A művészet két fő elve a szépség és az érthetőség.
Weiner Leó

Weiner Leó (1885-1960) a 20. század első felének kimagasló zeneszerző egyénisége és zenepedagógusa volt. Noha zeneszerzői pályája egybeesett Bartók és Kodály munkásságával, Weiner alkotói szemlélete és kompozíciós stílusa némiképp elkülönült e két újító személyiség művészi felfogásától. A 19. századi európai zenetörténet hagyományaiban gyökerezve, alapjaiban megőrizte a tonális gondolkodásmódot, és tudatosan elzárkózott korának formabontó törekvéseitől.

Szinte jelentősebb zenei előtanulmányok nélkül jutott el a Zeneakadémiára, ahol elmélyült alkatának, a partitúrák alapos tanulmányozásának eredményeként már tanuló éveiben kitűnő eredményeket ért el. Zeneszerzés tanára, Koessler János oly nagyra értékelte, hogy ajánlására Weinert már tanulmányainak befejezése után egy évvel, 1907-ben tanárként szerződtette a Zeneakadémia, ahol azután 1957-ig - ötven éven át - kiemelkedő zenepedagógiai tevékenységet folytatott.

Kamarazene-tanári működésének eredményeit növendékeinek több nemzedéke őrizte meg és adta tovább az utánuk következőknek, szerte a világon. Hangszeres szólisták, karmesterek és zenekari muzsikusok egész sora tanúskodik Weiner művészi munkájának páratlan tartalmi és módszertani értékeiről. Tanítványai között olyan világhírességeket találunk, mint Anda Géza, Doráti Antal, Frankl Péter, Koromzay Dénes, Pauk György, Pártos Ödön, Rózsa Miklós, Sebők György, Solti György, Starker János, Varga Tibor, Végh Sándor...

E lemez attól hiteles és zenetörténeti érték, hogy Weiner műveit - Sebők György zongora-, Starker János gordonkaművész és a karmester Varga Tibor személyében - tanítványai, valamint a weineri hagyomány zenekari letéteményese, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok adják elő.

Weiner alkotói pályájának legsikeresebb időszaka a század első évtizedeire esett. A Szerenád (1906) és a Farsang (1907), méltán vívták ki a korabeli magyar, sőt a nemzetközi zenei élet egyhangú elismerését. Molnár Antalt idézve: „Akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy Weiner elsősorbeli lángész”. Vajon mi lehetett a titka üstökösszerű feltűnésének? Mindenekelőtt Weiner alkotó egyéniségének korai érettsége, kitűnő forma- és arányérzéke, és az a képessége, hogy egységes és egyéni stílussá tudta ötvözni az új évszázad hangvételét a régi formahűségével. A kompozícióiban megcsillanó érzékeny, franciás harmóniavilág új szín volt az akkori - főként a német ízlést követő - magyar zene palettáján. Ennek tulajdonítható, hogy Weinert pályája elején Bartókkal és Kodállyal egyenrangú alkotóművésznek tartották.


CD 1

Az első CD - nagy műfaji változatosságot mutatva - Weiner életművének legszemélyesebb, legjellemzőbb darabjait mutatja be.

A Pastorale, Phantaisie et Fugue Weiner utolsó neoklasszicista - újabb szóhasználattal élve: szecessziós - műve 1938-ban keletkezett. Jellegzetessége, hogy Weiner egyszerre kétféle hangszerösszeállításban komponálta meg: vonószenekarra és vonósnégyesre. A két párhuzamosan készült változat közül a vonószenekarit tekintette elsőnek, és az op. 23 jelzéssel látta el (vonósnégyesre írott ikerpárját III. vonósnégyes, op. 26-ként illesztette művei sorába).

Ez Weiner legegységesebb koncepciójú és hangzású vonószenekari darabja, divertimentói közül is kimagaslik. Neoklasszicizmusában - a pasztorál, fantázia és fúga tételválasztásból következően - a barokkos színezet az uralkodó. A Pastorale, mint az előadói utasítás (Allegro amabile) is mutatja, önfeledt dalolás. Áradó, 6/8-os dallamvezetése Schubert vándordalainak hangulatát idézi, és abban is rokon a nagy előddel, hogy derűjén átsejlik a tragikus jövő előérzete. 1938-ban, a II. világháború küszöbén, döbbenetes megnyilatkozás ez az idillikus hangvétel Weinertől, és csak a zene vígasztaló önfeledtségébe való meneküléseként értelmezhető. A Phantaisie tétel (Poco adagio, quasi andante) a lassú, éneklő önkifejezés jegyében folytatja az első tétel dallamos hömpölygését: a szerző olykor Debussy harmóniáinak színtöréseit alkalmazza, olykor a magyar népzene pentaton hangján szól. A tétel, mint a Pastorale költői kifejlése, Weiner lírájának személyességéről, meggyőző erejéről tanúskodik, és ifjúkori stílusát idézi. Korábbi darabjaiból készített átiratait nem számítva, e művében csendül fel utoljára Weiner romantikus-neoklasszicista hangja, a II. világháború örökre elnémítja. A Fugue nyolcad-lüktetésű, bravúros témája az egyetlen, Weiner magyaros stílusát idéző elem. Az újabb kutatások kiderítették, hogy egy magyar, népi eredetű dudanótára vezethető vissza: főként a téma második részének felugrásai utalnak erre. A fúgatétel, mesteri arányaival és lüktető lendületével, méltó összefogó és záró eleme a mű hármas szerkezetének.

A csellóra, hárfára és vonószenekarra komponált Románc Weiner egyik leglíraibb opusza. Maga a szerző is jelentősnek tartotta művét, különben - mintegy harminc év múltán - nem tért volna vissza erre az eredetileg csellóra és zongorára írott darabra, hogy azt zenekarkíséretes, hárfával színezett változatban is elkészítse. Szokása szerint átiratát önálló alkotásnak tekintette, és új sorszámot (op.29) adott neki. A Románcban a weineri líra aranykoráról nyerhet képet a hallgató: gyűrűző mozgásban kifejlő dallammotívumai, modális színezetű harmonizálása, a pentaton melodika szinte nemzeti apoteózisa már a két hangszerre írott, eredeti változat húszas évekbeli megszólaltatásakor is teljes stílusegységet alkotott, amelyet az 1949-ben készült, zenekarkíséretes változat csak tovább erősített.

Weiner első versenyműve, a zongorára és zenekarra komponált Concertino, op.15 közvetlenül a Románc első változata után, 1923-ban keletkezett. Már a szerző életében Weiner egyik legnépszerűbb darabja volt, és halála után is az maradt. Az 1926. évi bemutató zongoraszólistája Dohnányi Ernő volt, a Filharmóniai Társaság Zenekarát Kerner István vezényelte. A harmincas-negyvenes években, itthon és külföldön egyaránt, jelentős előadók tolmácsolásában és gyakran szólalt meg, és máig sikerrel képviseli Weiner zeneszerzői stílusát. A szerző egyik levelében így jellemzi: „... ez a zongorastílus nem annyira romantikus jellegű (romantikuson itt a nagy hangú, akkordikus, Liszt-Csajkovszkij-Rahmanyinov módján való zongoramegszólaltatást értjük), mint inkább neoklasszikus, vagyis vonalas, rajzos (Mozartra és a korai Beethovenra emlékeztető).”
 
A versenymű két részből áll. Első tétele - hasonlóan a már említett Pastorale-hoz - az Allegro amabile előírást kapta, a dallamformálás dolce előadásmódjának igényével. Oldott formában, szabad, kadenciaszerű szakaszok beiktatásával valósul meg a zongora és a zenekar párbeszéde. A kontrasztként ható Vivace zárótétel motorikus, nyolcadmozgásból szőtt témából építkezik, és Weiner jellegzetes zárótétel-típusának keretében felel meg a Rondo-Finale virtuozitásával és hatásosságával szemben támasztott követelményeknek.

Az 1907-ben írott Farsang Weiner később is vállalt, zenekari darabjai sorában a második, programzenei művei közül az első, melyben - szemben kora divatos történelmi témáival - egy köznapi, alkalmi összejövetel hangulatváltozásait és bizarr, humoros kisszerűségét festi meg.
A szonátaformában megírt, bravúros darabot legtalálóbban a Humoreszk alcím jellemzi. Egyik lelkes kortársa Weiner finom humorát egyenesen Mozartéhoz hasonlította - tény, hogy sziporkázó ötletekkel és természetes bájjal teli műve nem áll rangos előzmények nélkül.


Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
Ritka élvezet fegyelmezett, kottahű, ugyanakkor a játék örömétől áthatott muzsikálást hallani. Sokak szerint – és ezzel Végh Sándor, a salzburgi Mozarteum professzora is egyetértett – a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok zenélését éppen ez jellemzi. A zenekart 1992-ben Szászné Réger Judit hozta létre, hogy őrizze és alkotó módon ápolja a magyar kamarazenélés máig ható, legértékesebb hagyományát, amely Weiner Leó (1885–1960), a budapesti Zeneakadémia tanszékvezető tanára, zeneszerző (Bartók, Dohnányi, Kodály és Zathurecky kollégája), és tanítványa, Szász József – a híres Weiner vonósnégyes alapítója és primáriusa – örökségére épül. E hagyomány zenekarnak történő átadásában, utóbbi mellett, jelentős szerepet töltött be Simon Albert, Végh Sándor és Kovács Dénes is.
Az együttes tagjai vonószenekarként és a legkülönfélébb kamarazenekari formációkban is gyakran játszanak. Repertoárjuk a barokktól a huszadik századi zenéig terjed. Műsoraik gyakran vegyítik ritkán hallott vagy kortárs művekkel a már jól ismerteket. A zenekart, amelyet a Weiner-Szász Alapítvány tart fenn és működtet, főszponzorként a Samsung, szponzorként a Magyar Villamos Művek, a Novacom és a Hunviron cég támogatja.
A zenekar – többek között – olyan kitűnő művészekkel dolgozott együtt, mint Isabelle Faust, Fenyves Lóránd, Frankl Péter, Kim Kashkashian, Cyprien Katsaris, Keller András, Kocsis Zoltán, Alexander Lonquich, Pauk György, Perényi Miklós, Viktor Pikajzen, Pitti Katalin, Polgár László, Rácz Zoltán, Rost Andrea, Sebők György, Starker János, Varga Tibor, Várjon Dénes, Vásáry Tamás, Végh Sándor...
A zenekart művészeti tanács írányítja, melynek tagjai: Mathis Dulack (Hollandia) – első karmester, Pusker Imre – karmester, Osetchinsky Roman – koncertmester, Szászné Réger Judit – alapító elnök, Szilágyi Mihály – kulturális manager.

Starker János gordonkaművész 1924-ben született Budapesten, és 1948-tól az USA-ban dolgozik. Eleinte három zenekar szóló-csellistájaként működött, közöttük a Reiner Frigyes vezette Chicago Symphony Orchestránál. Szólista pályafutása 1958-tól bontakozott ki, amikor a Mercury az ő előadásában vette fel Bach szólószvitjeit. Ugyanebben az évben lett, és ma is a bloomingtoni Indiana University zenetanára. Starker János diszkográfiája több mint 150 felvételt tartalmaz. 1990-ben Popper Dávid zeneszerző és gordonkaművész műveit bemutató hangfelvétele Grammy-díjat kapott. R. Strauss Don Quixote-ját Leonard Slatkinnal és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, Bartók Brácsaversenyének gordonkaváltozatát és Dvořák Gordonkaversenyét a Saint Louis Symphony zenekarral ugyancsak Slatkin dirigálásával, Schumann és Hindemith versenyművét pedig a Bambergi Szimfonikusokkal vette fel, Dennis Russel Davies vezényletével. Három lemezén szonátákat ad elő. Hetvenedik születésnapja alkalmából Rudolf Buchbinderrel közösen készített lemezfelvételt.

Sebők György (1922) zongoraművész a budapesti Zeneakadémián végzett. Zeneszerzést Kodálynál, kamarazenét Weiner Leónál tanult. 1949-től a budapesti Bartók Béla Konzervatórium zongoratanáraként működött. 1950-ben megnyerte a Berlini Nemzetközi Zongoraversenyt, majd 1957-ben Budapesten Liszt-díjas lett. 1957-ben Franciaországba távozott, és ekkortól kezdve külföldön folytatta pályáját. Koncertjeivel szinte az egész világot bejárta. Starker Jánossal és Arthur Grumiaux-vel közös triója, amely az 1950-60-as években lett ismertté, ma is legenda.
1957-ben az Eratónál készült első lemeze, melyet negyvennél több újabb felvétel követett. 1962-ben meghívást kapott Bloomingtonba, ahol az Indiana University zenetanára lett. Híres zenepedagógus: mesterkurzusok sorát tartotta szerte a világban. A svájci Ernenben „Festival der Zukunft” címmel minden nyáron előadás- és koncertsorozatot rendez. Sebők Györgyöt 1993-ban a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjével tüntették ki. Neve ott van az USA-beli kiemelkedő személyiségek listáján, Ernen városa díszpolgárává avatta, és 1995-ben elnyerte a svájci Wallis kanton kultúrális érdemrendjét. 1996-ban Franciaország kultuszminisztere a „Chevalier des Arts et des Lettres” kitüntetésben részesítette.

Varga Tibor hegedűművész, karmester és zenepadagógus már tízéves korában szimfonikus zenekar szólistájaként lépett a közönség elé. 1934-ben a His Master’s Voice készítette első lemezfelvételét. Tizennégy éves kora óta koncertezik. Európában szinte mindenütt fellépett, és a többi földrészen is vendégszerepelt. Olyan híres karmesterekkel dolgozott együtt, mint Böhm, Fricsay, Furtwängler, Jochum és Markevich. Negyven évvel ezelőtt a svájci Sion (Sitten) környékén települt le. Megalapította a nevét viselő hegedűversenyt és zenei fesztivált, valamint a „Sommer-Akademie” intézményét, amely évtizedek óta eredményesen működik, és nemzetközi hírnévre tett szert. Varga Tibor mintegy tíz éve alapított Streicherhochschule-ját a világ minden részéből látogatják a tanítványok.

Felletár Melinda hárfaművész 1983-ban Moszkvában végzett Vera Dulova tanítványaként. Szólistaként Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban és Németországban lépett fel, hét lemezfelvételen működött közre, és legutóbb önálló szólólemezzel jelentkezett. A francia repertoár elismert specialistája. Weiner Románc című művével szinte összeforrt a neve, számos alkalommal játszotta koncertjein. A Zeneakadémia szegedi tagozatának hárfatanára.


CD 2

A II. Hegedűverseny Weiner utolsó alkotása, op.45 sorszámmal zárja életművét. Weiner három évvel halála előtt, 1957-ben tért vissza egyik legjelentősebb korai kamaraművéhez, az 1918-ban keletkezett II. hegedűszonáta, op.18 átírásához. Hasonlóan I. hegedűszonátájához (amelyet korábban kezdett átdolgozni, és később, 1958-ban fejezett be, mégis I. hegedűverseny, op 41-ként adott közre), itt is a hegedűszólam izgatta: egy versenymű lehetőségét látta benne. Az 1918-ban komponált II. (fisz-moll) hegedűszonáta Weiner egyik különösen érzékeny stíluskorszakának képviselője. Kromatikusan elszínezett dallamformálás, modális és kromatikus harmóniaváltások jellemzik. A nyitó (Allegro) tétel dallamképzése brahmsi példákhoz kötődik, a II. (Presto) tétel villódzó zenéje mendelssohni élményeket idéz, a III. (Larghetto) tétel mixtúrákkal kísért, pentaton jellegű témája a magyar és a német romantikus hangvétel egybefonódását példázza. A IV. tétel Rubato jelzésű, improvizatív bevezetése előbb szabadon visszanyúl a mű előző tételeinek témáira, és csak ezután vezet át a befejező, Allegro alla Marcia jelzésű, induló jellegű Rondóba. A komoly virtuozitást igénylő, lendületes tétel a szonátaváltozatnál is erőteljesebben juttatja érvényre a szólóhegedű és zenei kiséretének szenvedélyes dialógusát.


Szalai Antal hegedűművész 1981-ben született. Zenei tanulmányait ötéves korában kezdte, és 1994-től a budapesti Zeneakadémián folytatta, Komlós Péter tanítványaként. Nyolcévesen korkedvezménnyel indult el a Koncz János hegedűversenyen, és első helyezést ért el. Három év múlva ismét megnyerte ezt a versenyt. 1993-ben Párizsban a fiatal európai tehetségek UNESCO Gálahangversenyén játszott, 1994-ben Svédországban ugyancsak a fiatal művészek nemzetközi koncertjén képviselte Magyarországot.
Koncertezett Ausztriában, Svájcban, Franciaországban és Romániában. Varga Tibor svájci, Fenyves Lóránd budapesti és Pauk György ausztriai mesterkurzusán képezte tovább magát. Sir Yehudi Menuhin jelenlétében Bartók I. hegedűversenyét játszotta, és sikerrel mutatkozott be Isaac Stern előtt is.
1997-ben a Weiner Leó szonátaverseny díjnyertese volt. 1998-99-ben, a Budapesti Filharmóniai Társaság sorozatában, Mendelssohn és Paganini hegedűversenyének szólistája volt.

Hamar Zsolt karmester 1968-ban született. Hatéves korában kezdett zongorázni tanulni, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában zeneszerzést tanult Fekete Győr István növendékeként. A Zeneakadémián a zeneszerzés szakot Petrovics Emil, a karmesterképzőt Lukács Ervin és Gál Tamás tanítványaként végezte el 1995-ben.
Ugyanebben az évben II. díjat és közönségdíjat nyert a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyén. 1996-ban a spanyolországi Cadaques karmesterversenyén ugyancsak II. díjat nyert, 1997-ben pedig a Portugál Rádió Nemzetközi Karmesterversenyén I. díjat. 1995-től egy évig Vásáry Tamás mellett dolgozott, és vezette a Magyar Rádió Ifjúsági Szimfonikus Zenekarát. 1996 októberében Sir Yehudi Menuhin partnereként a Zenei Világnap Ünnepi Koncertjének volt karmestere.
1997-től Kocsis Zoltán zeneigazgató mellett a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar első karmestere. 1998-ban Berlinben debütált a Deutsche Symphonie Orchestra élén. Később a Wiener Kammerorchestert vezényelte, majd a Salzburgi Ünnepi Játékokon Lorin Maazel mellett Verdi Don Carlos című operáját tanulmányozta, ezután Varsóban a Lengyel Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte.

---

„Mint a jó óbor”

„Weiner Leó zeneszerzői munkássága - már ami a köznapi megítélést illeti - erősen háttérbe szorul zenepedagógusi működése mögött. Több száz, a világon mindenhol jól csengő név nagyobb súllyal esik a latba, mint az az alig ötven ópusz? Egy Ormándy Jenő, egy Divertimento? Egy Rózsa Miklós, egy Románc? Vagy annyi se? Ki dönti el? Persze, az utókor. A hálás. Vagy, ha onnan nézzük, a hálátlan.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok arra vállalkoztak, hogy habár az utolsó pillanatba is, de mégiscsak lemezre rögzítsék az életmű kamarazenekari, illetve kamaraszimfonikus termését. Mindezt olyan autentikus személyiségekkel, akiknek, a weineri hagyományok tekintetében megfellebbezhetetlen autoritásuk van. Ilyen a ma Svájcban élő Varga Tibor, az USA-ban élő Starker János, vagy Sebők György.

A két lemezen hallható öt műből három most jelent meg először lemezen. A helyenként Debussyt idéző, helyenként magyaros kolorittal átitatott, de mindvégig líraian fogalmazott Pastorale, phantasie et fugue, a kajánul szellemes - s 1907-ben hírnevet hozó - Farsang, illetve a korai hegedű-zongora szonátából néhány évvel a halála előtt átírt II. Hegedűverseny - mai szóhasználattal élve: világpremier. Igazi, ezer fénnyel szikrázó gyöngyszem a szólócsellóra, hárfára és vonószenekarra (újra)írt Románc, s mozarti könnyedséggel szól a már életében is az egyik legnépszerűbb műve: a Concertino Op.15. zongorára és zenekarra.

Weiner stílusa az európai zenei hagyományokból táplálkozik, s bár minden pillanatban önálló gondolatokat közöl, nem enged a kor egyetlen csábításának sem, s tudatosan tartja távol magát attól a bizonyos „forrás”-tól, ahonnan már csak átalakulva lehet, ha visszatérni nem is, de visszatekinteni. Az „utolsó neoklasszikus” mondhatnánk, ha ennek nem volna valami pejoratív felhangja. Wener Leó a zeneszerző ennél sokkal több volt: alkotó muzsikus a szónak abban az értelmében, amely magába foglalja a szellemi szabadságot és a száz százalékos mesterségbeli tudást egyaránt.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok második stúdiólemeze, (...) olyan, mint a jó óbor. Ritkán kell fogyasztani és nagy odafigyeléssel. S akkor előtűnik a nyárvégi napsütötte szőlőhegy, a pincéből áradó, borszagú, hűvös levegő, s ahogy az üvegpohár falán lassan lefolyik a pára, mindenki elmerenghet a sosemvolt régi szép időkről.”
Tóth Péter (Café Momus, 1999)

---

Az „írástudás” remekei - A zeneszerző Weiner

„A zene tájainak csodálatában álomittasan merült el Weiner Leó, s majdnem azt lehet mondani: a muzsika időn és téren túli csodás birodalom volt a számára. És ez elég ahhoz, hogy a felületes szemlélő romantikusnak nevezze. (…) Csakhogy Weiner nem a korai romantikusok vágyódásával szomjazta a klasszikus zene (pontosabban: a bécsi klasszika) paradicsomát, s délibábját nem is a századforduló általános meneküléskényszerének egyik kiútjaként tekintette, hanem hermetikusan lezárt - paradox módon - valóságosan megélt álomvilágában ennek a meseországnak a kellős közepében érezte magát. Ebben a mozzanatban kapcsolódik logikusan össze pedagógiai, elsősorban kamarazenetanári pályája és zeneszerzői életműve. Weiner szinte mindig és mindenütt tanított, ami számára főként a klasszikus elődök világában való elmerülést jelentette. A tanítás narkótikuma zökkentette őt ki az időből. Nemcsak úgy, hogy számlálatlanul mérte óráit, hanem úgy is, hogy a korral, az idő nagyobb léptékével sem tudott elszámolni.

(…) Zenéje tiszta és szép játék, a 'játék' szót a lehető legkomolyabban értelmezve, ugyanis Weiner formáinak, hangszíneinek és hangalakzatainak játékos, azaz találékony, szellemes és minden szempontból arányosan összecsengő kombinációi egy megkésett, XVIII-XIX. századi zenetörténetünkből kimaradt, magyar klasszikus stílust teremtettek meg. Stílusa azáltal több holmi zenetörténeti foghíjpótlásnál, anakronisztikus visszahajlásnál, hogy zenei nyelvének szókincsét tekintve csak a XX. században keletkezhetett. A fejtegetésnek ezen a pontján már-már ismét kiszaladna a történész száján a lexikonkifejezés - neoklasszicizmus -, ha Weiner klasszicizmusa nem teljesen más alapgesztusból jött volna létre. Weiner ugyanis nem eleveníti fel a régebbi kor zenei jelenségeit, a szonáta formát például nem a zenei forma-múzeum vitrinje mögül veszi elő s alakítja a XX. század képére, hanem közvetlen előzménynek tekinti.”
Batta András

„A zeneszerzőket magamban mindig besoroltam hovatartozásuk szerinti helyre, (…) és ebben a sorban bennem Weiner mindig a magyar Mendelssohnként kapott helyet. Úgy érzem, hogy a Concertinoja mintha egyenesen Mendelssohn folytatása lenne. Az embernek, amikor hallgatta, mintha honvágya lett volna a 19. század elején élni, hiszen olyan gazdag virágzása volt akkor a zenének, Chopin, Mendelssohn, Schumann. Ezt az óhajt idézte bennem valamiképpen Weiner műve is, mert volt benne valami a 19. századra jellemző romlatlanságból, romantikából.
Weiner olyan jelenség volt, aki nem is illett a 20. századba: idealista volt, önzetlen, és mindennél jobban imádta a zenét.”
Földes Andor (Svájc)

„Azt mondták róla, hogy ő a magyar Bizet. A hasonlat nem is rossz. De hogy találó legyen, egy Carmen nélküli Bizet-t kellene elgondolnunk, mert ez az, ami Weiner œuvre-jéből hiányzott; élete főművét, mesterművét - nem írta meg. (…) Kár, mert művei - nem írt sokat - egytől-egyig az „írástudás” remekeiként maradtak fent.”
Doráti Antal (Svájc)

„Weiner a 'klasszikus' periódus csúcspontját a zongora-zenekari Concertinoban éri el. Ez a kéttételes, brilliánsan hangszerelt és zongoratechnikában is hibátlan, kiegyensúlyozott alkotás megérdemelné, hogy a zongorairodalomban kimagasló helyet kapjon és hogy gyakran kerüljön a nyilvánosság elé. Hogy eddig a Concertino ideje nem érkezett el, annak talán az lehet az oka - és ez a magyarázata egyéb Weiner-művek késlekedő elismerésének is - hogy sem a Concertino, sem az említett egyéb művek nem viselik magukon feltűnően a kor bélyegét. (…) Weiner Leó nem volt újító, nem volt forradalmár. Már kora ifjú éveiben tudta pontosan azt a határvonalat a 'haladási' processzusban, amelyet túllépni nem volt hajlandó, és ehhez mindvégig makacsul ragaszkodott. Ezt lehet konzervativizmusnak nevezni, vagy a megállapodott ízlés bátorságának (Weiner nem tudott hazudni, ha állást kellett foglalni; tetszés vagy nemtetszés egy-egy újonnan bemutatott 'modern' mű esetében, számára fontos kérdések voltak, amelyekre becsületes választ kellett adni).
Világéletében gyűlölte a divatos 'izmusokat' és tagadta, hogy a művészet feladata volna kifejezni a kort, amelyben élünk; neki olyan művészet kellett, amely kivezeti az emberiséget ebből a korból - abból a korból, amelyet ő lelke mélyéből utált.”
Kentner Lajos (Anglia)

„Ez az angyalian nem-praktikus ember önmaga legrosszabb menedzsere volt; soha még a kisujját se mozdította meg, hogy annyi kitűnő, időtlenül értékes és időtálló műve előadásra kerüljön. Persze Weiner Leó tudta, hogy amit írt, az hibátlan volt, és a többi nem érdekelte.”
Böszörményi Nagy Béla (USA)

A fenti szemelvényeket a Weiner-tanulmányok (1989, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola) és az Emlékeink Weiner Leóról (1985, Zeneműkiadó Budapest, Gyűjtötte és szerkesztette: Berlász Melinda) című könyvekből idéztük.