A Megváltó hét szava a keresztfán

1. Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
2. Bizony mondom néked: ma velem leszel a Paradicsomban.
3. Asszony, ímhol a te fiad. Ímhol a te anyád.
4. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
5. Szomjúhozom.
6. Elvégeztetett.
7. Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.

Manapság még mindig a 19. század optikáján keresztül pillantunk a bécsi klasszika zenéjére – azon az optikán, amely a zenei hierarchia csúcsára a tisztán hangszeres muzsikát helyezi. Haydn vagy Mozart egyházi zenéje ennélfogva zeneéletünk peremére szorul. Jószerivel az egyetlen kivétel a Musica instrumentale sopra le 7 ultime parole di nostro redentore in croce, ossiano 7 Sonate (…), mely a szakrális és hangszeres mű unikális műfaját képviseli, de amely szerzője jóvoltából később mégis túlnőtt műfaji határain. Valójában egyszeri, besorolhatatlan mű; szerzője sem tehetett mást, mint hogy egyszerűen „hangszeres zene” névvel jelölte (az alcímben közölt „szonáta” megjelölés itt tulajdonképp szintén nem mond többet, mint hogy a ciklus hangszeres darabokból áll). Voltaképp szakrális, de nem liturgikus zenéről van szó, mely nem a kanonikus rítusokhoz kötődik. A ciklus az andalúziai Cádiz városából érkező egyházi megrendelésnek köszönheti létrejöttét.

A megrendelés és a bemutató (1787) különleges körülményeire maga a szerző emlékszik vissza 1801-ben: „Mintegy tizenöt évvel ezelőtt felkért egy cádizi kanonok, hogy komponáljak zenekari művet Jézus utolsó hét szavára. Akkoriban szokás volt, hogy minden év húsvétján oratóriumot adtak elő a cádizi katedrálisban, s nem csekély mértékben járult hozzá az előadás hatásosságához az alábbi rendezés: a katedrális falait, ablakait és oszlopait fekete lepellel vonták be és csupán egy, középen lógó nagy lámpa világított a szakrális sötétségben. Délben minden kaput bezártak; akkor szólalt meg a zene. Megfelelő előjáték után a püspök felment a szószékre, elmondta a hét szó egyikét, majd elmélkedést fűzött hozzá. Amikor befejezte, lejött a szószékről és az oltár előtt térdre borult. Ezt a szünetet zenével töltötték ki. A püspök másodszor, harmadszor etc. is fölment és lejött, és beszédének befejezése után mindannyiszor zene szólalt meg.” (Az egykori szertartáson részt nem vevő, idős Haydn emlékezetét csak abban kell kiigazítanunk, hogy az előadás helyszíne nem a katedrális, hanem a Santa Cueva barlangtemplom volt – egy olyan tér tehát, melynek rejtettsége és homálya már eleve eszményi helyszínt kínált a misztikus meditáció számára.)

Haydn feladata tehát egy már élő rítus kereteinek kitöltése volt; a helyi hagyománytól csupán abban tért el a megrendelő, hogy oratórium helyett ezúttal tisztán hangszeres zenét kért, pontosabban olyan zenét, melynek szövege a tisztán hangszeres előadásban látenssé válik. A leírásból kitűnik, hogy a hét szonáta, melyet a d-moll sötét passióhangján szóló bevezetés előz meg és a kereszthalált követő földrengés ábrázolása zár le, a szószékről felhangzó meditáció folytatásának és elmélyítésének szerepét játszotta, és mintegy az ima csöndjének adott hangot. A szöveg nélküli ima intenciója korántsem csak eszmei értelemben valósult meg a kompozícióban: a Vulgata „szavai” (valójában mondatokról van szó) ténylegesen ott bújkálnak a zenében, hiszen az első néhány evangéliumi szó latin alakja rendre ráénekelhető a tételnyitó motívumok első hangjaira. A motívumokon végzett különböző kompozíciós eljárások ezért voltaképp a „szavak” retorikai kifejtéseként értendők. A megrendelő a tételek lassú tempóját és egyenként tíz percnyi hosszúságát is megszabta. Aligha akadt kortársa Haydnnak, akinek az egymást követő nyolc lassú tétel egyhangúságát ilyen tökéletesen sikerült volna elkerülnie.

A földrengés madrigalisztikus ábrázolását leszámítva a ciklusban nagyon kevés törekvés mutatkozik a szenvedéstörténet mozzanatainak képi megjelenítésére – egyedül a Sitio („Szomjúhozom”) száraz pizzicatói számítanak kivételnek. Drámai hatások vagy érzelmi reflexiók helyett Haydn őszinte, egyszerű és népies vallásosságán átszűrt meditációs zenéket hallunk tehát a négy evangéliumból összeállított utolsó krisztusi szavak felett.

Haydn maga is érezte művének rendkívüliségét, és mindent megtett, hogy szélesebb körben terjessze: így jött létre az eredeti zenekari változatból többek között az általa készített vonósnégyes-változat, amely vonószenekarra vetítve a jelen felvételen is elhangzik. A mű utótörténetének azonban ezzel nincs vége. Händel-élményekkel fűszerezett második angliai útja után, 1795-96 során Haydn Van Swieten báró német szövegére kórusszólamokat komponált a zenekari műhöz. A szent szavakhoz fűzött kommentár tehát, mely eredetileg a mű előtti prédikáció alakjában hangzott el, itt, a vokális változatban költői formában mintegy a műbe integrálódott. Maga a „hét szó” e változatban az egyes tételek előtt, a cappella hangzik el német nyelven. A mű különleges sorsát példázza, hogy az eredeti koncepció végül a Händel-kultusz nyomán kibontakozó nemzeti nyelvű oratórium műfajába nőtt bele, és ezzel mintegy utat nyitott Haydn két kései világi oratóriuma előtt.

Dolinszky Miklós 

---

Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok
(Budapest Chamber Symphony)

Hazánk egyetlen ilyen zenekari formációját Szászné Réger Judit alapította 1992-ben. Repertoárjának Bartók, Kodály, Liszt és Weiner Leó kamarazenekari kompozíciói mellett Bach, Vivaldi, Haydn, Mozart, Sztravinszkij és Britten művei állnak a középpontjában. Számos magyarországi bemutató fűződik a nevéhez a barokktól a kortárs zenéig. Előszeretettel játssza és veszi lemezre a mai magyar szerzők műveit. Médiatámogatója a Magyar Rádió, mely rendszeresen sugározza hangversenyeit és felvételeit.

A zenekar albumai a BMC, az Echiquier, az Európa Könyvkiadó, a Gramy, a Hungaroton, a Mega Records és a Tibor Varga Collection gondozásában jelentek meg. Több szerzői (Giovanni Bottesini, Fekete Gyula, Szőllőssy András, Weiner Leó) és előadói (Bálint János, Érdi Tamás, Gyöngyössy Zoltán, Hadady László, Járdányi Gergely) lemez készítésében működött közre. Emellett Huszár Lajos, Kurtág György, Sári József, Sáry László és Serei Zsolt műveiből is készített felvételeket.

Kultúrdiplomáciánk Madridban és Athénban a zenekar hangversenyével ünnepelte hazánk csatlakozását az Európai Unióhoz. Fellépett Ausztriában, Brazíliában, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban és Thaiföldön, játszott a japán császárnak és a spanyol királynak. Olyan nemzetközi kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Mario Caroli, Isabelle Faust, Kim Kashkashian, Cyprien Katsaris, Keller András, Kocsis Zoltán, Alexander Lonquich, Elsbeth Moser, Perényi Miklós, Jean-Marc Phillips Varjabedian, Victor Pikayzen, Polgár László, Thomas Riebl, Rost Andrea, Sebők György, Starker János, Végh Sándor, a Cantemus Vegyeskar, a Trio Wanderer, a Wiener Sängerknaben.

Nemzetközileg is sikert arattak Muzsikáló Európa, Szerenádok szárnyán és Máig ható reneszánsz című önálló sorozatai, melynek nyilvános koncertjeit a 22-es stúdióból sugározta – és ott rögzítette is – a Magyar Rádió. Jelenleg Haydn összes „neves” szimfóniáját adja elő egy 2010-ig tartó sorozatban, melynek mind a 30 hangversenyét rögzíti a Magyar Rádió.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok munkáját művészeti tanács irányítja, melynek tagjai: Szászné Réger Judit – alapító elnök, Rohmann Imre – zongoraművész és karmester (Salzburg), Takács-Nagy Gábor – hegedűművész és karmester (Genf), a két hangversenymester: Juniki Spartakus és Somogyi Péter, valamint Szilágyi Mihály – művészeti menedzser.

A zenekar főszponzora a Samsung Electronics Magyar Zrt, bérleti sorozatainak főszponzora a Magyar Fejlesztési Bank Zrt., szponzorai a Magyar Alumínium Rt. és a Hunviron Kft. Tevékenységét az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap és a Weiner Leó Alapítvány támogatja rendszeresen.


Takács–Nagy Gábor Budapesten született, nyolc éves kora óta hegedül. A Liszt Ferenc Zeneakadémia hallgtójaként 1979-ben első díjat nyert a Hubay Jenő hegedűversenyen, ezután Nathan Milsteinnél tanult. Kamarazene tanárai Rados Ferenc, Mihály András és Kurtág György voltak.

1975 és 1992 között alapítója és vezetője volt a világhírű Takács Kvartettnek, és legendás művészekkel szerepelt, mint például Lord Menuhin, Sir Georg Solti, Isaac Stern, Paul Tortelier és Msztyiszlav Rosztropovics, több felvételt készített a Decca és a Hungaroton számára. 1982-ben Liszt-díjat kapott.

1996-ban Várjon Dénessel és Szabó Péterrel megalapította a Takács Zongorás Triót, amellyel a világon először rögzítette többek között magyar zeneszerzők, Liszt Ferenc, Lajtha László és Veress Sándor műveit.

Takács-Nagy Gábor elkötelezett és keresett kamarazene-professzor, 1996 óta a Genfi Konzervatóriumon a vonósnégyes szak professzora. Rendszeresen ad mesterkurzusokat több nemzetközi akadémián. 1998-ban Tuska Zoltánnal, Papp Sándorral és Perényi Miklóssal megalakította a Mikrokozmosz Vonsónégyest. 2008-ban arra vállalkoztak, hogy Bartók összes vonósnégyesét felvegyék. Takács-Nagyot világszerte a magyar zene egyik legavatottabb előadójának tartják, különösen Bartók Béla művei kapcsán.

2001-ben, magyar elődei hosszú sorának példáját követve, vezényelni kezdett, amely mára fő tevékenységévé vált. 2005-ben alakította meg saját vonószenekarát, a Camerata Bellerive-et, amelynek székhelye az évente megrendezésre kerülő Bellerive Fesztivál Genfben, ahol egyben művészeti vezetőként is dolgozik. 2007 augusztusában nevezték ki a Verbier Fesztivál Kamarazenekara zeneigazgatójának, mellyel egész évben turnéznak.

2007 szeptembere óta első számú vendégkarmestere mind a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarnak, mind a MÁV Szimfonikus Zenekarnak, valamint rendszeresen vezényli az Irish Chamber Orchestrát. 2009-ben két további lemeze jelenik meg: Bartók brácsaversenye Nobuko Imaival, illetve egy Debussy és Ravel műveit tartalmazó album Steven Isserlisszel és a Tapiola Sinfoniettával.