WON’T PUT NO FLAG OUT

A nemzetközi jazzéletben, különösen újabban, jó néhány szokatlan formáció jelent meg. A Velvet Revolutionhöz mérhető együttest azonban sokáig kellene keresni, és alig valószínű, hogy egy is kiállná az összehasonlítást. Már papíron is elég vagánynak hangzik egy szaxofon–hegedű–vibrafon kombináció. Ez kamarazenei érzékenységet és sokrétű hangzást sugall, és az intimitás mellett dinamikát és kifejezésgazdag improvizációt is ígér. Különösen, ha olyan tehetségek, mint Daniel Erdmann, Théo Ceccaldi és Jim Hart működnek együtt, akik már magukban is úttörőknek bizonyultak az európai jazzporondon.

Már az általában ellentétes műfajokban szereplő két hangszer találkozása is csábító. Az egyik a szaxofon, amely a nagy amerikai ikonok, Charlie Parker, Sonny Rollins, John Coltrane, Ornette Coleman és mások munkássága nyomán egyenesen a jazz és – legalábbis bizonyos korszakokban – a politikai töltetű szabadságvágy jelképévé vált. A másik pedig a hegedű vagy a brácsa, amely hasonló státuszt vívott ki magának a klasszikus zenében, ebben a kontextusban azonban viszonylag kevés improvizációs játéktérrel rendelkezik. Zseniális húzás e kettő közé egy rugalmas összekötőt, a vibrafont helyezni, hiszen a vibrafon képes ritmikai és harmóniai hangsúlyokat elhelyezni, áttetsző és lebegő hangzást produkálni, ugyanakkor bizonyos mintákat erőteljesen hangsúlyozni és struktúrákat besűríteni.

Daniel Erdmann már évekkel ezelőtt kifejlesztette jellegzetes hangját és sajátos hangzásvilágát, előadóként és komponistaként egyaránt. Tenorszaxofonjának meleg, föld-ízű csengése, szerteágazó kifejezésmódja, amely a tisztán kirajzolt dallamoktól a rekedt modulációkig és villódzó absztrakciókig terjed, gazdag talajul szolgál Erdmann együtteseinek különféle vegetációihoz. Sokszor bizonyította már, milyen remek érzéke van a szokatlan és izgalmas formációkhoz. 2015-ös fogantatásakor a Velvet Revolution is csupán egy, a hangzással kapcsolatos elképzelése volt, melynek hús-vér megvalósításában aztán szerencsés véletlenek is segítették. Théo Ceccaldi, még mielőtt a jazzhegedű új csillagaként a francia határokon kívül is ünnepelni kezdték, egy reimsi kávézóban játszott, Erdmann pedig, aki 2010 óta nagyrészt Reimsben lakik, itt hallotta és kezdett beszélgetni vele egyik koncertje után. A zenészcsaládból származó Théóval, aki a nem kevésbé lenyűgöző Valentin Ceccaldi csellista bátyja, következetesen folytatódik a nagy francia jazzhegedűsök – Stéphane Grapelli, Jean-Luc Ponty, Didier Lockwood, Dominique Pifarély, Régis Huby – sora. Mint sok más, a nyolcvanas években született muzsikus, Ceccaldi is szuverén módon hágja át a stílushatárokat. Jellemző rá a dallambeli tobzódás, a klasszikus és tradicionális motívumkincs természetesen ismerős számára, de játékának legalább ilyen lényeges vonása a kortárs zenére hajazó, a hangfestésig is terjedő hangzásgazdagság. A konvenciókra fittyet hányva, Ceccaldi úgy üt ritmikus akkordokat vagy ütős mintákat a hangszerén, mint egy ukulelén, lendületesen és szellemesen húzza el repetitív miniatűrjeit, és látványosan expresszív, széles szólisztikus íveket rajzol ki.

Jim Hart vibrafonossal Erdmann véletlenül – vagy sorsszerűen? – találkozott a Londonból Párizsba tartó Eurostaron. Az utazás alatt a brit muzsikus elmesél- te, hogy hamarosan az elzászi Colmarba költözik. Az eredetileg zongorista és ütős Hart a kilencvenes évek végétől egyre inkább a vibrafonnal kezdett foglalkozni. Az utóbbi időben többször is járt Ghanában, hogy jobban megismerje a nyugat-afrikai ritmusokat és a balafon- illetve gyil-játék hagyományait. Az ott gyűjtött benyomások itt-ott a trió játékában is átsejlenek, mint például a többrétegű Give the Soul Some Rest című szám mechanikus torzításaiban. A komponista Erdmann itt egy Bach korál unortodox imitációját elegyíti egy nyugat-afrikai motívummal; a darab ajánlása Moriba Koita mali ngoni-mesternek szól, akivel Erdmann együtt dolgozott Párizsban.

Az együttes neve Daniel Erdmann politikai meggyőződésére utal, amely már a Das Kapital nevű trióban és a Samuel Rohrerrel, Vincent Courtois-val, Frank Möbiusszal alakított kvartettjében is többé-kevésbé világosan megmutatott. Ezt a meggyőződést most Ceccaldi is Hart is osztja. A Velvet Revolution eredetileg az 1989-es csehszlovákiai erőszakmentes rendszerváltás neve volt, itt pedig egy új zenei kezdet, egy stilisztikai megújulás jelképeként áll, amely a történelmet nem tagadja meg teljes egészében, hanem félreérthetetlenül és nagyon meggyőzően hoz létre egy egyéni, haladó formát. Az új zenei gondolat felforgató ereje nem zajosan győzedelmeskedik, hanem finoman, de annál tartósabb hatással jelenik meg. A 2016-ban A Short Moment of Zero G címmel megjelent debütáló albumot Németországban mindjárt két elismeréssel is díjazták. A Jazz-Echo mellett megkapta a Német Zenekritikusok Éves Díját is.

Daniel Erdmann már régebben egyértelmű nemmel válaszolt arra kérdésre, hogy vajon írhatna-e ilyen karakterisztikus zenét, ha nem Franciaországban élne. Ezúttal valóban két partnerére és azok személyes hangzásvilágára komponált. Az elmúlt évek közös koncertjeinek köszönhetően a három muzsikus immár lényegesen ösztönösebben játszik együtt, amely még nagyobb egyéni szabadságot eredményez. A kompozíció számos részletét a stúdióban, együtt dolgozzák ki. Cyril Atef vagy Samuel Rohrer – ütők és elektronikus eszközök – bevonásával a trió időnként kvartetté bővül, ami további impulzusokat ad. Ennek a konstellációnak a gondosan kimunkált koncertjei a triót ritmikai kvalitásai megerősítésére ösztönözték.

Míg a bemutatkozó album néhány számát párizsi helyek és jelenetek inspirálták, melyeket Erdmann speciális keretbe helyezett („számonként más-más szín”), itt lemondott az efféle formai előírásokról. Hol személyes témákon töpreng (Bring Me Moon), más kompozíciók esetében filmekre vagy irodalmi alkotásokra reflektál, például Kaurismäki Gomolygó felhőkjére, Lars von Trier Melankóliájára, vagy Robert Menasse Kiűzetés a pokolbóljára. Erdmann füstös szaxofonhangja olykor mégiscsak a bluesban gyökerezik, a Justine, Again és az Abstract Love Song a 20. századi műzene befolyását mutatja.

A Won’t Put No Flag Out a kompozíciós szellemességet, a személyes kifejezést és az azonnal felismerhető hangzást és tartást egyesíti. A német-francia-brit trió tehát teljes mértékben méltó a Velvet Revolution névre.

Norbert Krampf
Fordítás: Rácz Judit