Az átlagos hangversenylátogató úgy tartja számon Kodály Zoltánt, mint kórusművek komponistáját és a nevéhez kapcsolt, világszerte elismert zenepedagógiai koncepció megteremtőjét. Pedig oeuvre-je kamaraművekben, dalokban és zenekari alkotásokban is gazdag, ráadásul ez utóbbi apparátusra írott darabjai végigkísérik zeneszerzői pályáját. Ritkán játszott zenekari darabjai közül talán az 1926-27-ben, feltehetően Bartók Béla javaslatára keletkezett Háry János szvit a legismertebb. Népszerűsége minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a forrásául szolgáló daljáték (1925-27) vígjátéki szüzséjének megfelelően könnyed hangot üt meg. A szvit a Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burgváráig négy kalandjából a hat legszínesebb tételt emeli ki. Az 1. tétel, a Kezdődik a mese a daljáték híressé vált tüsszentés-effektusával kezdődik. Ezt követően a mélyvonósokon megszólaló, magyar népdalra emlékeztető dallam a mese világába vezet be – e megoldás távoli rokonságot mutat Bartók operájának, a Kékszakállú herceg várának kezdetével. Két további tétel (a 3. és az 5.) is a daljáték magyar rétegéhez tartozik: a Dal egy, a haza jelképeként megjelenő magyar népdalt (Tiszán innen, Dunán túl) önt variációs formába, míg az Intermezzo a 18. századi verbunkos hagyományt idézi meg, háromtagú formájának főrésze Gáti István 1802-ben megjelent Zongoraiskolájából való, míg triója Bihari János művének átdolgozása. A csilingelő ütőhangszereket felvonultató Bécsi harangjáték (2. tétel), a Marseillaise-t kigúnyoló Napóleon csatája (4. tétel), valamint a 18. században népszerű chinoiserie-t felidéző A császári udvar bevonulása (6. tétel) a daljáték azon groteszk-ironikus és egyben játékosan-meseszerűen csillogó rétegébe vezet, amely az osztrák udvarhoz, illetve a francia hadsereghez kapcsolódik. Mint Kodály írja: az osztrák-francia világ úgy jelenik meg, ahogy az egy parasztember képzeletében él. Tagadhatatlan a válogatás promóciós funkciója: Kodály kiadója, a bécsi Universal Edition szinte összes szerzője színpadi művéből készíttetett autorizált szvit-változatot, mivel ezeket egyszerűbb volt megszólaltatni, mint teljes operákat vagy baletteket, s ez emelte az előadások számát, ezzel növelve a kiadó bevételét.

Kodály első érett, felnőttkori kompozíciója, az 1906 augusztusában és szeptemberében komponált Nyári este is zenekarra íródott. A kompozíció élettörténete mindazonáltal egyedülálló a zeneszerző pályáján. Diplomamunkának készült, és első alkalommal 1906. október 22-én mutatták be Budapesten, ezt követően azonban mindössze kétszer hangzott fel újból, s ezután Kodály íróasztalfiókjába rejtette, mint oly sok más, a zeneakadémiai időkben keletkezett darabját. 1928-ban azonban Arturo Toscanini, aki épp ekkor mutatta be a milanói Scalában Kodály oratorikus művét, a Psalmus hungaricust, felkérte a zeneszerzőt egy zenekari mű megírására. Kodály akkor nem vállalkozott arra, hogy új művet komponáljon, ám elővette és átdolgozta ifjúkori alkotását. A nyomtatásban megjelent kispartitúra előszavában magyarázatot adott arra is, mi késztette e szokatlan megoldásra: „Időnkint, ha szemügyre vesszük végzett munkánkat, mindenkinél élesebben látjuk a hibát, a gyengeséget. Érezzük: ez ma jobban sikerülne, csak lehetne még egyszer megcsinálni. […] Ha most sikerült volna helyreütnöm, amit feleannyi idős koromban elhibáztam, azt egy nagy mesternek köszönném. Az ő példája és munkára szólító szava rázta fel újra bennem azt a felelősségérzetet, azt az örök elégedetlenséget, amely szeretne mindent elülről kezdeni.” Hálája jeléül Toscanininek ajánlotta a régi-új kompozíciót.

Az újabb kutatások kimutatták, hogy az átdolgozás mértéke meglehetősen csekély. Kodály megőrizte a mű egyszerű, A-B-A szerkezetet követő formai körvonalait, nem változtatott a kiszenekari letéten (vonóskar, fafúvósok és két kürt), továbbá nem nyúlt hozzá a harmóniailag inkább konzervatív, a tonalitáshoz erősen kötődő összhangzáshoz. Inkább arra helyezett súlyt, hogy a darabban megjelenő népzenei elemeket erőteljesebben kidomborítsa. Már a korábbi változat is tanúskodott a pályakezdő zeneszerző és népzenekutató első, 1905-ös gyűjtőútjának élményeiről, amennyiben számos pentaton fordulat csendül fel benne, ám Kodály az új magyar zene eszményét – vagyis népzene és műzene művészi egymásra találásának gondolatát – ez idő tájt még nem formulázta meg. A Nyári este komponálását követően kerített sort a zeneszerző a későbbiek szempontjából meghatározó berlini és párizsi tanulmányútjára, amelynek során megismerkedett Claude Debussy zenéjével, és népzenei tapasztalatai – így például a pentatónia jelentőségének felismerése is – csak évek múltán tudatosultak benne.

A lemezen felcsendülő harmadik kompozíció, az 1939-ben befejezett Fölszállott a páva – variációk egy magyar népdalra azonban már teljes pompájában mutatja be e koncepció lényegét. A téma, a híressé vált páva-dallam pentaton hangsorú, a magyar népzene legősibb rétegéhez tartozik. Az introdukcióból, 16 variációból és egy terjedelmes fináléból álló zenekari mű – Beethoven Eroica- és Brahms Haydn-variációinak utóda – egyfelől karaktervariációkból épül fel: a 10. variáció kínai színekkel játszik, a 13. a gyászinduló toposzát idézi meg, míg a 14. magyar pásztorfurulyázást imitál. Ráadásul az egyes variációk korábbi Kodály-művek (a Psalmus hungaricus, a Marosszéki és Galántai táncok, a Háry János és a Concerto) hangvételeit is megidézik. Másfelől azonban a variációsorozatot a Beethoventől származtatott motivikus fejlesztés is jellemzi. Maga Kodály is úgy fogalmazott, hogy a kompozíció „megértéséhez semmiféle zenei szaktudás nem kell. De kell ismerni a népdalt, amelyből, mint a virág a magból, kinőtt.” S valóban, a zenekari mű minden pontján felismerhető egy háromhangos formula, amely a népdal esszenciájaként értelmezhető, s amely ily módon az egész kompozíció magjaként funkcionál. Még a fináléban váratlanul elhangzó új népdal (Az ürögi utca sikeres) is erre a formulára épül – a két népdal egyébként azonos dallamcsaládba tartozik.

A Páva-variációk sorozata azonban nemcsak a népdallal tart rokonságot. Az ifjú Kodály számára a modern magyar művészet megteremtése terén példaképként szolgáló Ady Endre azonos című költeménye (Fölszállott a páva) is forrása lehetett a zenekari műnek. A két alkotás között számos párhuzamra figyelhetünk fel: a vers ugyanis maga is zenei értelemben vett variációs formát követ, Ady a motívumfejlesztésnek két változatával él. Vagy az előző strófa egyik motívumába kapaszkodik, s ezt bontja ki a következőben, vagy pedig egy jóval korábbi motívumhoz nyúl vissza, és azt dolgozza ki. Variációs művében hasonló megoldást alkalmaz Kodály is, aki nemcsak a Páva-dallam magjára támaszkodva fűzi szorosra a mű struktúráját, hanem a variációk összekap-csolásával is. Az egyes variációk codettája többnyire tartalmazza azt a zenei mozzanatot, amelyet tovább-fejlesztve útjára indulhat a következő variáció. Ráadásul Kodály művében egyes zenei toposzok az Ady-vers képeit idézik vissza. Részben ilyenek azok a variációk (mint például a 9. és a 11.), amelyekben Kodály jellegzetes haza-hangja szólal meg. De még inkább egyértelmű az utalás a 14. variáció cadenza jellegű, népi furulyázására emlékeztető fuvolaszólójában, amely itt az Ady-féle „bús, magyar élet” szimbólumává válik. A 12. variáció halál jelenete, valamint a 13. gyászindulója az Ady-versben megsejtetett nemzethalál jelképére utal. S ahogy Ady költeményében a vagy-vagy kettősége, a remény és a reménytelenség egyidejűleg mutatkozik meg, úgy Kodály variációs főműve is ellentétpárokra épül. Ezt leginkább a finálé bizonyítja, amelyben a fuvola és hárfa éteri hangzásával körülvett Páva-dallam eljut ugyan az apoteózisig, de ez a felemelkedés – amely a kodályi életmű egyik jellegzetes toposzát, a Psalmus hungaricus Isten-hangját idézi meg – egy olyan kidolgozás jellegű, töredezett fináléba épül be, amely felmutatja a dallam visszáját is. Csúfságával az „Az ürögi utca sikeres” szinte nyelvet ölt a Páva-dallam szabadságszimbólumára. A mű záróakkordjai után eltűnődünk: felszállt vagy éppenséggel inkább elszállt az a páva?

Dalos Anna