PolyJazz

Ezzel az albummal új zenei fejezetet nyitunk – s egyben közvetve az európai dzsessztörténet régebbi fejezeteihez is kapcsolódunk. A TransEuropeExpress (T.E.E.) a szokásos kis létszámú formáció és a bigband-felállás közötti összetételével képes arra a bűvészmutatványra, hogy a mozgékonyságot és az improvizációs szabadságot széles hangszín-palettával ötvözze. Ebben a felállásban az egyéni szólisztikus hozzájárulásokon kívül van hely az improvizációra, és áttetsző, kamarazenei hangzás jön létre. Az oktettben a német és francia kortárs dzsessz kiemelkedő, kreatív muzsikusai jöttek össze, hogy eltérő zenei tájszólásaik kölcsönhatásaiból és kapcsolódásaiból alkotó erőt merítsenek és az európai dzsessz színes, sokrétű képeit hozzák létre. Ez a zene már nem posztmodern abban az értelemben, hogy különféle stílusok egymásmellettiségén alapul, hanem ennél egy lépéssel tovább megy, amennyiben különféle zenei színeket rétegekké és fonatokká alakít és összekapcsolja őket, dallamilag, ritmikailag, harmóniailag, hangzásilag és formailag. Minden egybeszövődik, nincs éles határ szóló és együttes, forma és szabadság, harmónia és disszonancia, kompozíció és improvizáció között, hanem ezek folyamatosan átmennek egymásba. Ez a zene polifón, poliritmikus, harmóniájában, színeiben és stílusában sokrétű, s mindez a „PolyJazz” fogalmával fejezhető ki legjobban. Egyszerre hangzik „franciásan könnyednek” és „németesen strukturáltnak”, még ha ezek valójában közhelyek, amelyek akár felcserélhetők is. A zenészek látóköre nem korlátozódik a dzsessz stilisztikáira – ők egy egyetemes zenefelfogásból merítenek. A hangszerösszeállítás sem feltétlenül tipikusan dzsessz-szerű – hegedű, gitár, harsona, szaxofonok, basszusklarinét, zongora, bőgő és dob –, ami fel is szabadítja az egyértelmű stilisztikai besorolás alól. Az együttesben érezni a kollektív és együttműködő szellemet, amely állandó érzékenységben, figyelemben és mozgékonyságban fejeződik ki, s amely a különböző tagok eltérő zeneszerzői hozzájárulásaiból és munkamódszeréből fejlődött ki.

Ez a szellem mindjárt a Schwarz in Weiss („Fekete a fehérben”) című szám elején megmutatkozik, amikor a bőgő, a hegedű és a harsona pihekönnyű struktúrákat improvizál, ezt egy „virtual piano” negyedhangos ostinatója kíséri, s ezzel éles ellentétben áll Kalle Kalima nagy gitárszóló-íve a darab végén. A bőgős, Sebastien Boisseau „Angel’s thought” („Angyal-gondolat”) című darabjában az érzékeny hangzásvilág feledteti, hogy itt egy nagy együttes munkál, olyan finom szövésű a zenei szövet, amely az Alexandra Grimal által játszott és énekelt bevezető hangokból kinő. A dobos, Dejan Terzic „Traum im Traum” -ja (Álom az álomban) mozaikká rakja össze az együttes szólamait és a szólórészeket. A „Crum” (Morzsa) egyfajta szvit, amelyben a melodikus és ritmikai sejtekből komponált és improvizált ívek alakulnak ki. Ezt „koncertként” is lehetne hallgatni, amely az együttest egyénenként és együttesen is bemutatja. A harsonás, Yves Robert számában, a „Des arbres sour les pieds”-ben („Fák a lábak alatt”) nemcsak a cím költői, hanem a hangszín-dallamok és a független szólamok könnyed kezelése is. A „Disturbed” („Felkavarva”) kontrasztot képvisel és megmutatja, hogy az együttes milyen kifejezően képes sűríteni a zenét. A „Trois fois rien” („Semmiség”) a hegedűs, Theo Ceccaldi szerzeménye, aki párosával szólaltatja meg a zenészeket: Yves/Hans, Theo/Kalle, /Silke/Alexandra, Sebastien/Dejan. Nemcsak rétegekkel dolgozik, hanem éles vágástechnikával is, és az intenzív, lélekszakadva rohanó részekkel végletesen redukált és lágyan kicsengő kódát állít szembe. A „Lu-an Gua pian” cím egy félreértésen alapszik: Silke Eberhard, aki altszaxofonon játszik, „tea-együttesnek” értette az együttes nevét, így a darabját egyszerűen egy teáról nevezte el. Ez azonban semmit nem von le a szám értékéből, amely pontos tematikus elemeket kapcsol nagyrészt szabad improvizációkkal. Az „Enge Bewegung” („Szűk mozgás”) akárcsak a „Schwarz in Weiss” , a „Crum” és a „Disturbed” , saját (Hans Lüdemann) szerzeményem – ezek alkotják együtt az együttes alapját és keretét. Az „Enge Bewegung” mikrotonális elemekből építkezik: Sebastien Boisseau szóló bevezetője és a közös kísérőakkordok után egy negyedhangos téma következik, a hegedűn, a tenorszaxofonon és egy „virtuális” negyedhangos zongorán. A lírai hangvételű első rész után ez a végén újra visszatér, ám ekkor a záró rész gyors, 5/8-os ritmusában.

Személy szerint számomra összekapcsolódik a TransEuropaExpress és a 90-es évekbeli „RISM 7” nevű szeptettem munkája – abban benne volt az egészen fiatal Hayden Chisholm, gitáron és hegedűn pedig Marc Ducret és Mark Feldman játszottak. Az egy igazi álomcsapat volt, s most itt ezt újra megtaláltam. És van a T.E.E. együttesnek egy történelmileg fontos előfutára: a „Deutsch-Französische Jazz-Ensemble”, amely hosszú éveken át, egészen 2004-g működött, többek között Albert Mangelsdorff és Henri Texier vezetésével, s ebben a fiatal Yves Robert is játszott. Még ha a mai elképzelésünk egészen más is, a munkánk az akkor megalapozott, határokon átívelő, európai szellemhez kapcsolódik. További történelmi oktett-összetételű együttesek is eszünkbe juthatnak: Ornette Coleman „Free Jazz” és Peter Brotzmann „Machine Gun” nevű együttesei. Ahhoz, hogy a zene másféle irányokba is elmozdul, talán az is hozzájárul, hogy elhagyjuk vagy kibővítjük a hagyományos felállásokat.

A projektet eredetileg a párizsi Goethe Intézet, annak igazgatója, Joachim Umlauf, és programigazgatója, Katharina Scriba kezdeményezte 2013-ban, a német-francia egyezmény („Traité d’Elysée”) 50. évfordulóján. A francia premierre 2013. szeptember 18-án, a párizsi Goethe Intézetben került sor, a németre pedig a kölni „Vive le Jazz” fesztivál során, 2013 októberében. Az együttes alapítójaként és művészeti vezetőjeként kezdettől fogva egy zenei koncepciót és vezérgondolatot követtem, nem pedig tetszőlegesen összeverbuvált egyének munkáját tettem egymás mellé. A már korábban meglévő német-francia triómmal, a ROOMS-szal egy nagyon jól működő alapra építhettem föl az oktettet. Ez helyes útnak bizonyult.

Sosem felejtem el az első közös próbánk pillanatát a párizsi Goethe Intézet termében: ahogyan a számomra még nagyrészt ismeretlen zenészek bejátszottak, az valóságos „kinyilatkoztatás” volt. Szóhoz se jutottam, egész elállt a lélegzetem attól a zenei és alkotói minőségtől, amit ebben a tulajdonképpen egészen mindennapi szituációban észleltem. Persze tudtam előtte is, hogy nagyon jó zenészekről van szó, de ezeknek az első, csak úgy mellékesen bejátszott hangoknak a hallatán világossá vált számomra, hogy a valóság messze felülmúlta a várakozásaimat. Ebből a sikeres kezdésből igazi dinamika jött létre, és a zenészek mind a folytatás mellett szavaztak, így az együttes egy igazi homogén egységgé nőtt. A T.E.E. meghívást kapott a 2014-es berlini „Jazzdor” fesztiválra, 2015-ben pedig a Strasbourg/Offenburg-i német-francia „Jazzdor”-ra. A koncertünkre november 14-én, a szörnyű párizsi terrortámadás másnapján került sor. Alexandra Grimal nehezen jutott ki Párizsból, de végül megérkezett Strasbourgba, s a koncertünk egy közvetlenül megélt európai szolidaritás kifejezésévé vált, egy nehéz időszakban. A hónap végén Budapesten jöttünk össze ismét, hogy a Budapest Music Centerben felvegyük ezt az albumot a BMC Records számára. Ekkor csatlakozott hozzánk Kalle Kalima, mint új tag, mert Ronny Graupe akadályoztatva volt. Nos, 2018-ben végre készen vagyunk és az együttes végre bemutatkozhat a nagyobb nyilvánosságnak az első albumjával és egy sor koncerttel. Az albumon Kalle Kalima hallható, de élőben újra Ronny Graupe fog játszani. A csapat most útnak indul, s a jövőben újabb határokat fog átlépni és új kapcsolatokat teremteni. Az együttes szándéka, hogy tovább szélesítse a hatósugarát, a német-francia tengelyen túl is, és az összetételét a legkülönfélébb projektek igényeihez alakítsa.

Hans Lüdemann
Hoffnungsthal, 2017. december 6.
Fordítás: Rácz Judit