Mindig izgalmas kaland felfedezni egy ismeretlen vagy kevésbé ismert repertoárt. Ezek az oboaversenyek a zeneirodalom egyik örök témájára emlékeztetnek – az átiratokra. A barokk koncepcióban az egyik hangszer virtuozitása könnyedén áttevődött egy másikra, így a mű megváltozott az eredetihez képest, más jelleget kaphatott.

Ha ez a virtuozitás egy igazolt tehetség, az oboista Hadady László révén garantált – volt alkalmam meggyőződni rendkívüli képességeiről, hiszen hosszú évek óta együtt zenélünk –, ennek a ritka repertoárnak a bemutatása a legjobb kezekben van.

Ha nem ismerjük ezeket az alkotásokat, most egy olyan avatott vezető irányításával fedezhetjük fel, mint Hadady; de ha ismerjük őket, akkor is élmény vele tartani, és egy időben élvezni a műveket és előadójukat.

Pierre Boulez


A megkonstruált eredeti

Arra a kérdésre, hogy J. S. Bach pontosan hány zeneművet komponált, senki sem tud felelni. Ennek oka nemcsak az, hogy számos, elveszett alkotás ismeretében továbbiak megsemmisülésével lehet számolni, hanem az is, hogy maga a műfogalom nem volt teljesen azonos azzal, amelyet a 19. századtól örökölt a mai hétköznapi tudat. Egy 16. századi hagyomány követőjeként Bach igen gyakran alkalmaz paródiát, vagyis azt az eljárást, amely átszövegezés útján a szöveges zene egyházi funkcióját világivá transzformálja. Az egyszer megkomponált mű vagy tétel kétszeri (többszöri) felhasználásának példája nyomán már felsejlik a korabeli műfogalom eltérése a maihoz képest; már itt kirajzolódik az értelmezés, amely elsődlegesnek nem a mű szövegét, hanem megszólalását tekinti: a mű maga az (nem pedig egy változata), ami adott helyen és időben felhangzik. Tisztán hangszeres zenéjében Bach sokszor hasonló műveletet hajt végre. Tételek vándorolnak, a hagyományos műhatárokat átlépve, hangszerelésüket és funkciójukat megváltoztatva. Bach által űzött mennyiségében és változatosságában a „hangszeres paródia” eljárása semmiképp sem nevezhető a barokk kor tipikus jelenségének. Sokkal inkább Bach saját alkotói kísérleteinek lenyomatát őrzi még akkor is, ha látni fogjuk, hogy ugyanakkor külső motivációk is mozgásba lendültek.

A jelen felvételen hallható oboaversenyek létmódja egészen különleges nemcsak a Bach-életműben, hanem az európai zenetörténet egészének távlatában is. Filológiai értelemben ugyanis az öt versenymű nem létezik; még Bach műveinek jegyzékében is hiába keressük bármelyiküket, mivel oboaversenyként sem szerzői kézirat, sem egyéb forrás nem őrzi őket. A mai zenehallgató csembalóverseny formájában ismeri valamennyiüket; e versenyműveket „írta vissza” a modern filológia, abból a feltevésből indulva ki, hogy Bach csembalóversenyei szerzői átiratok, melyeknek eredetijében valamely egyszólamú dallamhangszer játszotta a magánszólamot.

E feltételezés három eseten alapul. Három Bach-csembalóversenyt ismerünk ugyanis, amelyeknek ténylegesen fennmaradt dallamhangszeres eredetije: a g-moll koncert (BWV 1058) előzménye az a-moll hegedűverseny (BWV 1041), a D-dúré az E-dúr hegedűverseny (BWV 1042), az F-dúré (BWV 1057) pedig a hegedű- és két furulyaszólistát előíró 4. Brandenburgi verseny. Nem csoda hát, ha már több, mint száz évvel ezelőtt, a régi Bach-összkiadás lapjain felmerült a gyanú: Bachnak nemcsak a fenti három, hanem valamennyi csembalóversenye – meglévő vagy elveszett eredetikből készült – átirat. Tovább erősíti e feltevést a filológia, melynek kifinomult módszerei részben a csembalószólam hangterjedelmének, részben Bach egyes tévesztéseinek analízise révén, a rendelkezésre álló esetek vizsgálatának háttere előtt lehetővé tették az eredeti szólóhangszer megállapítását. Effajta analízisek juttatták arra a következtetésre a Bach-filológiát, hogy az E-dúr csembalóverseny (BWV 1053) eredetije oboaverseny volt; hogy az f-moll koncert (BWV 1056) első változata hegedűverseny lehetett, de két szélső tétele egy oboaverseny részét is alkothatta; hogy a két csembalóra írott c-moll versenymű (BWV 1060) hegedű-oboa kettősversenyként kezdhette pályafutását, vagy hogy az A-dúr koncert (1055) számára egy oboe d’amore-verseny szolgált alapul. A d-moll oboaversenyként rekonstruált BWV 1059 különleges eset: csembalóverseny formájában mindössze kilenc taktus maradt fenn belőle; a rekonstruktőrök itt egyéb (alább taglalandó) forrásokból indultak ki. Mindent összevetve, a filológia azt állítja: a Bach-oboaversenyek nem léteznek ugyan, de létezniük kellett – ezért ténylegesen létrehozta azokat. A modern rekonstrukciót a zenehallgató nem vélheti a filológusok merő agyszüleményének, de szentírásnak sem kell tekintenie. Sokkal inkább olyan kísérlet eredményéről van szó, melyet egyfelől a modern filológia csúcsteljesítményei hitelesítenek, másfelől viszont Bach korának előadói szabadságát elevenítik fel, amelyben a megszólaltatás részleteinek végleges rögzítése nem tartozott szorosan a szerzői koncepcióhoz.

Az obligát billentyűs ensemble-zene más ágában is találkozni olyan művel (a G-dúr csembaló – gamba-szonátával), amely basso continuo-kíséretes kamaramű, jelen esetben a G-dúr triószonáta átirata. Átiratainak készítésekor Bachot úgy az egyik, mint a másik műcsoportban nem kis részt nyilván a kor uralkodó, akkordikus szerkesztés- és játékmódjának: a basso continuo-kíséretnek kiiktatása izgatta. Csembalóversenyeiből valóban hiányzik a kor ensemble-zenéjében megszokott basszus-számozás, amely az eredeti concertókban még nyilvánvalóan jelen volt: a szólóhangszer, amely a kor csembalóversenyeinek tuttijai alatt rendszerint magára vállalja az akkordkíséret szerepét, Bach versenyműveiben a hangzó tér két szélét (az első hegedű és a basszus szólamát) játssza. A rögtönzött kísérőakkordok kiiktatása révén egy szikárabb és áttetszőbb hangzás született, amely Bach eszményéhez valószínűleg közelebb állt.

Ha az eredetiknek még létezése sem igazolható, nyilván keletkezésük ideje sem jelölhető ki pontosan. Stílus-elemzéssel mégis meglehetős biztonsággal állapítható meg, hogy a szóban forgó versenyművek Bach korai alkotásai; feltehetően weimari vagy kötheni idejében keletkeztek. Többet tudunk az átiratok elkészítésének külső okairól. A csembalóversenyek feltehetően a néhány évig Bach által vezetett lipcsei Collegium Musicum hangversenyei számára nyújtott játszanivalót, amelyeken a szólista természetesen maga a szerző volt. A valószínű keletkezési dátumuk: 1738. Mindeddig említetlen maradt viszont, hogy a feltételezett eredeti és a fennmaradt végső változat között több esetben köztes állomásról is beszélhetünk, és ezek a későbbi egyházi kantátákba beépített köztes változatok szintén segíthetnek az eredeti szólóhangszer felderítésében. A BWV 1056 versenymű középső tétele, ez a poétikus monológ fellelhető a BWV 156 kantáta (Ich steh mit einem Fuß im Grabe) élén álló Sinfonia alakjában is, ahol a szólóhangszer az oboa. A BWV 1053 két szélső tételét két különböző kantátájában használta fel újra Bach: a nyitótétel, ezúttal oronaszólóval, a BWV 169 kantátában (Gott soll allein mein Herze haben), a zárótétel pedig – orgona- és oboe d’amore-szólóval – a BWV 49 kantátába (Ich geh und suche mit Verlangen) került. Végül a BWV 1059 concerto-rekonstrukció két szélső tételének egyetlen, eredeti változatára ama különleges kantáta (Geist und Seele wird verwirrt, BWV 35) két részét indító „concertóiban” lelünk rá, amely kantátának minden egyes számában obligát orgona szól. Középtétel gyanánt a jelen felvételen, a szokástól eltérően, a mű egysége kedvéért ugyanezen kantáta-concerto egy további részlete hangzik fel Hadady László hangszerelésében.

Dolinszky Miklós

---

Hadady László (1956, Békésszentandrás) Kányási József debreceni növendékeként került a Zeneakadémiára, ahol 1979-ben diplomázott. 1976 és 1980 között a Ferencsik János vezette Magyar Állami Hangverseny-zenekar tagja volt, s közben rendszeresen fellépett a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. 1980-tól Párizsban él, Pierre Boulez kamarazenekarának (Ensemble Intercontemporain) a szóló oboása, de gyakran hallható a Párizsi Operaház és a Francia Rádió Szimfonikus Zenekarában is. Az 1998-99-es évadban a Budapesti Fesztivál-zenekar, 2003 tavaszán pedig több koncerten és lemezfelvételen a Bambergi Szimfonikus Zenekar szólistája volt. 1995 óta a Conservatoire National Superieur de Musique de Paris kamarazene- és pedagógia tanára.

Hadady László a világ 45 országában eddig több mint 2000 koncertet adott. Az ismertebb karmesterek közül a munkatársa volt Abbado, Barenboim, Boulez, Chailly, Chung, Dohnányi, Dutoit, Eötvös, Gardelli, Inbal, Maazel, Nagano, Nott, Ozawa, Patane, Robertson, Salonen, Sinopoli, Saraste, Stenz, és olyan rangú zenekarok hívták meg szólistaként több koncertre, mint a London Philharmonia Orchestra vagy a Chicago Symphony Orchestra.

Kamarazenei pályafutásából a Nielsen Fúvósötössel, továbbá Shlomo Mintzcel, Kocsis Zoltánnal, Perényi Miklóssal, Christian Zachariasszal, Philip Smithszel, a Bartók és a Keller Vonósnégyessel való együttműködése emelkedik ki.
Lemezfelvételei közül a BNL gondozásában felvett 6 Brandenburgi koncert elnyerte az Academie Francaise du Disque „Grand Prix Laser D’or” díját, a BMC kiadásában megjelent Bach Triószonáták pedig a legmagasabb minősítést kapta a legnagyobb amerikai klasszikus zenei weblaptól, a ClassicsToday.comtól. Szóló és kamarazene felvételeket készített vele továbbá a Deutsche Grammophon, a Sony/CBS és az Erato lemezcég.

Az elmúlt 25 évben személyes kapcsolat kötötte a következő zeneszerzőkhöz: Berio, Birtwistle, Boulez, Donatoni, Eötvös, Holliger, Kurtág, Ligeti, Stockhausen, Frank Zappa.
Az oboisták „Stradivariján”, Lorée Royalon játszik.


Csillának hittel, reménnyel és szeretettel.
H.L.


Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
(Budapest Chamber Symphony)

Az alapvetően karmester nélkül működő zenekar 1992-ben alakult, hogy alkotó módon ápolja a magyar kamarazenélés legnemesebb hagyományait. Értékrendje Weiner Leó és Szász József emberi-szellemi örökségére épül, repertoárjának Haydn, Mozart, Stravinsky és Britten életműve áll a középpontjában. Számos mű magyarországi bemutatója fűződik nevéhez, a barokktól a kortárs zenéig. Több ízben képviselte hazánkat, vendégszerepelt Európában, Amerikában és Ázsiában. Médiatámogatója a Magyar Rádió, amely rendszeresen sugározza koncertjeit és hangfelvételeit. A zenekar eddigi lemezei a BMC, az Echiquier, a Gramy, a Hungaroton, a Mega Records és a Tibor Varga Collection gondozásában jelentek meg. Az együttes olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Isabelle Faust, Kim Kashkashian, Cyprien Katsaris, Kocsis Zoltán, Alexander Lonquich, Perényi Miklós, Jean-Marc Phillips-Varjabedian, Victor Pikaizen, Rost Andrea, Sebők György, Starker János, Végh Sándor, a Wanderer Trió és a Wiener Sängerknaben. A zenekar munkáját művészeti tanács irányítja, melynek tagjai: Rohmann Imre – elnök, Somogyi Péter – hangversenymester, Szászné Réger Judit – alapító igazgató, és Szilágyi Mihály – művészeti menedzser.