Megérkezett a harmadik „Velvet”. Egy pillanatnyi súlytalanság (A Short Moment of Zero G, 2016), majd bármilyen lobogó követésének elutasítása (Won’t Put No Flag Out, 2019) után most buborékból jönnek az üzenetek (Message in a Bubble).
Message in a Bubble – erről a hasonló hangzás okán mindenkinek Gordon Sumner, azaz Sting szerzeménye jut eszébe. Ez a szám inspirálta Gil Evanst, hogy az 1980-as végén együttműködésbe kezdjen a rockzenésszel, aki persze akkor már rég meg volt fertőzve a jazzvírussal. Sting slágere egy hajótöröttről szól, aki egy szigetről palackpostát dob a tengerbe, hogy enyhítse egyedüllétét, abban bízva, hogy kapcsolatot teremthet a külvilággal. Miután egy év eltelt válasz nélkül, az egyik reggel számtalan palackot talál a parton, neki címzett üzenetekkel. A dalszöveg kulcsmondata így hangzik: Úgy tűnik, mégsem egyedül vagyok egyedül („Seems I’m not alone at being a lone”).
Itt veszi fel a fonalat Daniel Erdmann: a „bársonyos forradalmárok” a magány tapasztalatát dolgozzák fel, amelyet a világjárvány alatt különböző intenzitással mindenki átélt, és a remény üzenetét szegezik szembe vele. A Velvet palackpostája nem afféle „SOS”, hanem a remény megfogalmazása: remény arra, hogy az egyedüllét véget ér, lehetséges még a párbeszéd, az együttlét. Bíznak benne, hogy kipukkad a buborék – persze nem csak a járványra vonatkoztatva értik ezt, hanem arra a zenén kívüli valóságra is, amellyel szemben jól megalapozott kételyeket táplálnak. A triviális, az egyedülálló, a sajátos jelenségekben Daniel Erdmann mindig képes megvilágítani az általánost.
A trió három tagja, Daniel Erdmann, Théo Ceccaldi és Jim Hart ennek a közösségvállalásnak ékesszóló példája. A zenekar 2015/16-os  alapítása óta organikusan fejlődött olyan együttessé, amelyben az egész sokkal több, mint a részek összessége. Bár a projektet Daniel Erdmann vezeti, idővel Théo Ceccaldi és Jim Hart is önállósodott, aminek már a második lemezen megmutatkoztak a jelei, hiszen mi nd a ketten kivették a részüket az improvizációkból. Ez a tendencia most folytatódik, ráadásul a lemezen szereplő kilenc kompozíció közül mindhárom zenész hármat-hármat jegyez szerzőként – Daniel Erdmann már a kezdetekkor ezt tűzte ki célul.
Erdmann kivételes előadó, zeneszerző és hangszerelő, de talán ennél is nagyobb erőssége, hogy zenésztársaiból képes kihozni a maximumot. Így fogják a magukénak érezni a projektjét, és belsővé teszik azt a hangzást, amelyet eredetileg Erdmann képzelt el, amikor elindult zenészeket keresni ahhoz, hogy azt a belsőleg hallott hangzásképet megvalósíthassa. Ebből intenzív és sűrű, egymással szorosan összefonódó zenélés fakad, tévedhetetlen és mégis ösztönös reakciókkal, mélyen inspirált párbeszéddel. Csak egy példa: az első számot, Théo Ceccaldi kompozícióját Jim Hart indítja egy ritmikus ostinatóval a vibrafonon, amely felett Théo Ceccaldi brácsán rögtönöz dallamfordulatokat. Ezeket Daniel Erdmann szaxofonja ragadja fel, és terjedelmes improvizációt épít belőlük, amelyhez Ceccaldi pengetve adja a ritmikai alapot. Erdmann azután ezt veszi át, és Jim Hart improvizációja kap szárnyra – alatta mindvégig szilárd talajjal. Olyan formálási elvnek lehetünk tanúi, amely szabadon variálható.
Az együtt megélt önállóság ad mind a hármuknak alapot ahhoz, hogy zenében bonthassák ki saját történeteiket. Hiszen ők történetmesélők, képfestők. A dallamok világa felől érkeznek, és poggyászukban hozzák magukkal a hagyományt, és nem csak a jazz műfajét, hanem a barokktól az atonális zenéig mindenfélét, amelyeket ihlet vagy szükség szerint társítanak, vagy éppen szétforgácsolnak, kamarazenei szimfonikusok módjára, akiknek a finom humor is jól áll (The Velvet Tango).
Meg is törik a hagyományt, át is lépik a konvenciók határait, az újat, a kimondatlant, az ismeretlent keresve. Énekmondók ők, a szó legjobb értelmében, akik megragadják a valóságot, hogy fantáziával, szívvel-lélekkel megmutassák annak alternatíváit. Egy újabb reményteli Gordon Sumner-parafrázissal élve:
I hope that many get their
Message in a bubble.

Thomas Brückner
Fordítás: Zipernovszky Kornél