Végh Sándor élete

Végh Sándor – hegedűművész, kamarazenész, dirigens és tanár –, a XX. század egyik legjelentősebb muzsikusa Kolozsvárt született 1912. május 17-én. 12 évesen felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Zsolt Nándor, majd Hubay Jenő növendéke volt, kamarazenére Weiner Leó és Waldbauer Imre tanította. Egy évig zeneszerzést is tanult Kodály Zoltánnál. 1929-ben Reményi-díjat nyert, 1931-ben kapta meg diplomáját a Zeneakadémián, és ugyanekkor Hubay-díjban is részesült.

Végh Sándor 1946-ban hagyta el Magyarországot, Franciaországban, majd Svájcban és Németországban élt, végül élete utolsó évtizedeiben Ausztriában, Salzburgban talált otthonra.

Végh egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy a felnövekvő generációknak továbbadja tudását. 1941–46-ig a budapesti, majd később a baseli, freiburgi, düsseldorfi és salzburgi zeneakadémiákon vezetett hegedűosztályt, és számos mesterkurzust is tartott a világ különböző pontjain.

A közel ötven éves, akkor már nagy hírnévnek örvendő mester feltehetően 1961-ben hozta létre volt növendékeiből a Végh Sándor Kamarazenekart. Az együttes 1961 őszén Svájcban és Németországban turnézott, 1962-ben és 1963-ban a Prades-i Fesztiválon, majd 1964-ben Cervóban is fellépett. Anyagi nehézségek miatt azonban a zenekar hamarosan kénytelen volt befejezni tevékenységét.

Dirigenssé válásában Végh a döntő impulzust az egyesült államokbeli Marlborói Zenei Fesztiválon kapta, ahol pályájuk elején álló kiváló fiatalok kamarazenéltek hírneves muzsikusokkal, és a résztvevők alkalmi zenekart is alkottak. Végh négy alkalommal, 1974-től 1977-ig vett részt a Marlborói Fesztiválon, és mind a négy évben vezette a zenekart, amelyben ezekben az években olyan, később világhírűvé vált muzsikusok is játszottak, mint Kim Kashkashian, Yo-Yo Ma, Mischa Maisky és Shlomo Mintz.

Élete utolsó két évtizedében Végh Sándor művészi tevékenységében egyre inkább a dirigálás került előtérbe. Ezekben az években Végh változatlanul koncertezett hegedűművészként is, míg aztán időskori ízületi problémái miatt le nem kellett tennie a vonót.

A Camerata Academica kamarazenekart Végh 1978-tól egészen 1997-ben bekövetkezett haláláig vezette. A majd’ két évtizednyi közös munka során az együttes virágkorát élte, s a világ legjobbjai közé került.
A Camerata hangzásvilágában meghatározó volt, hogy vonósai jellemzően Végh-tanítványok voltak. Ennek eredményeképp egy olyan egyöntetű vonóshangzás és stílusegység jött létre, mely egyedülálló volt a maga nemében. „A Camerata számomra hangszer, tagjai lelkem minden rezdülését megérzik. Igen sok örömet adnak.” – vallotta Végh egy interjúban.

Végh Sándor nem a szó szokásos értelmében volt karmester. A Camerata olyan volt kezei alatt, akár egy többszörösére növelt vonósnégyes. Nagyon sok próbát tartott, és aprólékos munkával dolgozta ki a műveket. A zenekar gyakran még az ő érkezése előtt elkezdte a munkát, de elég volt, hogy belépjen az ajtón, az együttes máris egészen másképp szólt. A Camerata tagjai mesélik, hogy Végh rendkívül inspirálóan hatott rájuk; a jelenléte olyan erős volt, hogy képtelenség volt más módon zenélni, mint ahogy ő azt elképzelte és sugározta. Elég volt egy pillantás, egy mimika, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került.

A salzburgi együttes mellett Végh időről időre más zenekarokat is vezényelt, így többek között az Európai Kamarazenekart, a Berlini és Bécsi Filharmonikusokat, valamint a Bécsi Szimfonikus Zenekart.

Művészetének elismeréseképp Végh számos kitüntetést és díjat kapott, többek között a Brit Birodalom Érdemrendjét (Honorary Commander of the Most Excellent Order of the British Empire, 1989), a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatát (Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 1989), az Osztrák Tudományos és Művészeti Érdemrend I. osztályát (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse, 1992). Magyarországon megkapta a Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét (1987), a Pro Cultura Hungarica díjat (1995) és a Budapest Díszpolgára címet (1995). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává fogadta (1992), a Végh-kvartettel pedig Bartók Béla–P
Pásztory Ditta-díjban részesült (1989).


Végh Sándor, a kvartettprimárius

Végh Sándort kezdettől fogva nagyon vonzotta a vonósnégyes műfaja, alig 12 éves volt, mikor szülővárosa az idő tájt legjobbnak számító amatőr vonósnégyesében hegedült. Ez a szenvedélyes érdeklődés zeneakadémiai tanulmányai során tovább mélyült, és ebben tanárainak is jelentős szerepe volt. Végh első zeneakadémiai hegedűtanára, a Hubay tanítvány Zsolt Nándor vonósnégyesezést is tanított, és a Hubay Vonósnégyes brácsása volt. Végh Sándor már második akadémiai évétől, 1925-től kezdve hivatalosan is kapott vonósnégyes oktatást, tanára 1928-tól Waldbauer Imre, a Waldbauer–Kerpely Vonósnégyes primáriusa volt, aki Végh visszaemlékezése szerint „mély, egészséges zenei meglátással a legszebb kvartettezést, a legszebb kamarazenélést mutatta meg. ... Emlékezésem Waldbauer Imréről a szívem és a zeneiségem legmélyebb forrásaiból jön elő. … Ő engem az egész életemben végigkísért, két szempontból is: egészséges zeneiségével és magas intelligenciájával, ami nem tudálékosság, nem »besserwisser« magatartás volt, hanem az, amit én is vallok: az intellektus csak arra való, hogy az embernek kiegészítse az intuitív gondolatait. Nem elég érezni; tudni is kell, hogy mit is érzek, és hogyan is érzem. A zeneiségnek, a »musikantische« kiélésének és a tudás intellektuális oldalának ez a kitűnő együttléte jellemezte Waldbauert, s a belőle kiáradó szuggesztió, amivel ezt kifejezte, a legmaradandóbb nyomokat hagyta bennem.”

Végh Sándornak az 1935-ig terjedő időszakban is voltak jelentős sikerei, szólistaként és kamarazenészként egyaránt koncertezett bel-és külföldön, az igazi elismertséget azonban az Új Magyar Vonósnégyes hozta meg számára. Végh Sándor diákéveinek legjobb barátjával, Koromzay Dénessel már az akadémiai évek óta dédelgették egy kvartett megalapításának tervét, végül 1935-ben Palotai Vilmossal és Szervánszky Péterrel alakították meg kamaraegyüttesüket, mely az Új Magyar Vonósnégyes nevet vette fel. A névválasztás azt a szellemi rokonságot is hivatott volt kifejezni, amely a fiatal zenészeket a külföldön Magyar Vonósnégyes nevet használó Waldbauer–Kerpely-kvartetthez fűzte. Ezt bemutatkozó koncertjük műsora is mutatja: míg a Waldbauer–Kerpely-kvartett Bartók és Kodály első vonósnégyesének ősbemutatójával debütált, az Új Magyar Vonósnégyes Bartók és Kodály második vonósnégyesével lépett a nyilvánosság elé.

Röviddel ezután, 1936 januárjában már a következő kritikát olvashatta a zene iránt érdeklődő közönség: „Végh Sándor, Szervánszky Péter, Koromzay Dénes és Palotai Vilmos egyenkint kitűnő virtuózai hangszereiknek, és valamennyiben él a kamaramuzsika őszinte szeretete. Ebből szinte magától értetődően következik az elmélyülő előadás, amely szívünkbe lopta a házimuzsika meleg varázsát és a művek minden finomságát. Végh Sándor vezetésre hivatott egyénisége minden hivalkodás nélkül kormányozza az együttest, úgy hangjának tökéletes simaságával, érzéki fényével, mint biztos stílusérzékével. Mellette Koromzay Dénes magaslik ki remek ritmusával és brácsahangjának szépségével.”

A pályája elején járó vonósnégyes számára óriási segítséget jelentett, hogy alkalmuk nyílt olyan, ekkor már ünnepelt művészekkel együtt játszani, mint Dohnányi Ernő, vagy Fischer Annie, akik ily módon, népszerűségükkel és hírnevükkel támogatták az együttest.

A kvartett repertoárjának jelentős részét kortárs művek tették ki, ezek közül is kimagaslik Bartók 5. vonósnégyese, melynek ősbemutatóját számos európai országban, így 1936-ban Bécsben és Budapesten, majd az Új Zene Nemzetközi Társasága XIV. fesztiválján Barcelonában az Új Magyar Vonósnégyes játszotta, a második hegedűs posztján ekkor már Halmos Lászlóval. Végh egész életének meghatározó élménye volt, hogy eleget téve a meghívásnak, Bartók maga is jelen volt a kvartett próbáin. Talán azért is, mert a mű korábbi bemutatóira nem tudott elmenni, így az Új Magyar Vonósnégyes kínálta az első alkalmat, hogy művét hallhassa. A szerző minden bizonnyal elégedett lehetett a kvartett játékával, hiszen az első alkalmat követően további tíz napon keresztül vezette felkészülésüket. A próbák végeztével Bartók kifejezte a kvartett munkája felett érzett örömét, biztosította őket elégedettségéről, és áldását adta a darab bemutatására. A mű magyarországi premierjén a siker óriási volt. „Akik ott voltak, olyan forrón ünnepelték, hogy Bartók, bár előzőleg hat éve nem volt hajlandó a pódiumon meghajolni, ezúttal, ha egyetlen egyszer is, de kijött. Tőle ez igen nagy szó volt.”– emlékezett vissza Koromzay Dénes.

Végh 1938-ban lépett ki az Új Magyar Vonósnégyesből, majd 1940-ben megalapította új vonósnégyesét, a Végh-kvartettet. A második hegedű szólamát Zöldy Sándor játszotta, Janzer György brácsázott, Szabó Pál volt a csellista. Janzer Véghgel egy időben járt a Zeneakadémiára, Szerémi Gusztávnál, majd Studer Oszkárnál, végül rövid ideig Zathureczky Edénél tanult hegedülni. Zöldy Sándor és Szabó Pál majd egy évtizeddel később voltak az Akadémia diákjai. Zöldy Zathureczky Ede növendéke volt, állami művészi oklevelét 1939-ben szerezte meg. Szabó tanult Kerpely Jenőnél, Schiffer Adolfnál és Zsámboki Miklósnál is, 1941-ben kapta kézhez gordonkatanári diplomáját.

Az együttes megalapítását követően több mint egy éves próbaidőszak következett, s csak ezután léptek a nyilvánosság elé. Bemutatkozó koncertjüket 1942. április 21-én tartották a Zeneakadémia Nagytermében, átütő sikerrel. Másnap reggel a Pester Lloyd hasábjain Bartha Dénes méltatta az új kvartett kimagasló játékát: „A hangversenyévad egyik nagy eseménye! Kétségtelenül meglepő, hogy egy nyilvánosság előtt első ízben megjelenő vonósnégyes mindjárt ilyen bámulatosan tökéletes kamarazenei előadással szolgál. Igaz, hogy a vonósnégyes vezető személyisége, Végh Sándor, a kitűnő hegedűs a sajnos már nem létező» Új Magyar Vonósnégyes« primáriusaként számos európai nagyvárosban ért már el jelentős sikereket. Mégis kimondottan nagy szerencsének kell tekintenünk, hogy az említett kvartett feloszlása után sikerült Véghnek a megfelelő partnereket megnyerni kamarazenei ideáljainak. Nyugodtan merjük állítani, hogy ennek az évadnak messze legjobb magyar kamarazenei teljesítményét hallottuk tőlük. Stílustisztaság s az előadás expresszív lelkesültsége terén feltétlenül egyenrangúak a tiszteletre méltó Waldbauer–Kerpely- vonósnégyessel; a puha, kiegyenlített kvartetthangzást tekintve pedig határozottan ők vannak fölényben. Egységes stílusakarat (nyilvánvalóan a rendkívül muzikális, stílusismerő primáriusé) lelkesíti mind a négy muzsikust. Egyikük sem akar szólistaként az előtérbe kerülni; együttjátékuk csodálatosan kiegyenlített és pontos. … Valóban nem is tudtuk, mit csodáljunk jobban: a Mozart-stílus kristályos tisztaságát, Bartók-interpretációjuk őszinte mélységét vagy a Schubert-vonósnégyes pompás, lélekteli lendületét.”

1943. január 21-én a Végh-kvartett ismét fellépett a Zeneakadémia Nagytermében, ezúttal Bartha Dénes így írt: „A budapesti közönség látszólag még mindig nincs teljes mértékben tudatában annak, hogy a magyar zeneélet milyen európai formátumú, kimagasló vonósnégyessel rendelkezik Végh Sándor, Zöldy Sándor, Janzer György és Szabó Pál személyében. … Csak kevés együttes képes arra, hogy az improvizációként ható könnyedséget a technika maximális pontosságával és ezzel az eminens hangzáskultúrával egyesítse. A legtöbb kortárs kamarazenei együttes ismeretében megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a Haydn- és Mozart-interpretálás területén ma a Végh-vonósnégyes világviszonylatban is az elsők közt van.”

Csodával határos módon a Végh-kvartett mind a négy tagja túlélte a háborút. Az együttes 1946-ban jelentkezett a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyre. A neves eseményen összesen 35 ország 526 muzsikusa vett részt a következő kategóriákban: ének, zongora, hegedű, gordonka, fuvola, oboa és vonósnégyes. A verseny rangját mutatja, hogy a különböző kategóriákban olyan neves muzsikusok zsűriztek, mint Bernhard Paumgartner, Dinu Lipatti, Nikita Magaloff, Jacques Thibaud, Eugène Bozza, Carl Schuricht, Paul Weingarten és Zathureczky Ede. A döntőbe jutott együtteseknek Beethoven C-dúr „Razumovszkij” vonósnégyese (Op. 59/3) mellett egy szabadon választott darabot kellett játszaniuk, a Végh-kvartett Bartók 5. vonósnégyesét választotta. A zsűri a 2000 svájci frankkal járó első díjat egyhangúlag a Végh-kvartettnek ítélte; ez a győzelem indította el a Végh-kvartettet a világkarrier felé vezető úton. A négy egyenként is kiváló művészegyéniség, Végh Sándor, Zöldy Sándor, Janzer György és Szabó Pál közel negyven évig játszott együtt, és a kamaraegyüttes mindvégig a zenei világ élvonalába tartozott.


Végh Sándor és a Camerata Academica

A Camerata Academica Salzburg kamarazenekart az 1951/52-es évadban alapította Bernhard Paumgartner a salzburgi Mozarteum tanáraiból és diákjaiból. A zenekar rövid idő alatt jelentős ismertségre tett szert: állandó meghívottja lett a Salzburgi Ünnepi Játékoknak, s hosszú éveken keresztül olyan kiváló művészek voltak az együttes visszatérő szólistái, mint Clara Haskil és Anda Géza. A hatvanas években a zenekar idősödő vezetője mellett több dirigens is megfordult a Camerata élén.

1978-ban Végh Sándor vette át a salzburgi Camerata Academica vezetését. Az ezt követő majd’ két évtizednyi közös munka során az együttes virágkorát élte, s a világ legjobbjai közé került. Számtalan külföldi vendégszereplés mellett 1983-tól a zenekar ismét rendszeres vendége lett a Salzburgi Ünnepi Játékoknak.

Végh, miután átvette az együttes vezetését, lassanként az egész zenekart lecserélte, egyedül a nagybőgőst hagyta meg. A Camerata hangzásvilágában meghatározó volt, hogy vonósai jellemzően Végh-tanítványok voltak. Ennek eredményeképp egy olyan egyöntetű vonóshangzás és stílusegység jött létre, mely egyedülálló volt a maga nemében.

„A Camerata számomra hangszer, tagjai lelkem minden rezdülését megérzik. Igen sok örömet adnak.” – vallotta Végh egy interjúban. A Camerata eleinte kis létszámú vonószenekarként működött, amely legfeljebb két oboával és két kürttel egészült ki. Később az együttes létszáma gyarapodott, a fúvóskarban nem egyszer neves szólisták is boldogan fellépést vállaltak.

Salzburgi zenekar lévén a Camerata kiemelt figyelmet szentelt Mozart életművének. Végh számos Mozart- művet játszott lemezre zenekarával, a divertimentók és szerenádok felvétele Grand Prix du Disque díjat nyert. Végh Mozart-interpretációit rangos elismerésekkel jutalmazták, megkapta többek között Salzburg városa és a bécsi Mozart Egyesület arany medálját. A zenekar gazdag, változatos repertoárjában megtaláljuk továbbá Bach, Bartók, Beethoven, Berg, Brahms, Dvořák,

Haydn, Mendelssohn, Schönberg, Schubert, Stravinsky, Veress, Weiner, Wolf és mások műveit is. Végh Sándor nem a szó szokásos értelmében volt karmester. A Camerata olyan volt kezei alatt, akár egy többszörösére növelt vonósnégyes. Nagyon sok próbát tartott, és aprólékos munkával dolgozta ki a műveket. A zenekar gyakran még az ő érkezése előtt elkezdte a munkát, de elég volt, hogy belépjen az ajtón, az együttes máris egészen másképp szólt. A Camerata tagjai mesélik, hogy Végh rendkívül inspirálóan hatott rájuk; a jelenléte olyan erős volt, hogy képtelenség volt más módon zenélni, mint ahogy ő azt elképzelte és sugározta. Elég volt egy pillantás, egy mimika, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került.


Végh Sándor zenei anyanyelve

A magyarok, románok és németek lakta Kolozsvárra és környékére jellemző kulturális sokszínűség, a népi hagyományok akkor még természetes jelenléte, a népzene közelsége Végh Sándor zenei egyéniségének kialakulásában meghatározó szerepet játszott. Amint egy időskorában adott interjúban visszaemlékezett: „Már egész kisgyermek koromban hallgattam, ahogy a szolgálólányok a szülőfalujukból magukkal hozott dalaikat énekelték. Minden falunak megvoltak a maga dalai. Ez nagyon tetszett nekem, és együtt énekeltem velük. Akkoriban az ének a mindennapok elválaszthatatlan része volt.”

Zeneakadémiai tanulmányai alatt ugyanezekkel a hagyományokkal találkozott Bartók és Kodály zenéjében. Ez idő tájt a kor két kiemelkedő zeneszerző egyénisége a Zeneakadémia tanárai voltak, Végh egy évig tanult is Kodálynál zeneszerzést. Bartókot ekkor még csak látásból ismerte, de zenéjét már a kezdetektől közel érezte magához, hiszen ugyanabból a „tiszta forrásból”, a népzenéből táplálkozott, amely Végh zeneiségét már kora gyermekkora óta meghatározta; Bartók zenéje mondhatni zenei anyanyelve volt. Visszahallotta benne a falu zenéjét, a parasztok és cselédlányok dalait. A személyes ismeretséget Bartókkal az 5. vonósnégyes próbái hozták meg Végh Sándor számára. A több napig tartó közös munkának, majd a darab bemutatójának köszönhetően jó munkakapcsolat alakult ki kettejük között, amely a későbbiekben is tovább élt.

A szintén kolozsvári születésű Veress Sándor a Zeneakadémián diáktársa volt Végh Sándornak. A sok évtizedes barátság során több Veress-mű bemutatása fűződik Végh nevéhez. A jelen albumon megjelenő zenetörténeti jelentőségű Vonósnégyes-verseny felvétel a darab ősbemutatójának élményét osztja meg a hallgatóval; a művet a szerző a felvételen is dirigáló karmesternek, Paul Sachernek ajánlotta. A Hegedűverseny ősbemutatóját is Végh Sándor játszotta – akinek a mű ajánlása is szól – 1939-ben Amsterdamban, akkor még a későbbi II. tétel nélküli formában. A zenekart maga a szerző helyettesítette zongorán. Ugyanilyen felállásban 1940 március 20-án Budapesten is elhangzott a Hegedűverseny, amiről Bartha Dénes a következő sorokat írta: „Az eredetileg zenekarra és hegedűre készült versenymű két tétele egy alkotómunkájában hihetetlenül biztos és logikus szellemről tanúskodik, aki ragyogó intellektusával – főleg hangszeres területen – alighanem a fiatal magyar zeneszerző nemzedék legmarkánsabb egyénisége. Szinte bámulatos, milyen látnoki biztonsággal szerkesztette meg Veress Sándor e két tételt, és milyen vaslogikával tudja végigvinni azt a szuggesztív feszültséget, amely mindjárt a mű elején megragad bennünket.” Az ötvenes években, tehát a lemezeken hallható versenyművek felvételeinek idejében Végh a Bázeli Zeneakadémia, Veress a Berni Zeneakadémia tanára volt. Ekkor tanult Veressnél Heinz Holliger, a neves svájci oboista, zeneszerző és karmester, aki a következőképpen emlékezett: „Veresstől és legközelebbi barátjától, Végh Sándortól is rengeteget tanultam a klasszikus zene interpretációjáról. Mindketten óriási hatást gyakoroltak az egész svájci zenekultúrára. Rengetegen tanultak tőlük, és Véghnek köszönhetően olyan előadói stílus lett honos Svájcban, amelynek gyökereit egészen biztosan Magyarországon kell keresni.”

A lemezen hallható többi mű szerzőihez is személyes szálakon kötődik Végh Sándor. Robert Volkmann esetében a kapcsolat csak eszmei, Volkmann a Budapesti Zeneakadémia alapító (zeneszerzés) tanára volt. Takács Jenőt viszont személyesen is jól ismerte, melyről a szerző „Lassú és Friss” címmel ellátott hegedűre és zongorára írott művének baráti hangvételben dedikált kézirata is tanúskodik. Losonczy Andor pedig – aki Takács Jenő tanítványa, majd a későbbiekben jó barátja volt – Végh Sándorral egy időben volt a Salzburgi Mozarteum tanára.


Végh Sándor és a kortárs zene

Végh Sándor már kora diákéveitől kezdve nagy érdeklődéssel fordult a kortárs zene felé, és ez a vonzódás, kíváncsiság és elhivatottság egész életét végigkísérte. Nem sokkal halála előtt így fogalmazott: „Én mindig lelkes híve voltam a modern zenének. Az ember a mában él. Szembesülnie kell vele, és nem húzódhat vissza az elefántcsonttornyába. De ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt idők zenéje ne érdekelne. Mindig világos volt számomra, hogy az ember nem lehet modern anélkül, hogy a régit ne ismerné pontosan. És ehhez a meggyőződésemhez egész életemben hű maradtam. Abban a szerencsében volt részem, hogy fiatal- emberként mindkettőt magamba szívhattam: Weiner Leó és Dohnányi Ernő múlthoz kötődő zenéjét, amint a Bartók által képviselt legújabb tendenciákat is. Ravelnek előjátszottam vonósnégyesét, találkoztam Hindemith-tel és Alban Berggel.” „Az ember egy idő után látja, hogy nem szabad a zenét réginek, vagy modernnek kategorizálni. Minden együtt él, és időtlen. Modernségem alapját Mozart éppúgy formálja, mint Bartók.”

A jelen CD-ken illetve az ezekkel közel egy időben megjelenő BMCCD261 Végh Sándor és vonósnégyese, illetve a BMCCD262 Végh Sándor - a kamarazenész című további dupla albumokon egyaránt találhatók Végh-kvartett felvételek. Ezek válogatásakor elsősorban az a szándék volt irányadó, hogy minél több, a Végh-kvartett előadásában még soha ki nem adott mű váljék hozzáférhetővé. Hasonlóan fontos cél volt azonban az is, hogy a darabok kiválasztása tükrözze a tradíciók és a modernitás egyidejű jelenlétét Végh művészetében.

Mindezek szellemében hallható a lemezeken az a Beethoven C-dúr „Razumovszkij” vonósnégyes, mellyel a Végh-kvartett a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyt megnyerte, a C-dúr vonósötös Schuberttől, kinek műveivel Végh élete utolsó időszakában talán a legintenzívebben foglalkozott, de ugyanígy megtalálhatóak a lemezeken Bartók és Kodály művei, melyek ifjúságának meghatározó élményeit jelentették. A CD-ken szerepelnek továbbá más kortárs szerzők művei, köztük a XX. század meghatározó darabjai, mint Bergtől a Lírai szvit, valamint Schönbergtől a Pierrot lunaire, de találunk ritkán hallható vonósnégyeseket is – ezzel is demonstrálva, hogy a Végh-kvartett milyen változatos repertoárt tartott érdemesnek a rögzítésre.

Lőwenberg Dániel