A kicsivel több, mint negyven éve készült, saját nevét viselő debütáló albuma óta az immár hetvenes éveiben járó, Berlinben élő japán zongorista, Aki Takase bámulatosan sokféle felállásban és hangszerelésben játszott és komponált, ami önmagában is tanúsítja, milyen rendkívüli tehetség, muzsikusként, komponistaként és együttesek tagjaként egyaránt.

Számtalan szólófelvétele jelent meg, de kísérték játékát vonósnégyesek, vagy a Berlin Contemporary Jazz Orchestra is. Se szeri, se száma duóinak: játszott zongoristákkal (például férjével, a legendás free jazz pianistával, Alexander von Schlippenbach-hal), bőgősökkel (Niels-Henning Ørsted Pedersen), dobosokkal (Han Bennink), szaxofonosokkal (David Murray, Silke Eberhard), klarinétosokkal és basszusklarinétosokkal (Rudi Mahall, Louis Sclavis, Daniel D’Agaro), harsonásokkal (Connie Bauer), énekesekkel (Lauren Newton, Maria João és Yoko Tawada költő), valamint multimédia-művészekkel (Yui Kawaguchi táncos). Mindemellett igencsak ütős zongoratriók vezetőjeként is elismerést szerzett (társai ezekben Cecil McBee és Bob Moses, illetve Reggie Workman és Sunny Murray voltak). Ám DJ Illvibe lemezlovassal és elektronikus zenésszel való együttműködése – a tizenöt éve indult Lok 03-tól az új, Japanic nevű bandáig, melynek Thema Prima című bemutatkozó lemezét tartjuk kezünkben – volt az, ami a lehetőségek egy egészen új világát nyitotta meg számára.

Számos jelentős jazz komponista előtti tisztelgését követően, a DJ Illvibe-bal együttműködő Takase most annak az ellenállhatatlan vonzódásnak és hatásnak adja kifejezését, amelyet nem-jazz-komponisták gyakoroltak rá, jelen esetben Conlon Nancarrow, aki leginkább a gépzongorára írt, az emberi teljesítőképességet jócskán felülmúló darabjairól ismert. „Már régóta dolgozom DJ Illvibe-bal, és azt hiszem, ez összefügg azzal, ahogyan Nancarrow-hoz is viszonyulok… (így aztán) úgy gondoltam, tudnék hasonlóképpen komponálni,” mondja Takase az új projektről.

A lemezlovas mellett Daniel Erdmann tenor- és szopránszaxofonos, Johannes Fink bőgős és Dag Magnus Narvesen dobos támogatják a legmagasabb szinten Takasét, több évtizedes szerzői munkássága eredményeinek összegzésében. Paradox módon csupán néhány darab lett lejegyezve erre az elektroakusztikus hangszer-összeállításra, a többi nagyrészt csoportos improvizáción alapszik.

Az album nyitószáma, a „botrányos” tempójú Traffic Jam – szopránszaxofon, zongora, bőgő, dobok és DJ Illvibe – egy városi csúcsforgalom pokoli zűrzavarát idézi. A hol erősődő, hol enyhülő torlódás könyörtelen. A közös improvizáció befejező része még azt a végletes csöndet is megidézi, amikor a dugóban vesztegelve az elábrándozó autós egyfajta testen kívüli (de legalábbis autón kívüli) állapotba kerül, mielőtt újra nekilendülnének körülötte a járművek, de ezúttal ugyanabba az irányba – mintha hirtelen elhárult volna minden akadály. Csak figyeljünk oda, s halljuk, látjuk mindezt!

A címadó Thema Prima modernizálja Nancarrow gépzongorás építőelemeinek koncepcióját azzal, hogy még inkább homályban hagyja az egymást átfedő hangok eredeti forrásait. „Többféle módon akartam megmutatni – eltérő ritmusok és tempók révén – egyidejűleg létező dinamikákat, s általuk különféle átfedéseket és metszeteket létrehozni” – mondja Takase a projektről. DJ Illvibe interakciói az akusztikus ellenpontok hangzásának kiszélesítését szolgálják, s időnként meggyőzően tervezik át, vagy éppen haladják meg Narvesen dobjátékát.

A Goldfish in Space című akusztikus miniatűr (alig másfél perc, DJ Illvibe és Takase nélkül) a természetesre összpontosít a természetfölötti helyett, szopránszaxofonnal (Erdmann), türelmes, zengő bőgőfutamokkal (Fink), valamint suhanó-lebegő seprűzéssel a cintányéron és a dobokon (Narvesen). A szám bevezetés a Mannen i Tårnethez, amely DJ Illvibe magánszámaként kezdődik, rövid időre klasszikus zongorajátékra vált, amelyhez azután DJ Illvibe és Fink mellé Narvesen előbb visszafogott, majd egyre erősődő befolyása társul, jól érzékeltetve innentől Nancarrow hatását. Gyakori és váratlan, kilencvenfokos jobb- és balkanyarok révén a zene valami lebilincselően sokirányú és delejes, egyszerre elidegenítő és vonzó dologgá válik.

A Wüstenschiffben DJ Illvibe egy bájos, ritmusos arab dallamot eltorzítva-kicsavarva adja bizonyítékát kreativitásának, élve az éppen odaillő zenei vagy más hanghatások alkalmazása adta szabadsággal. Bók ez Takasénak, aki mindig ösztönösen tudja, hogyan használja a saját ujjaiban és a társaiban rejlő tehetséget.

A Hello Welcome erős szvingelésű akusztikus kvartettjét (továbbra is DJ Illvibe nélkül) Fink szilárd sétáló basszusa kezdi, felette Erdmann tenorszaxofonjával, majd a zongora, a bőgő és a dobok vezetik be Erdmann finoman lebegő szólamát, aki folytatja párbeszédét Finkkel. Az ezt követő Takase-Narvesen duó csuklótörően gyors, tompított dobszólóba torkollik, hogy végül a kvartett egy nagyon rövid zenei imával és kódával térjen vissza.

A Monday in Budapest erőteljes és gyors áradása az Aki Takase Japanic kiszámíthatatlanságának újabb tökéletes példája. Csak találgatni lehet, mi jön a következő sarkon, ahogy a hirtelen tempóváltások, az egyik pillanatról a másikra feltűnő és eltűnő hangszerek és hangdimenziók járulnak új rétegekként az előzőkhöz, vagy éppen tűnnek el onnan. Crescendo crescendót követ egy szempillantás alatt, ahogyan újabb ritmushullámok csapnak át a hallgatón.

A Les Constructeurs már-már csöpögősen dallamos, balladisztikus tenorszaxofon-zongora bevezetője Erdmann és a zongorista jutalomjátéka, rövid, nyugalmas haladék, mielőtt DJ Illvibe hajó, helikopter, vagy repülő zaját idéző, Erdmann tenorszaxofonjával kombinált effektjei hirtelen át nem vezetnek a többrészes Berlin Expresshez. A lemezlovas teljesítménye nagymértékben hozzájárul a zongorista-szerzőnő merész, Nancarrow-ihletésű céljainak kikristályosításához és megvalósításához, s olyan elektroakusztikus hangzásvilágot teremt, ami máshol és máskor nem jöhetett volna létre. Takase nagyszabású, zúzó belépője alá Narvesen tompított dobolása ad szolid támaszt. Az egymástól jól elkülöníthető részek közül az első két perc után kezdődik, Erdmann Coleman Hawkins-stílusú nyers improvizációjában megformált dallammal, előbb egyedül, aztán DJ Illvibe és Narvesen közreműködésének is teret engedve. DJ Illvibe loopjai hegedű- és tereminhangokat, az Alvin és a mókusok-filmekből ismert felgyorsított, kretén beszédet, rezesek fanfárját idézik meg: mindez egy új Alkonyzóna-epizód kísérőzenéje is lehetne.

Az albumot záró Madam Bum Bum alapja egy eredetileg emberi, de jócskán átalakított énekhang, melyet DJ Illvibe alkotott meg. „Madam Bum Bumnak semmi köze sincs egyetlen általam hallott énekeshez sem”, magyarázza Takase. „A cím egyszerűen tisztelgés egy termetes hölgy előtt, akit férjemmel láttunk egyszer Thaiföldön.” A zongorista Willie „The Lion” Smith-ihletésű játéka előzi meg Erdmann tenorszaxofon-belépését, az érzelmes énekhang és annak manipulációi pedig egyre inkább az együttes játékának középpontjába kerülnek, nem a hangszerelés kiegészítő elemei többé. A szám végére DJ Illvibe lassú vonszolódásig csökkenti a hangot (mintha egy kislemezt 45-ös helyett 33-as fordulatszámon játszanánk), amely azután a fülünk hallatára olvad szét. Ez a pillanat nem más, mint Takase ambiciózus Conlon Nancarrow-ihletésű céljának sűrített kifejezése: túllépni minden zenei és hangzásbeli elváráson és prekoncepción. Küldetés teljesítve.

A munka befejeztével, a felvételt visszahallgatva a művésznő bevallottan élvezte az eredményt: „A zene jól mutatja, milyen irányban haladok. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel… Zenénk a szabadság kifejeződése, himnusz az élethez.”

A hallgatók nevében, akik szerte a világon nagyra becsülik évtizedes zenei elkötelezettségedet – köszönet, Aki ezért az újabb ajándékért, mindvégig lenyűgöző zenei pályafutásod ezen újabb fejezetéért. Alig várjuk ennek az életben és a zenében egyaránt felfelé és kifelé irányuló hozzáállásnak a folytatását…

Laurence Donohue-Greene
Ügyvezető kiadó
The New York City Jazz Record

nycjazzrecord.com

Fordítás: Rácz Judit