A csend kihallgatása

„Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek.”
(Heltai Jenő)

Sáry László sokarcú zenéjének hallgatása közben gyakran kell arra gondolnunk, hogy ezek a hangok csak olyan komponistának juthattak eszébe, aki lelkében megőrzött valamit a gyermek mindentudásából. Ez a lemez azonban nem az örök gyermek játékosságát hangsúlyozza, hanem a gyermekség egy másik aspektusát: a szakralitás iránti nyitottságot. A Biblia világosan beszél erről: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket […]; mert ilyeneké az Istennek országa.”

„Kezdettől izgatott a szakrális világ” – nyilatkozta egyszer a zeneszerző. A Hyperion sorsdala (Hommage à Hölderlin) című kompozíció azon művei közé tartozik, amelyek a legközelebb jutnak a szakralitáshoz. A Hyperion áll e szimmetrikusan szerkesztett CD középpontjában, melyet -- mint a hagyma levelei -- három burok vesz körül.

Weöres Sándor egy-egy versét megzenésítő kompozíciók alkotják a legkülső héjat. Sáry zenéje különleges érzékenységgel rezonál Weöres költészetére. Az őstudás költője gyakran fogalmaz ellentétekben, hogy megmutassa: a látszólagos ellentétek valójában ugyanazon jelenség arcai. Az állandó változás és az állandó mozdulatlanság kettősségét aligha lehetne pontosabban zenére fordítani, mint ahogyan azt a Mindig csak az van, ami van című kompozícióban teszi Sáry László, amelyet bátyja, Sári József zeneszerző 70. születésnapjára írt 2005-ben. Egy-egy versszakon belül azonos ritmusban mozgó akkordsorokat hallunk, amelyekben mindig csupán egyetlen hang változik. Ez az apró változás viszont maximális feszültséggel tölti meg a látszólagos monotóniát. A CD utolsó, 7. trackje, az 1988-as Hexagrammm Weöres Sándor Kínai templom című versét zenésíti meg. A csupa egy szótagú szóból formált vers maga is igen erősen zenei jellegű: magánhangzóinak muzsikája meg-megkonduló kínai harangokra emlékeztetnek. A hat énekes szólistához egyenként egy-egy hangszerpár társul, s az így kialakult hatszor háromszólamú zenei szövetet Sáry a rá oly jellemző kánonszerű technikával hozza létre: mindhárom szólam ugyanazt a dallamot játssza, de a ritmus, a hangok időbeli elrendezése különböző. Ez a szerves természeti képződményre emlékeztető, dúsan vegetáló hangzás azáltal is gazdagodik, hogy olykor a különböző énekszólamok közé rendezett csoportok között is kánonszerűen ismétlődik egy-egy motívum.

A Hyperion sorsdalát körülfogó második burok pilléreit két hangszeres kompozíció alkotja. Az In memoriam Igor Stravinsky (1980, rev. 2001) huszonnégy fúvós hangszerre készült, így apparátusában is az orosz mester Fúvósszimfóniák című 1920-as művét idézi. Ez a zene ismét csak az állandóság és a változás kettős élményét adja. Bizonyos vissza-visszatérő refrének az „örök visszatérés” érzését keltik a hallgatóban. A kompozíció első 16 üteme változatlanul megismétlődik az utolsó 16 ütemben, s két további formaszakasz szó szerinti ismétlése is megtörténik, de a forma nem teljesen szimmetrikus, hanem kiszámíthatatlanabb. A zenei szövet állandó pulzálásban van: hol elvékonyodik, hol a teljes 24 szólam telt hangzásában ragyog. A CD 6. trackje, a 2014-es Ludus choralis ugyanazt a szabad, kánonszerű technikát alkalmazza, mint a Hexagramm. Sáry a jellegzetes, sűrű szövésű négy zenekari vonósszólam alá és fölé illeszti a koráldallamot, amely a teljesen párhuzamosan mozgatott szólóhegedűn és szóló nagybőgőn kel életre. A három oktávnyira szétdobott, s ezért különös fényű dallam jól hallható kapcsolatban áll a zenekari letét anyagával, s a szó szoros értelmében véve is – szép. Efféle folyamatok nem tudnak befejeződni, csak megszakadni, így a „végtelen dallam” váratlan elhallgatása a melankólia, a veszteség érzetét ébreszti a hallgatóban.

A Hyperiont övező, harmadik, legbelső burok ugyanannak a kompozíciónak két változata.
Az Utazás Ixtlán felé 1980-ban született, a spanyol költő, Juan Ramón Jiménez El viaje definitivo című versének német fordítására, az utolsó versszak elhagyásával. A költemény Tímár György fordításában így hangzik: „... És elindulok. De maradnak a madarak, dalolva, / s kertem is marad a zöldfával, / a kutacskával. // Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég, / és harangok kondulnak majd a toronyból, / ahogy ma délután is. // Elmúlnak majd, akik szeretnek, / a város minden évben új életre nyílik. / De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd / vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába.” E kompozícióban ismét a szabad kánonszerkesztés Sáry által kedvelt módszerével találkozunk. A hegedűszólamok ugyanazt az önmagába visszatérő dallamot szólaltatják meg, mint a szoprán, de nem szigorú, „igazi” kánonként, hanem kisebb-nagyobb ritmikai eltérésekkel. A szólamok egyike-másika a dallam egy-egy motívumával előresiet, vagy épp lemarad, ekképp az egyszólamúság és a heterofónia közötti ingadozás adja meg a darab különleges hangulatát, amely nagyszerűen harmonizál a vers sorainak elégikus, sötét tónusával, sőt egyik kulcsszavával is. Juan Ramón Jiménez költeményének egy mozzanatát ugyanis zseniálisan ragadja meg Sáry. A mozgalmas-nyughatatlan zenei szövet a honvágy-ittas szellem ide-odabolyongásának (umherirren) láttató erejű zenei megfelelője. A szopránhangra és 12 dallamhangszerre készült Utazás Ixtlán felé bizonyára nem a koncertszervezők álma: talán a praktikum is vezette a zeneszerzőt, amikor 1992-ben létrehozta a mű szoprán hangra és három szólóhangszerre készült kamaraváltozatát, El viaje defi nitivo (A végső utazás) címen. Ez a kompozíció a teljes vers eredeti spanyol változatát használja, s ugyanaz a zenei anyag tömörebb kidolgozást nyer, miközben megőrzi karakterét.

A három említett külső burok egy opus magnumot rejt a középpontban: a huszonnégy vonós hangszerre írt, 1985/86-os keltezésű Hyperion sorsdalát. Az ihlető Hölderlin-vers itt már nem is szólal meg, s a zene aligha illusztrálja a boldog égilakók sorstalan tiszta öröklétének, illetve az emberek szenvedéssel teli, vak sorsának ellentétét. Mégis, a kompozíció egyetlen húszperces lélegzetté összefogott folyamata, amelyben tájékozódni nem lehet, csupán elmerülni, úgy hat, mint egyfajta áldozati zene. (E tekintetben Dukay Barnabás szintén 24 szólamú változatban is létező, A lenyugvó Naphoz című művével mutat rokonságot.) Egy másik világra, egy eddig ismeretlen hangzó univerzumra nyit ablakot.

Farkas Zoltán

---

Sáry László

1940-ben született Győrött. 1966-ban zeneszerzői diplomát szerzett a budapesti Zeneakadémián, ahol tanára Szervánszky Endre volt. 1970-ben Jeney Zoltánnal, Vidovszky Lászlóval, Eötvös Péterrel, Simon Alberttel és Kocsis Zoltánnal közösen megalapította az Új Zenei Stúdiót, melyben zeneszerzőként és előadóként egyaránt közreműködött. 1972-ben Darmstadtban tett látogatásakor találkozott Christian Wolff zenéjével és nézeteivel. Ez a találkozás megerősítette a hagyományos európai gyakorlattól eltérő zeneszerzési utak iránti érdeklődését.

Az 1970-es évek közepétől kezdte el a speciális Kreatív zenei gyakorlatoknak nevezett „Sáry-módszer” kidolgozását, mely az új zenei gondolkodás alapelemeivel foglalkozik. Útbaigazítást ad bizonyos zeneszerzői módszerek megismeréséhez, segítséget nyújt a memória és a rögtönzési készség fejlesztéséhez, a fi gyelem összpontosításához, valamint a társas zenélés gyakorlatához. Évente több alkalommal tart akkreditált kurzusokat pedagógusoknak, zenetanároknak és a Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak. Számos kurzust tartott Japánban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Belgiumban és Észtországban.

1979-ben Kassák-díjat kapott. 1985-ben Erkel-díjjal tüntették ki. 1990-től a budapesti Katona József Színház zenei vezetője. Ugyanettől az évtől kezdve tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Kreatív zenei gyakorlatát új tantárgyként vezette be. 1993-ban Bartók-Pásztory-díjjal jutalmazták.

1994-től részt vett a Lord Yehudi Menuhin által kezdeményezett MUSE (A zene, az egyensúly és a tolerancia forrása) projektben, amely egy zenén és éneklésen, táncon és testmozgáson alapuló oktatási módszer hátrányos helyzetű gyermekek számára. 1996-ban a Japán Alapítvány ösztöndíjasaként Tokióban töltött három hónapot, ahol a hagyományos japán színházat, zenét és táncot tanulmányozta. 1998-ban az Etűdök gőzmozdonyokra című műve díjat nyert a bécsi VII. Nemzetközi Elektroakusztikus Rostrumon. 1998-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. 1999-ben jelent meg a Kreatív zenei gyakorlatok című módszertani könyve magyar, illetve angol nyelven, majd 2006-ban német nyelven is. 2000-ben Érdemes művész-díjat kapott. 2008-ban Kíváló művész-díjjal tüntették ki.


Gémesi Géza / BHKZ Akadémia

Gémesi Géza (1961) zeneszerző, karmester. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneakadémián Fekete Győr István, Dukay Barnabás, B. Sipos Éva, illetve Szokolay Sándor, Soproni József, Dobszay László és Lukács Ervin voltak mesterei. Alkotói és előadóművészi pályája párhuzamosan fut. Kompozíciós termésének java (Quartetto, Az idő szívverése, Rögök, Pavane pour une Infante défunte, Hymnus) nagyobb kamarazenekari és szimfonikus apparátust foglalkozat, illetve ütőhangszeres kamarazene. Szerzői hanglemezét a Hungaroton Classic jelentette meg. Zenekarvezetői tevékenységéhez kapcsolódóan fontos életművekből készít vonószenekari letéteket, ezek közül is legfontosabbak Liszt kései korszakát bemutató átiratai. Közreadásai jelentek meg az Új Liszt Összkiadásban, rekonstruálta Liszt Faust-szimfóniájának zenekari és kétzongorás ősváltozatát.

Széles karmesteri repertoárjában kiemelt szerepet tölt be a kortárs magyar zeneszerzés és a klasszikus avantgarde, de nevéhez fűződik többek között Berlioz: Tristia-jának és Messiaen: Trois petites liturgies című darabjának magyarországi bemutatója és Berlioz: Te Deum-ának első magyarországi templomi előadása is.

Több korábbi együttesének és kezdeményezésének egyesítésével létrehozta a BHKZ Akadémiát, mely egyedülálló zenekari közösség, alkotóművészeti, zenekar-pedagógiai műhely és zeneműkiadó. Ösztönzésére a legkiválóbb magyar zeneszerzők (többek között Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Kurtág György, Sári József, Sáry László, Serei Zsolt, Soós András, Szokolay Sándor, Vidovszky László) írtak darabokat, az Akadémia és előzményeinek munkájában pedig a legkiemelkedőbb hangszeresek és zenetudósok (mint Eckhardt Mária, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Ránki Dezső, Rolla János, vagy a néhai Gyöngyössy Zoltán és Vékony Ildikó) vettek/vesznek részt. Az együttesek és karmesterük tevékenységét számos CD és rádiófelvétel dokumentálja.


Csordás Klára

Csordás Klára a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémián folytatta tanulmányait, ahol operaénekesi és zenetudományi diplomát is szerzett. Tanárai többek között Fekete Mária, Kroó György, Kurtág György és Somfai László voltak. Diplomájának megszerzése után a Bécsi Zeneakadémián tanult tovább Hilde Rössel-Majdannál. Énekművészi pályáját szólistaként az Országos Filharmóniánál, operaénekesként pedig Bécsben kezdte.

A jelenleg Párizsban élő, Cziffra-díjas művésznő fellépéseit olyan nemzetközileg ismert helyszínek fémjelzik, mint az Opera Bastille, a buenos airesi Teatro Colón, a londoni Wigmore Hall, az Alte Oper Frankfurt, az SWR Stuttgart, a Gulbenkian Foundation Lisbon, vagy a Kungliga Operan Stockholm. New Yorktól Tbilisi-ig rendszeresen ad koncerteket, tematikus dalestjeinek műsorát muzikológusi végzettségét is kamatoztatva maga állítja össze. Hét nyelven beszél, ennek is köszönhetően rendkívül széles dalrepertoárját eredeti nyelven adja elő.

A kortárszene iránti elkötelezettsége karrierje kezdetétől végigkíséri. Számos elismert zeneszerzővel (például Eötvös Péterrel, Sofi a Gubaidulinával, Matthias Pintscherrel, Wolfgang Rihmmel, Salvatore Sciarrinoval, Bent Sørensennel) személyesen dolgozott együtt, Mauricio Kagelhez pedig húszéves munkakapcsolat fűzte.

Bartók-dalokat tartalmazó CD-je a Pyramid kiadónál jelent meg.