„Tegnap – akár hiszi, akár nem – huszadszor hallgattam meg Bizet mesterművét. (…) Nekem ez a zene tökéletesnek tűnik. (…) Olyan mesterkéletlen és őszinte, hogy szinte már teljesen megtanultam kívülről, az elejétől kezdve.” Friedrich Nietzsche írta mindezt 1888-ban egyik levelében Georges Bizet Carmen című operájáról, az 1875-ös bécsi bemutató után 13 évvel. Ám Bizet nem élhette meg művének nagy sikerét: a zeneszerző 36 éves korában, néhány hónappal a párizsi ősbemutató után, még 1875-ben elhunyt.
A Carmen az 1880-as évek óta a legnépszerűbb operák közé tartozik. Henri Meilhac és Ludovic Halévy librettója – szemben az eredeti elbeszéléssel, amelyet Prosper Mérimée 1845-ben jelentetett meg – Carmen alakját helyezi a középpontba, egy erős, büszke és öntörvényű nőt, aki minden érvényes konvencióval szembe mer helyezkedni. Nietzsche a dicshimnuszt zengő levelében Bizet zenéjére utal, annak könnyedségét hangsúlyozza. A Carmen az opéra-comique nyelvén szólal meg, de a nagyopera teljes tragikumát magában hordozza. A zenetörténet szempontjából ez a változtatás forradalmi volt, és a közönség a párizsi bemutatón értetlenül állt a darab előtt. Csalódniuk kellett várakozásaikban: egy szórakoztató operaestre számítottak, de nem volt se vígopera, se vidámság.
Ennek a két műfaj között billegő operának hősnőjét ragadja meg Aki Takase, aki Carmen-interpretációját a rapszódia megjelöléssel látja el. A tovalebbenő, táncos zenei gondolatok látszólag lazán összekötött füzérbe rendeződnek, amely – a népies vonások romantizálásának korabeli hagyományához híven – a Carmen témáin alapul, ám formája teljességgel kötetlen. Ez a fajta anarchikus formanélküliség Takase alapszemléletéből következik. Takase Japánban a  konzervatóriumban klasszikus zongora szakon végzett, ezután kezdte stílusába beépíteni a jazz, a kortárs zene és a szabad improvizáció elemeit, semmibe véve a műfaji határokat. Játéka rendkívül komplex kollázsban egyesíti a különféle műfajokat, amelyeket virtuózan ural és szenvedélyesen kombinál.
Carmen-feldolgozásában, amely az operára és a zenekari szvitekre egyaránt támaszkodik, Takase az amerikai-mexikói zeneszerző, Conlon Nancarrow kompozíciós elméletéből és mechanikus zongorára írt lyukkártya-szerzeményeiből merít, különös tekintettel az egyidejű, de eltérő ritmusú és tempójú ismétlésekre. A kezdeti számítógépekben használt lyukkártyákhoz hasonló módon Nancarrow újfajta zenei struktúrákat volt képes létrehozni, amelyek túlléptek a manuális játék korlátain. Nancarrow 1936-ban jazztrombitásként jött Európába, 1937-ben Franco követői ellen szállt harcba a spanyol polgárháborúban, míg végül 1939-ben súlyosan megsebesülve tért vissza New Yorkba. Ott kezdte el zenei kísérleteit, amelyekben a jazz és a tizenkétfokú zene motívumait egyenrangúként állította egymás mellé, és 1947-től kizárólag mechanikus zongorára komponált. Ehhez megépítette a saját lyukasztógépét, hogy a billentési sebességet fel tudja gyorsítani. Úgy gondolta, hogy az idő az utolsó akadály, amelyet el kell hárítani a zenélés útjából.
A Carmen Rapszódia ötlete akkor született meg, amikor Aki Takase barátján, Chiharu Shiota japán képzőművészen  keresztül megismerkedett Mayumi Nakamura szoprán énekesnővel, és keresni kezdte együttműködésük lehetőségeit. A duóprojektek Takase életművének jelentős részét adják, és olykor túl is mutatnak a zene területén. Fellép például Yui Kawaguchi táncos vagy Yoko Tawada író társaságában. Egy sor Nakamurával közös próba és koncert után Takase meghívta Vincent Courtois francia csellistát és a német-francia szaxofonost, Daniel Erdmannt, hogy vegyenek részt jelen album budapesti stúdiófelvételein. Courtois tagja Takase La Planete nevű francia kvartettjének, Erdmann-nal pedig Takase nemcsak duóban, hanem a Japanic kvintettben is játszik.
A lemez Vincent Courtois csellószólójával indul: lassú, magányos melódiát hallunk, amelyet másfél perc után vesz át Takase zongorán, ám nemsokára tumultuózus nyugtalanság töri szilánkokra, egyidőben Mayumi Nakamura és Daniel Erdmann belépésével. Carmen híres áriáit, a Sevillát és a Habanerát a klasszikus versenyművek formájának, az atonális kortárs zenének és a kollektív szabad improvizációnak virtuóz kombinációja szövi át. Maga Takase úgy írja le saját, rapszodikus köntösbe öltöztetett Carmen-figuráját, mint a szenvedély és a kísérletezés elegyét, amelyben a szerzeményeket és hangszereléseket alapvetően a jazz és a kortárs zene paraméterei határozzák meg, Bizet dallamai pedig töredékesen ágyazódnak be a zenei szövetbe. 
Összesen öt nap alatt fejeződött be a stúdiófelvétel. Takase, Erdmann és Courtois óriási tempóban, virtuózan és nagy precizitással mutatják meg lehengerlő hangszeres tudásukat és improvizációs készségüket, miközben egymásnak felelgetnek Nakamura hajlékony mezzoszopránjával, amely épp annyira magával ragadó, mint gúnyos. 
A közös improvizáció öröme szinte tapinthatóvá válik, a hangismétlések és variációk lélegzetelállító sebességében pedig Nancarrow szelleme nyilatkozik meg. Így találkozik szembe a tragikus és a komikus, a klasszikus és a kísérletező minőség. Mérimée és Bizet alkotásában a halál vet véget mindennek, itt viszont a Habanera hangzik el zárásként. Lassú, érzéki táncként indul két negyedben, a szerelem lázadó madárkájának dalaként, amely csábítóan ringat, mígnem a melódia látványosan kitör, és a maga elvont szépségében, izgatott ritmikájával kiszabadítja magát a forma kalitkájából.

Maxi Broecking
Fordítás: Zipernovszky Kornél