A COMPAGNIE DE L’IMPRÉVU DÉMONS DE TOSCA LEMEZE APROPÓJÁN

Kezdetben volt egy vágy: Vincent Courtois Puccini operájából kiindulva azt akarta kutatni, mi „a démon fogalma a művészi invencióban”. Ez azonban pillanatok alatt valóságos laboratóriummá vált: gondolatok, hanggá alakítások, perspektíva-váltások (a sajátja és a többieké egyaránt), furcsaságok kollektívájává, amely a találóan elnevezett Compagnie de l’imprévu (A váratlan társulata) vezetője köré gyűlt. Előadásaik így aztán nem is annyira koncertek, mint inkább egy örökké fejlődő multimédiás eseményfolyam egyes darabjai, amelynek során három éve kutatják az alkotás és a közönség közötti kapcsolatot.

Műhelykoncertjeikkel az úgynevezett „nehezen megközelíthető” közönség felé nyitnak: akik rosszhírű városrészekben, börtönökben, kollégiumokban, munkásszállásokon, vagy külvárosi szükséglakásokban laknak. Teszik mindezt, hogy új szavakat, nyelvezetet gyűjtsenek. „Másféle közönséget kell keresnem, azért, hogy kinyissam a fülüket, ők meg az enyémet.” A hang aztán mozgásba lendül - nekifutások és kerülők sokaságával. Így született ez a projekt, ami nem egészen olyan, mint a többi; egy olyan út, ami sosem ismétli magát, de mindig a célra tart, ahol a kijelölt utak elhagyásáért kedvelt csellista olyan cinkostársakat gyűjtött maga köré, akik partnerei tudnak lenni introspektív reflexióiban: a színész Pierre Baux-t, a hang-dizájner Hélène Coeurt, Tina Merandon fotóst és persze a mindenféle irányultságú zenészeket, akik rajonganak az improvizációért. Benjamin Moussay, Sylvain Daniel, Julian Sartorius, Bruno Ruder, Daniel Erdmann… Az eredmény egy tucatnyi koncert, ahol sosem ugyanaz a formáció játszik; a geometriája minden alkalommal más és más, a duótól az oktettig, és vele változik a zene klímája is. A projekt alapelvvé teszi az aleatória dogmáját: „A zene maradjon szabad, de kontrollált, igényes, de nagyvonalú, mély és áttetsző; hogy végül mindenki ősi, intim, egyedi élményként tudja megélni.” Ez a célkitűzés pedig megköveteli a lendületet.

„Szabadjára kell engedni démonainkat, a jókat és rosszakat egyaránt. A cél, hogy a lehető legközelebb maradjunk ahhoz, amit hallunk és érzünk. Ehhez át kell tudni törni a kisebb vagy nagyobb korlátokat – ezeket hívom én démonoknak. Amik leterelnek az utunkról. Ez lehet a lámpaláz, a közönség, a hibáktól való félelem, a tetszeni akarás, a mindentudó technika… Ehhez le kell vetni az álarcot. Én, a zeneakadémiai növendék, azért fordultam a jazz felé, mert a hitelességet, a szabadságot kerestem. A másikra való odafigyelést. Ez a zene az érzékenység, a válaszok és a villámgyors döntések zenéje!” A megragadott pillanat – szűrők, klisék, előre kiszámított formák nélkül. Ilyen füllel kell hallgatni ezt a zenét, a budapesti koncertét, és a 2016 óta játszott összes többiét. Itt és most.

Ezen a koncerten a csellista jó társaságban volt: az ütős-szónok Seb Brun és a kötéltáncos-szaxofonos Robin Fincker társul hozzá. Ezzel a két muzsikussal Vincent Courtois hosszú utat járt be: az előbbit, a COAX galaxis szabad elektronját és a Carton Records alapítóját 2010 telén bevette a l’Homme-Avion projektbe; utóbbival már egy évvel korábban a londoni Blink trióban, majd hamarosan a Mediums-ban dolgoztak együtt, ami már újfajta módon foglalkozott az improvizáció sarkalatos kérdésével. Ők hárman azonban még sosem játszottak együtt, sosem az úton, hanem a rézsúton dolgoztak, a menetiránnyal szemben. „Tudni kell eltévedni. Szerintem mindannyian keresünk valamit. Én magam szeretek szöszmötölni. Eljátszani ezzel a rengeteg hangjeggyel, hangzással, ritmussal. Érzékeny tiszavirág-kastélyt építeni belőlük,” foglalja össze Seb Brun, akit azonnal meghódított a mindenkiben ott lakozó démonok gondolata. „Ahogyan a játék közben harcolunk és kiegyezünk a démonainkkal, az az egyetlen állandó.” Ebben a muzsikában, ami nem annyira darabok sorozata, mint egyetlen hosszú zenefolyam, egyik hangulatból a másikba kerülünk: dörömbölés, megfeszülés, meglepődés, felfüggesztés, huhogás, zördülés, váratlan leállás, lélegzet-elállás, cérnaszál- vagy éppen tömb-hangzás, és így tovább. Nincs magánszám, csak egy összetett, de tiszta háromszög-játék, ahol az alkalom szüli a döntést és megköveteli a másik és a magam hallgatását. „A dolog lényege a megszólalás pillanatának megválasztása – hogy éppen játszom-e vagy nem. Egy narráció szolgálatában kell lenni, anélkül, hogy beszorulnánk ebbe. Az első kvintett- koncertjeinken egy „játékon kívüli” teret teremtettünk a színpadon, ahová el lehetett menni, amikor nem játszott az ember, de kapcsolatban maradt a zenével. Ez lényegivé és ’szükségessé’ tette a megszólalásokat. Hogy csak azt játsszuk, amit kell, aztán újra kilépjünk,” emlékszik vissza Robin Fincker. És elég meghallgatni, amikor a szájába veszi a fúvókát – egy hanggal sem fúj többet, mint kell. Egyedül a zene számít, ami olyan szabadon kószál, mintha egy dallamhoz kötődne. Mint a jazz visszhangja, amikor elfelejti megszentelt formuláit és kimódoltságát.

Még inkább igaz ez ebben a szándékosan instabil formájú projektben. Itt nem lehet megpihenni a kiérdemesült virtuóz, az igazolt normakövető babérjain, amikor a formáció újra és újra átrendeződik.

„Az egyetlen, ami változatlan: a repertoár darabjai és a sorrend, ahogyan játsszuk őket. Létrehoztam egy dramaturgiát, ami a Tosca című opera szövegkönyvének dinamikáját követi. Magunkba szívtuk ezt a szövegkönyvet és főleg ezt a feltüzelő, piros-fekete légkört, ahol a vallás a szerelemmel, halállal, erotikával, erőszakkal, vérrel vegyül…”, meséli szívesen Vincent Courtois. Miközben hamarosan üt az ötvenedik év órája, ő marad olyannak, amilyennek megismertük: a kérdésfeltevések és félbeszakítások nem új dolgok a pályáján, akár figyelmes partner, akár gondos vezető. Ez az a szál, amivel a meredély szélén sikerül fenntartania ezt a törékeny egyensúlyt. „A veszélyes helyzetek, a kockázat, azaz a véletlen baleset érdekel. Szükségem van rá, hogy haladni tudjak… Zenét írok, ami csak egy ürügy önmagam megtalálására, s az ember a papírra vetett néhány hangnál persze sokkal messzebbre kerül.” Vagyis akik itt Puccini jazzes változatára számítanak, csalódni fognak.

Jacques Denis (2019. február 1.)
Fordítás: Rácz Judit


„Amikor a BMC felajánlotta, hogy készítsünk élő lemezfelvételt a trió koncertjéről, a három muzsikus számára világos volt, hogy az album csak egy kis részt, egy pillanatot képviselhet a Démons de Tosca különféle kifejezései közül.

Majd amikor meghallgattuk a felvételt és alábbhagyott a lelkesedésünk, azt éreztük, hogy szeretnénk ezt a fényképet még finomítani egy kicsit, kettős játékot játszani a koncert rögtönzéseivel, darabokra szeletelni, megdolgozni, kiemelni benne az árnyékokat és kontrasztokat.

Ezután jött az ötlet, hogy szabad kezet adjunk egy újabb rögtönzőnek, Alex Bonney hangmérnöknek, aki friss füllel hallgatta a felvételt. Így bizonyos távoli gesztusok előtérbe kerültek, és a különböző hangzó terek mérete és hangszíne is változott egymáshoz képest.

Végül is a Démons de Tosca e pillanatfelvételének produkcióját minden szakaszában ugyanaz a szándék motiválta: hogy ösztönösen rögtönözzünk, azzal az őrült illúzióval, hogy megszabadulhatunk a démonainktól...”

Seb Brun, Vincent Courtois, Robin Fincker (2019 január)