A ZENE NEM…

A zene nem rendelkezik meghatározott fogalmi jelentéssel. Ehelyett a hallgató lelkére és szellemére, hangulatára és képzeletére gyakorol hatást, mégpedig holisztikus módon. A zene különböző hatásai egyesekben lecsapódnak, másokat elkerülnek. A hallgatók vonzódhatnak bizonyos hangnemek, hangulatok, energiák, ritmusok, hangszerelések, dinamikák vagy e jellegzetességek meghatározott kombinációi iránt, és természetesen rokonszenvezhetnek az adott zenészek személyiségével is. Ezek a jellemvonások felébreszthetnek belső folyamatokat, érzéseket, lelkiállapotokat, a vágyat arra, hogy megmerítkezzünk a hangzásokban, és ettől függ, hogy a zene milyen mély hatást gyakorol érzékeinkre és lelkünkre. Szoktunk hivatkozni az ízlésre, amely fontos, bár meglehetősen merev képet nyújt a zene befogadásának fent leírt folyamatáról. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy zenehallgatás közben minden hallgató felépít magában egy saját (belső) dramaturgiát, akár tudatosítja magában, akár nem. Ettől függ, hogy miként szűri meg a beépülő zenét, hogyan viszonyul hozzá, milyen módon kapcsolódik a belső ideje az éppen lezajló zenei időhöz, mit és miként szintetizál és integrál magába a zenei folyamatból (ha egyáltalán), és mennyire lesz éhes vagy szomjas a zene varázserejétől.

A FELVÉTEL

Az album címe – Semmi más – magával vonná a „csak” szócskát, amely után bármit oda gondolhatunk, miután meghallgattuk a tizenhat számot. A darabok rövidek, pontosak, szuggesztívek, könnyen emészthetők és általánosságban jellemző rájuk valamiféle könnyedség. A tizenhat szám egy előre meg nem tervezett, nyílt végű folyamat eredménye: annak a zenei találkozásnak a lenyomatát őrzi, amely a francia csellista, Vincent Courtois, a francia-angol fúvós Robin Fincker (klarinét, tenorszaxofon) és a francia-német szaxofonos Daniel Erdmann között jött létre a Budapest Music Center csodálatos koncerttermében.
Ez a három zenész már egy ideje hitet tett e zenei szentháromság mellett. Triójuk valójában tizenhárom (!) éve lépett fel először a párizsi Banlieues Bleues fesztiválon. „Emlékszem, rendkívül nyugodt és oldott volt a felvétel folyamata; szeretek januárban stúdióba vonulni, az ember az újévre összpontosít, minimális a stressz” – mondja Daniel Erdmann, s ehhez Robin Fincker a következőket teszi hozzá: „Egyetértek, oldottan és könnyedén ment minden. Jó ideje nem láttuk már egymást a covid korlátozások miatt, a BMC pedig olyan közeget teremtett, amelyben a zene természetes módon születhetett meg. Alig használtunk fejhallgatókat a felvétel során, egyszerűen a terem akusztikájára játszottunk rá. Bogi, valamint a BMC csapata és köztünk megvan a kölcsönös bizalom, ami nagyszerű, ha az ember ilyesféle »kockázat-zenét« rögzít. Nem éreztünk semmilyen nyomást azzal kapcsolatban, hogy mit kell létrehoznunk, ami pedig gyakran jellemző a stúdiókra.”

AZ EGYÜTTES KARAKTERE(I)

Ami a hangszerelést illeti, a két szaxofon és a cselló együttese elég különös, és ahhoz, hogy a trió ne csak működjön, de szokatlanul lebilincselő lehetőségek számára is teret nyisson, szükség van a tagok közötti megfelelő kémiára és bizalomra, az azonos módon kalibrált iránytűkre és a zenészek belső énekszólamainak harmóniájára.
„Egy valódi együttes csodája éppen ebben áll” – mondja Robin Fincker. – „Bár az évek során Vincent képes volt a közös fejlődéshez szükséges mennyiségű koncertet szervezni a trió számára, de mindig is megvolt az a varázslatos összetevő köztünk, hogy valamennyi találkozáskor azonnal éreztük a kapcsolódást egymáshoz, függetlenül attól, hogy mikor volt korábban az utolsó koncertünk. Azt hiszem, mindannyian képesek vagyunk arra, hogy önmagunk maradjunk a trióban, miközben teljes szívvel kiszolgáljuk az együttes hangzását… ami a lehető legjobb módja annak, hogy megőrizzük frissességünket.”
Vincent Courtois a szokatlanul tiszta, teljes és éles, vibrato nélküli csellóhangjával félelmek nélkül lép be a két nehézsúlyú szaxofonos hangzásvilágába, és megmutatja, hogy ugyanolyan erőteljes szólamot képes létrehozni, amely olykor a vezető szerepet is átveszi. És a három hangszer egyetlen masszív hangzásban is képes egyesülni, amely bizonyos pillanatokban elmozdul, színekre bomlik, fellobban, elkanyarodik és sikolyszerű kirobbanásokra képes.
A trió zenéje tele van dallamos elemekkel, de nem a lineáris folyamatok megszokott módján. A szólamok állandó egymásba játszásából alakulnak ki dallamvonalak, mintha egy vízszintes-függőleges hinta mozogna, és ezek mindvégig metszően élesek, energikusak maradnak. A zenei eljárások a kollázs- és a kánontechnika között manővereznek, ami örvényszerű élményt nyújt a hallgatónak. És olykor a hangszerek is elvesztik jellegzetes hangjukat, különösen a cselló. A Madona és az Ulm című számban úgy szól, mint egy csembaló vagy guembri (afrikai lantféle), a mikrotonális elemekben bővelkedő Wrocław-ban pedig fuvolára vagy az indonéz rebabra emlékeztet.

CÍMEK ÉS UTAZÁSOK

Egy zenemű címe vonatkozhat azokra a dolgokra, személyekre, eseményekre és élményekre, amelyek kiváltották az adott zene felbukkanását vagy létrejöttét, vagy amelyek valamilyen okból kapcsolódnak hozzá. Irányokat sugallhat, vagy kereteket nyújthat a hallgatók (belső) zenehallgatási dramaturgiája számára. Egy cím mögött egészen összetett narratíva is rejtőzhet, és lehet teljes mértékben rejtélyes is.
Előfordulhat, hogy sokatmondó, mint Vivaldi „Négy évszak” című sorozata esetében, de nyitva is hagyhat sok mindent a hallgató képzelőereje számára. Ez az album inkább a nyitott kategória képviselője – nemcsak az alkotói folyamat, hanem a (belső) hallgatói dramaturgia miatt is.
„Mivel mindent improvizáltunk, nem szerettünk volna olyasféle képszerű címeket adni a daraboknak, amelyek túl sokat árulnak el a zenéről – jegyzi meg Vincent. – Nem szeretem igazán, amikor egy cím a zene létrejötte után születik meg, miként a rögzített improvizációk esetében.”
Ulm, Wrocław, London nyilvánvalóan városnevek, de mi a helyzet az olyan címekkel, mint Abja-Paluoja, Correggio és Madona? E címek révén bepillantást nyerhetünk az együttes életébe. Abja-Paluoja egy falu Észtország déli részén, Correggio pedig nyilván Olaszországban található, ez egy kisváros Reggio Emilia megyében. Madona pedig ugyancsak kisváros, bár nem Olaszországban, hanem Lettországban. A címekről kideríthető tehát, hogy olyan helyekre vonatkoznak, ahol a trió az elmúlt évek utazásai során megfordult, és hangzásából emlékeket hagyott hátra a különböző helyszíneken, különböző lelkekben, különböző szellemekben. A címek az együttes életrajzára vonatkoznak, és távolról visszhangozzák a zenészek belső rezgő felületeit. Az elnevezések nem tudatosan felépített rendszert követnek, hanem véletlenszerűen történtek. És értelmezhetjük őket úgy is, hogy az együttes így rója le tiszteletét azelőtt, ahogyan a közönség járult hozzá a zenéhez.
Ahogy az együttes is sokféle tájat bejárt és sokféle helyszínen játszott, ugyanígy a zene is sokféle módon mutatkozik meg. Mindig önmagát adja, változatosságának köszönhetően a hallgató rugalmas és friss marad, ami tükröződik a darabok változatosságában és játékmódjában is. 
„A lehető legtöbb turnézás frissen tartja a zenét és megteremti a folyamatos fejlődés lehetőségét, az együttes mottója pedig az, hogy »mindig próbálj ki új dolgokat«” – foglalja össze Vincent.

HALLGATÓI DRAMATURGIÁK

Mivel ismerem és elismerem az együttes zenéjét és karakterét, arra számítok, hogy a zene túl fog lépni a perisztaltikus mozgáson, a lebegően irizáló karakteren vagy éppen a minimalista, repetitív megközelítésen (csak hogy néhány értelmezési lehetőséget említsek). Alig várom, hogy valami erőteljesen dallamos részlet felbukkanjon a rejtett, felfedezésre váró evidenciából, amely különös peremvidékre visz bennünket: egyfelől ott a kifejezhetőség, másfelől az, ami a különböző szemszögekből indított manőverek révén tesz szert értelemre, hajtóerőre, ütközésekre és egységre – mindezt ráadásul szenvedélyes, játékos és ökonomikus előadásban halljuk, tele örömmel és humorral. Az album hallgatása során az volt az érzésem, hogy minden kívánságom teljesül, hogy minden a képzeletemet és a belefeledkezésemet szolgálja. Lenyűgözött az improvizációk könnyedsége, ugyanakkor kontúros és határozott jellege. Olyan ez a zene, mintha a vágyaimat teljesítené, ugyanakkor valami frissen létrehozott és új dolgot kínál számomra.
Vegyünk példaként néhány dalt a lemezről. A Gărâna című szám pengetett ostinatóval indul, amelyre mintha árnyékként vetülne a magányosság dallama a két szaxofon párbeszédében. A Correggio rejtélyes, apokrif jellegű zenének hangzik, mielőtt egy nagyszerű dallam bukkanna fel a nyers textúrából, hogy aztán szenvedélyes vágtává változtassa a zenei folyamatot. Az Abja-Paluoja távolinak, finoman késleltetettnek hat, ugyanakkor valamiféle bicegés, ha tetszik: részegség is jellemző rá (kissé Tom Waits The Piano Has Been Drinking című dalára emlékeztet). A Port Louis című számban a három hangszer lenyűgözően lírai módon olvad egybe, valódi kamarazenei színeket hoz létre, miközben a távolban népzenei visszhangok szólnak. A Kuopio elégikus és szellemidéző zene, nincs messze Coltrane-től. A London című számban van némi kísérteties az elején, kifinomult árnyékok játszanak, majd erőteljes satírozású képek következnek, végül olyan táncos karakterre tesz szert a zene, amely bennem Marcel Marceau és Joseph Nadj képeit idézte fel, a határozott kontúrú, pantomimszerű mozgásokkal és misztikus, rejtélyes történésekkel. Értelmezésem kulcsszavai tehát a következők: „magányos”, „rejtélyes”, „lírai”, „elégikus”, „Coltrane-szerű”, „kísérteties”, „árnyék-játék”, „misztikus” – ezekből a fogalmakból alakul ki, fejlődik és növekszik az értelmezésem.

LENDÜLET, BIZONYOSÁG, KÖVETKEZETESSÉG

A fenti leírások nyomán azt mondhatjuk, hogy a dinamikus alakváltozás, a valós idejű hajtóerő magas foka, a nagy mértékű bizonyosság és a megnyerő következetesség az, ami a hallgató belső fülének rezgéseit beindítja. Ideális esetben a hallgató saját dramaturgiája és a zenészek rugalmas manőverei által nyújtott ösztönzés dialektikus kapcsolatban áll egymással, oda-vissza hatnak a másikra.
A Semmi más rengeteget kínál a hallgatónak, és mindvégig fenntartja a folyamatot: a tizenhat szám mind a hetven percén keresztül. Stimulálja és kitisztítja a hallgató érzékeit, és lenyűgöző, lélegzetelállító, felszabadító belső helyekre repíti az embert, felemelő élményt kínál számunkra.

Henning Bolte
(Amszterdam, 2022. november 10.)
Fordítás: Fazekas Gergely