 kilométer akkor sem számított távolságnak. Ráadásul ekkor még nem voltak koncerttermek, a nyilvános zenélés helyszínei a templomok voltak. Elképzelhetetlen, hogy az antwerpeni kórus ne vendégszerepelt volna abban a templomban, amelyben a zene kvázi a mennybe megy.

 

*

 

A Trio Lignum felvételén négy darabot hallunk. A négy zenei felületből a két szélső „tétel” úgynevezett régizene. (Kérdés, mennyire régi egy 15. században keletkezett mű például a híres Ur-i standard úgynevezett béke oldalán kék lazúrba ágyazott, kagylóberakással ábrázolt énekesek és hárfások ötezer éves zenéjéhez képest...) A két belső „tétel” kortárs zene.

Ebből a merész, mondhatnánk klasszikusan bátor kompozícióból az következik, hogy nemcsak négy zeneművet hallgathatunk meg – tetszés szerinti sorrendben, hanem egy új értékkel, új zenei kompozícióval, mintegy ideális koncerttel van dolgunk. A felvétel így nyilvánvalóan egy még eddig nem hallott zeneeseményt rögzít.

Johannes Ockeghem (+ – 1426-1495) Missa sine nomine című kompozíciója klasszikus mise, a kötelező öt résszel, – Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei – természetesen tiszta hangszeres változatban. Ettől a színtíszta reneszánsz zenétől távol áll minden későbbi kor érzelemfestő megoldása. Egységes, szinte monokróm, absztrakt zene, nem ismeri a súlyt és a fájdalmat, így a kezdetet és a véget sem. Ez a zene az univerzum színtiszta, ám ellentétes két eleméből áll: algebra és melankólia tökéletes elegye.

Mégis, – az előadott változat apró, rendkívüli finomsága: mind az öt tétel szinte teljesen azonosan indul a három hangszer szövedékében, ám a második és harmadik részt megelőzi a fagott bámulatos “éneke” (a kor szokásos tenorja helyett a basszus!). A fagott egy-egy iniciálét rajzol, mielőtt hárman újra együtt megszólalnának. A modern CD-lejátszó kapcsolói lehetővé teszik, hogy a két tétel elejét együtt meghallgassuk. Különleges élmény. Szinte halljuk a fagott éneklését: „Gloria in excelsis Deo – Credo in unum deum”. A két mondat között az előadásban azonban öt perc hangszeres rész (a teljes második tétel) van.

Serei Zsolt Álomrajzok című triója pontosan azt adja, amit a címe ígér: álomrajzokat. Az ember csodálkozik, mennyire kézenfekvő téma ez a zene számára, ugyanakkor milyen kevés példa van rá. Miért?... Ha a romantikától eltekintünk, alig. (Serei szerint Lutoslawskinak, illetve Cage-nek van egy ilyen opusa.) Nem tudom beleképzelni magam, hogy fognám fel és hogyan értelmezném ezt a zenét, ha nem ez lenne a címe. De hát ez! És az ember azonnal odaadóan figyel, – ha lehet még nagyobb belső csönddel, mint zenehallgatás esetén ildomos. Komolyan vesszük, hogy a szerző az éj legmélyére vezet bennünket. Változatos és komplikált, ám világos ennek az álomnak a szerkezete. A darab tizenöt percéből nyolcban az álmodó ént képviseli határozottan és szinte agresszívan az első klarinét. Az álom rajzolata strukturált ábrák szaggatott sorozata. Ekkor azonban drámai változások történnek az álom-zene folyamatában. A vezető hangszer elhalkul és eltávolodik. Véltem én hallani… Serei szerint azonban éppen belép egy második távolról. Mindenesetre a hangszereket konkrét, hallható valós távolság választja el. Nyomatékos csendek és nyomatékos, vészjósló nyújtott hangok következnek. Az álom újrarendeződik, egyre jelentősebb a fagott szerepe, ez a hangszer az álom struktúra-ábrái helyett egyre inkább dallamfoszlányait illeszti össze.

Háromnegyed óra feszült (még az álomban is kimerítő) figyelem után épp jókor, éles sípolás ébreszt. Sári József Trialog című műve indul így, s a már nem fokozható, elemző komolyságra hoz kellemes derűt. A zenében megjelenik a humor, sőt a groteszk. Félelmetes tempóban indul mindez, nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy vonaton vagyunk, – ismerős zenei áthallások ezek. A zenei groteszk és az ébresztés szellemében a 20. ütem tájékán kotkodácsolást vélünk hallani. A tempó csak rövid időre csendesedik, a trialógban mindhárom fél szigorúan egyenlő, nincs szólózás, nincs monológ, nincs kérdés azonnali válasz nélkül. Sejtem, mindhárom hangszer hajszálra azonos számú hangot képez, mindhárom fúvós azonos mennyiségű levegőt használ fel. A befejezés is lélegzetelállító, a vitában végül nincs győztes és vesztes. Ha valóban vonatoztunk, akkor megérkeztünk.

Thomas Tallis: Felix namque (Kondor Ádám átirata)
A felvétel negyedik, utolsó opusza meglepetés. Ajándék – színtiszta örömzene. Felülmúlhatatlanul szép az a pillanat, amikor valami képzeletbeli aranymetszési pontján a zenei időnek, a negyedik ütem végén fölcsendül a cimbalom hangja. Zeneileg és emberileg felemelő érzés a három alkotóereje teljében lévő férfi és az elhivatott, törékeny művésznő együttes játékát hallani, amint a három fúvós hangzása megtermékenyül és kiteljesedik a negyedik hangszer bevonásával.

Ez a zene is ideálisan illeszkedik a felvétel teljes anyagának pszichológiai-érzelmi terébe. Mintegy az ébredés (álom~ébredés) melankólikus közegében indul. Ez a melankólia azonban nem Ockeghem kozmikus melankóliája, hanem evilági érzelem, mint valami kollektív közösségi gyász éppen megélt fájdalmának utójátéka, ami azonban csak nyolc ütemen át tart. A cimbalom első ütésével a közösség újjászületését éljük át minden harsányságtól mentes, szelíd, kezdődő ünnepeként. Bámulatos a színek és ritmusok váltakozása, rövid szólók és együttesek kergetőzése, a születő öröm kimeríthetetlen ötletekkel árnyalt csöndes, fékezett eufóriája.

Jovánovics György

---

Johannes Ockeghem: Missa sine nomine

Remekművekkel kapcsolatban kevéssé illendőnek érzem fölvetni az eredetiség kérdését. Még ha nem Ockeghem írta volna is, ez a mű fantasztikus, öröm és kaland hallani, megismerni. Meglehet, a szorgos kutatás rátalálhat olyan szerzőre, akinek életművét gyarapíthatja ez a háromszólamú Missa sine nomine; ám ha így történik majd egyszer, az aligha jelent kevesebbet, mint azt, hogy sikerült azonosítani a XVI. században egy Ockeghem művészi rangjánál alig kevésbé jelentékeny komponistát. A történeti adatokat ismerve, persze, aligha volt ilyen – nem feledkezett volna meg róla az emlékezet.

Ami pedig az „autentikus” előadás mellett kardoskodók purizmusát illeti: az itt fölhangzó interpretáció nem átirat. Minden hangja az eredeti egy hangjának megfelelője; nincs változtatás, beleavatkozás, lemondás vagy helyettesítés. Csak annyi derül ki ebből a megszólaltatásból, hogy bármilyen hangkeltő eszköz alkalmas arra, hogy megidézze Ockeghem (vagy bármely pseudo-Ockeghem) zenéjét; – persze nyilván más nehézségeket támaszt a mű a hangszeres, s másokat a vokális előadás számára –, de talán mást is mutat meg belőle. S nagyobb koncentrációra késztet; abból a szempontból legalábbis, hogy a hangokban lezajló történés megfigyelésére kényszerít, nem ad fogódzót a szöveg, a megszokás, az ilyen fajta zenénél elfogadott médium. Cserébe – mint minden nagy zenében – maradnak csak a hangok, a hangok összefüggései. Vagyis az, ami komponálás közben a szerzőnek is a legfontosabb, sőt, talán az egyedül fontos volt.

Wilheim András


Serei Zsolt: Álomrajzok

Az Álomrajzok 2004-ben íródott, a Trio Lignum számára. A három hangszer három különböző utat jár be a darab folyamán. A három különböző magatartás: a stabil-irányító, az előtérbe kerülő szólista, s a hezitáló-kommentáló háttér. Zenei anyaguk szüntelenül változik, szerepüket észrevétlenül átveszik egymástól.

Serei Zsolt


Sári József: Trialog

Valamikor a 20. század elején egy Schönberg-bemutató után egy hölgy gratulált a szerzőnek, de negatívumnak szánt megjegyzését sem hallgatta el; a kifogása az volt, hogy nem találta szépnek az elhangzott darabot. A szerző erre állítólag azt válaszolta, hogy már régóta nem az a kérdés, hogy valami szép-e, hanem hogy igaz-e...

Kétségtelen, hogy a szépség és az igazság, a műalkotásra vonatkoztatva is létező, érvényes fogalmak. Mibenlétük bizonyítása azonban fölöttébb bonyolult feladat. Nincsenek ugyanis olyan szempontok, amelyek jelenléte egyértelműen bizonyítja, hogy egy mű szép, vagy igaz... Egyáltalán, lehet valami „csak” igaz, szépség nélkül, vagy „csak” szép, a mű igazsága nélkül?

A válasz mélyen belül bennünk van és függ az ízlésünktől, kultúránktól, szakismeretünktől stb. Talán gyakorlatilag is közelebb kerülünk a válaszokhoz, ha arra gondolunk, hogy a mű proporcióinak harmóniája szépség-érzetünkre jótékony hatást gyakorol, a korszellemmel való kapcsolata pedig, mintha a mű igazsága szempontjából volna fontos...

Trialog című kompozícióm írásánál mindkét aspektust igyekeztem maximálisan szem előtt tartani, mégpedig úgy, hogy azonos súllyal legyenek jelen. Így jött létre az a három nagyobb részből álló forma, amelyek közül a középső egy egységes, szinte lassú tételként ható szakasz – amelyben a szépség megidézésére irányuló igyekezetem dominál –; a két szélső viszont több kisebb részre oszlik mégpedig úgy, hogy a harmadik nagy részben megtalálhatók az első rész zenei gondolatai, sokszor azok kisebb-nagyobb mértékű variánsai.

A mű előadói szempontból, technikailag, zeneileg és ritmikailag igen igényes, hatásában pedig derűs. A Trio Lignum tagjai a darab eszményi előadói, ajánlása is nekik szól.

Sári József


Thomas Tallis: Felix namque (Kondor Ádám átirata)

Vannak felvételek, amelyek nem elsősorban a művek autentikus előadásának mintapéldái, mint inkább nagy előadóegyéniségek találkozásának dokumentumai, amilyen például a Cortot-Thibaud-Casals féle Schubert B-dúr trió. Feltételeztem, hogy a Trio Lignum és Vékony Ildikó együttműködéséből valami hasonlóan különleges minőség születhet meg. Thomas Tallis nagyszabású kompozíciója kellőképp inspiráló közegnek ígérkezett ehhez. Noha a Felix namque variáció-sorozat a Fitzwilliam Virginal Bookban maradt ránk, a tétel végén álló hosszan kitartott akkordok valószínűsítik, hogy Tallis eredetileg nem virginálra, hanem orgonára szánta a művet. Ez az átirat a kétfajta hangzás sajátos keverékét kínálja: a klarinétok az orgonahang imitációjaként foghatók fel, míg a cimbalom a pengetett billentyűs hangszerek világát idézi. A hangszerelés mindig bűnös beavatkozás egy darab életébe, de ezt talán feledteti, ha az előadás magávalragadóan elbűvölő...

Kondor Ádám