A valóságos zongora

A zongora arra való, hogy ötleteknek, gondolatoknak, érzéseknek teljesen közvetlenül zenei kifejezést adjon és ezeket kibontsa, amikor az ember improvizál. Vagy arra, hogy zenei struktúrákat egy szerzeményben részletesen kidolgozzon és ezeket többdimenziósan bemutassa. Ahogy Rubinstein kifejezte, a zongora lehet akár száz hangszerből álló zenekar is, de választhatjuk dallamhangszernek, ütőhangszernek, vagy harmonikus kísérőnek is. Lehetőségei szinte határtalanok. Amikor az ember a zongoránál ül, érzi a vibrációit is, a mechanika zaját is, amely átterjed az ember testére, átjárja tetőtől talpig. A mechanikus hangokat érzékeli a koncertlátogató is, aki ugyanott tartózkodik, s áthatja a hanghullámok rezgése a teremben. Na de mi történik akkor, ha a koncertet felveszik, és a felvételt egy másik időben és egy másik teremben hallgatják meg – pont, mint ennek a CD-nek az esetében? Az még valóságos zongora? Vagy csak egy reprodukció, egy képmás? És amikor az ember egy zongora felvételeit „sample”-ként használja fel, és ezeket egy zongora billentyűin keresztül játssza le – ez a digitális zongorák elve – az még valóságos zongora?

A megkülönböztetés annál nehezebb, minél több lépésre távolodunk a reprodukciós folyamat során az akusztikus eredetitől. Még akkor is, ha az ember a koncerten az akusztikus hanggal egy samplerezéssel reprodukált zongorahangot állít szembe, adódnak pillanatok, amelyekben a kettő összekeverhető lesz, és elfelejtjük, hogy melyik a „valóságos” és melyik a „virtuális”. Máskor viszont hallható lesz a különbség, de ez is érdekes lehet, mint valamiféle „elidegenítés” vagy „tükrözés”. Ezek a kapcsolódási pontok a való életünkre konkrét vonatkozással bírnak. Ott is különböző világokban és valóságsíkokban tartózkodunk. Az internet virtuális világa, az egész világot átfogó mobilitás és kommunikáció a hétköznapi élet részévé váltak. Izgalmas a valóságnak ezeket a különböző síkjait zeneileg felhasználni, mert ez arra is lehetőséget ad, hogy a hangszer hagyományos kereteit tovább tágítsuk. Különösen érdekes mindeközben, ahogy mikrotonális terek nyílnak meg a „billentyűk között”. A legutóbbi szólólemezemen, a Between the keys címűn ezeknek mentem utána, azóta már állandó részeivé váltak a kitágított zongorahangzásnak.

Ennél a koncertfelvételnél, amely 2013 májusában készült a kölni LOFT-ban, az volt a cél, hogy egy nagy hangzási ívet feszítsek ki az egész koncerten át, hogy a „virtuális” elemeket teljes mértékben és magától értetődően integráljam, és hogy megtaláljam a megfelelő egyensúlyt az improvizációs szabadság és a kompozíciós anyag között. Szólózongora koncertjeim számára megtaláltam azt a keretet, amelyben szembe tudok állítani egy lehetőleg magas fokú rögtönzési szabadságot a kompozíciósan strukturált formákkal. Ennek az az alapelve, hogy a kompozíciók bármikor „elhagyhatóak”, amikor egy erős improvizációs ötlet felmerül és új irányt idéz elő, vagy az improvizációk is betömörülhetnek és átformálódhatnak egy kvázi-kompozíciós struktúrába. Ez adja meg a lehető legnagyobb fokú alkotói szabadságot és közeledést a kompozíció és az improvizáció között. A rögtönzés magában rejti az üresjárat veszélyét, az ismétlését, a struktúra, a részlet és a mélység hiányáét. Határait elérve viszont segítheti a kompozíciót, hogy nagyobb konzekvenciával haladjon tovább. A kompozíció ezzel szemben a rögzített formákban érhet el a legmesszebbre, amelyek az improvizációt spontán impulzusok által fel tudják oldani. Így termékenyíti meg egymást kölcsönösen ez a két zenei pólus. A koncert íve a szabad improvizációktól terjed a dalszerű témákig, mint a Heartbeats és a Love Confessions, valamint az új szerzeményeimig, mint a Spring Rites, a Blaue Kreise és az Ankunft, amelyek megint csak elindítanak és magukba foglalnak improvizációs részeket, hogy azután a Rollende Steine egy furioso fináléval záruljon le.

Valósággá vált, hogy Budapesten néhány éve egy új zenei otthonra leltem, a BMC-vel és producerével való együttműködésben. Abban a ritka szerencsében részesültem 2013 márciusában, hogy részt vehettem egy új, nemzetközi zenei központ születésében - a gálakoncerten a hangversenyteremben és az Opus jazzklubban a Budapest Music Center ünnepélyes megnyitóján -, egy olyan épületben, ahol építészetileg és akusztikailag egyaránt csodálatos termek vannak, a zenének melegágyat és otthont adnak. Két hónappal később, májusban születtek a kölni LOFT-ban ezek a felvételek. Egy héttel később kapta meg a die kunst des trios című lemezen, amelyet a BMC adott ki, az Echo jazzdíjat. 2013 nyarán kaptam felkérést, hogy komponáljak az Arabesque nevet viselő jubileumi Steinway & Sons zongorára, a darab egyik változata a zongorát bemutató videó/DVD-n is megtalálható, valamint az interneten, egy másik pedig felkerült egy arabeszkekből válogató CD-re. Ez utóbbi került ráadásként ennek a kölni koncertfelvételnek a végére.

És ma? Ma szinte elkerülhetetlen, hogy ez az új szóló CD, A valóságos zongora is a BMC-nél jelenjen meg. Teljesen valóságosan.

Hans Lüdemann,
Hoffnungsthal, 2015. március