A túlélő hegedű

Mondják, ma kevesebben tanulnak hegedülni, mint néhány évvel ezelőtt; a vonós hangszer iránti érdeklődés mintha kissé alábbhagyott volna. Változik a zenei ízlés, változik az embert körülvevő zenei-akusztikai világ, nagyobb a hangerő-igény, s persze a látvány szerepe. Ki veszi észre, hogy egy frakkos muzsikus az álla alatt milyen miniatűr koreográfiai mutatványokat végez ujjaival kis hangszerén? Ki hallja meg az általános zajban a hegedűhangot? Mégis, ma Magyarországon olyan fiatal hegedűművészek hódítják meg a pódiumot, akik csak az azóta világhírű, kivételes tehetségű zongoristák, Kocsis, Ránki, Schiff évjáratához hasonlíthatók. Közéjük tartozik Szalai Antal is. A tehetség felbukkanásának helye és ideje megmagyarázhatatlan. A több mint százéves magyar hegedűs tradíció teljes mértékben igazolja ugyan, hogy az iskola újból és újból kitermeli nagy ígéreteit, ám sokszor évtizedeket kell várni a csodára, amikor öröklött képességek találkoznak kiérlelt zenei kultúrával, hatásos metódussal s nem utolsósorban a hely szellemével. Ez utóbbit még mindig Közép-Európa egyik zenei fellegvára, a budapesti Zeneakadémia jelenti, melyet egy zongorista, Liszt Ferenc alapított ugyan, de már az intézmény történetének második évtizedében megjelent az a nagy hegedűs, aki fél évszázadra meghatározta a hegedűtanszak rangját: Hubay Jenő. Liszt halálának évében, 1886-ban csábították vissza hazájába a brüsszeli konzervatóriumból (ahol Vieuxtemps utódaként és Ysa?ye elődjeként tanított). Vele vette kezdetét Magyarországon a szervezett hegedűsképzés időszámítása. Persze jelentős magyar hegedűsöknek már Hubay előtt is tapsolt Európa közönsége. Az első ilyen hírességként Reményi Edét tarthatjuk számon, aki az 1848-as forradalom és szabadságharc alatt Görgey Artúr tábornok tábori hegedűse volt. Emiatt a világosi fegyverletétel után, 1849 őszén menekülnie kellett Magyarországról. Bujdosásai közben elsőrangú virtuózzá képezte magát, s gyakran lépett fel Liszt Ferenccel is. Hazatértekor viharos sikerek kísérték koncertjeit, személye és művészete miatt egyaránt. A hegedű a romantikus magyarság tudatában a cigányprímás édes-bús hangszerét idézte fel, a magyar dal városi tolmácsát, a politikai függőségben élő ország nemzeti érzéseit. Ekkoriban még inkább a hegedű volt a pódium-hangszer és nem a zongora, a legtehetségesebbek a hegedűt választották. A magyar határokon kívül talán nem is mindenki tudja, hogy Auer Lipót, Flesch Károly, Joachim József pályája Magyarországról indult a világhír felé. E hegedűs ősatyák hatása a budapesti Zeneakadémiát sem hagyta érintetlenül, még közvetett formában is beszivárgott az intézmény falai közé: a pianista Dohnányi Ernő művészi példaképe Joachim József volt. A Hubay-osztály évfolyamaiban is legendás nevek sorakoznak: Vecsey Ferenc, Szigeti József, Geyer Stefi, az Arányi nővérek: Jelly és Adina, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Fenyves Loránd, Pauk György, Kovács Dénes. Közülük többen adták át tanárként is tudásukat. E lemez fiatal előadóművészének tanára, Komlós Péter egykor Zathureczky Ede növendéke volt. Úgy tűnik tehát: a hegedűművészet - a tradíció láncszemeinek összekapcsoló s egyben továbbépítő erejének köszönhetően - túléli krízisét; az európai kultúra egyik jelképe, mely még anyagi mivoltában is műalkotás, megtalálja modern Orfeuszait. S reméljük, mindig lesznek elegen, akiknek szívét megindítja a négy húr avatott kézzel hangzásra bírt csodája.


Négy húr és más semmi

A szólóhegedűnek sajátos varázsa van, talán azért is, mert tartása miatt mintegy a test részévé válik, s mivel közel van a fejhez, az embernek olykor az az érzése, hogy a hegedűs közvetlenül beszél vagy énekel hangszerén. Nem véletlen, hogy az első nagy hegedűkultusz Itáliában alakult ki, azok után, hogy az éneklés révén új zenei stílus robbant be: a barokk. A szívből jövő és szívhez szóló éneklés, mely egyben megzenésített történeteket (operákat) is lehetővé tett, száz év olasz zenéjét határozta meg. Érdekes, hogy a muzsikusok a barokk idején a hegedűt még nem a nyakuk alá szorították, hanem a szívük tájára. A Stradivarik, a Guarnerik hangszer-remekművei a lélek rezonátorává emelkedtek egy Corelli, egy Vivaldi, egy Geminiani, egy Locatelli kezében. Csaknem valamennyi jelentős zeneszerző, udvari vagy városi muzsikus Lullytől Bachig jól hegedült, már csak azért is, mert nagyobb együttest hegedűvel könnyebben lehetett vezényelni, mint a billentyűs hangszer mellől. Fennmaradt, hogy J.S. Bach maga hangolta be zenekarának vonósait egy-egy kantáta előadása alkalmából, annyira zavarta a tisztátalan hangzás. Bach hat, szólóhegedűre komponált szonátája, illetve partitája a hatalmas életmű hatalmas titkai közé tartozik, nemcsak azért, mert a ciklusban összefoglalt felmérhetetlen tudás, stílus és karakter száz év barokk zenei elméletét és gyakorlatát foglalja össze, hanem azért is, mert keletkezésének indítéka és Bach gyakorlati szándéka nem ismert. Vajon kinek, kiknek komponálta ezt a hegedű-enciklopédiát? Annyit bizonyossággal tudunk, hogy a művek Bach kötheni tartózkodása alatt (1717-1723) keletkeztek, abban az időszakban, amikor Bachnak nem kellett ellátnia egyházi szolgálatot, s az udvar instrumentális kompozíciókra tartott igényt. Bach a lehetőséget azonban nem alkalmi művek gyarapítására használta fel, hanem egy sokkal általánosabb, saját maga meghatározta program megvalósítására. Ebben a zeneszerzői programban olyan sorozatok szerepeltek billentyűs hangszerre (pl. Das wohltemperierte Klavier), zenekarra (pl. Brandenburgi versenyek), szólóhegedűre és szólócsellóra (partiták, szonáták, szvitek), amelyek mindent megörökítenek, amit ezeken a hangzó médiumokon 1720 körül meg lehetett komponálni. Évtizedekkel a nagy francia Enciklopédia előtt Bach zenei enciklopédiákat alkotott, vaskos köteteket (legtöbbjüket saját kézzel, gyönyörűen letisztázott kéziratban), mélyen hívő lutheránusként túlszárnyalva a század nagy racionalistáit. S míg ezek a sorozatok a Bach-kor szellemében zenetudományi mércével készültek, mert egy tudós, mindent tudó muzsikus komponálta őket, a művek egyenként és részleteikben gyönyörködtetők, megrázóak, virtuózak és felemelők, egyszóval költőiek: ihlet és nem spekuláció szülöttei. A lemezen elhangzó d-moll darab a partiták, azaz szvitek közé tartozik: négy, barokk szvitekben használatos alap-táncot (olaszosan: allemanda, corrente, sarabanda, giga) követ a ciacconna, Bach egyik, már a 19. század második felében felfedezett és csodált tétele, egyben a hat hegedűmű egyetlen variációs formájú darabja. A ciacconna (vagy francia szóhasználattal: chaconne), amely karakterét tekintve ugyancsak a táncok közé sorolható (legalábbis eredete szerint), egyszerű, Bach korában közhelynek számító témára épül, melyet szinte vég nélkül követnek a variációk mollban, dúrban majd ismét mollban, lenyűgöző építményként forrva össze. Nem csoda, hogy ezt a tételt a zongora-virtuózok is megirigyelték, átírták és játszották az európai zenélő elme felülmúlhatatlan emlékműveként.

Az egyik Bach-partitából idéz a belga hegedűművész, Eugene Ysaÿe (1858-1931), 1924-ben megjelentetett hat szólószonátája első darabjában, melyet kiváló magyar kollégájának, Szigeti Józsefnek ajánlott. A szonátákkal Ysaÿe nemcsak Bach, hanem saját nagyrabecsült kortársai előtt is tiszteleg (Szigetin kívül Thibaut, Enescu, Kreisler, Crickboom és Quiroga szerepel a dedikáltak listáján). Valamennyi szonáta más formájú, karakterű és hangulatú. A harmadik szólószonáta ajánlása, melynek alcíme Ballada, a román hegedűművészet legnagyobb huszadik századi alakjának, Georges Enescunak szól. A mű erős sodrású, előadása bátor, nyílt tónusú hegedülést követel. Abban az értelemben ballada, hogy expresszív dallamai és patetikus gesztusai mögött valóban felsejlik a kifejezés epikus hömpölygése, ugyanakkor a szabálytalan időközökben, de mégis refrén jellegűen visszatérő főtéma a költői formára is utal. Hegedűtechnikailag kétféle játékmód, egy kettősfogású, illetve akkordikus és egy barokkosan tekergő egyszólamú anyag áll szemben egymással. A zenei nyelvet tekintve Ysaÿe messze túllép kora virtuózainak átlagszínvonalán, s ha nem is ragadtatja magát avantgárd zenére Bartók, Stravinsky vagy Alban Berg értelmében, mégis huszadik századi zenét komponál, leginkább eredeti, a századfordulót idéző, későromantikus harmóniavilágával. Mindenesetre legendás tanárai, Wieniawski és Vieuxtemps kompozícióitól egy világ választja el; inkább érződnek párizsi zeneszerző-kapcsolatainak élményei, Fauré, d'Indy, Chausson, olykor Debussy hatása. Ysaye a komoly virtuózok közé tartozott, a századforduló híres zongoravirtuózaival (Ziloti, Pugno, Busoni) adott koncertjein klasszikus és romantikus szonátákat részesített előnyben, rajongott Beethovenért, és sokat tett a francia zenéért az 1886-ban alakult, nevével fémjelzett vonósnégyes primáriusaként.

J.S. Bach a mestere Petrovics Emilnek (1930) is a szóló hegedűre írott Rapszódiában, bár itt a magyar zenetörténeti hagyomány (Kodály és Bartók vonós hangszerre írott kompozíciói) s a mű indíttatása (kötelező darabnak készült nemzetközi hegedűs versenyre) ugyancsak szerepet játszik. Ha egy magyar kompozíciót szerzője rapszódiának nevez, műfaji oldalról Liszt és Bartók rapszódiái jutnak eszünkbe. Azok a kompozíciók, amelyeket népi dallamvilág, lassú-gyors tételpár és virtuóz hangszerkezelés jellemez. Petrovics Emil rapszódiája más természetű. A szabadon kibomló művet szigorú motivikus egység teszi logikussá. A hegedűrapszódia kéthangos őssejtből indul ki, s mint a növényi vegetáció, úgy szaporodik, növekszik, ágazik el, áttekinthetetlen rendben és harmóniában. Ez azonban a darabban zajló "történetnek" csak egyik részét alkotja. Fontosabb az a rejtett többszólamúság, amely a szólóhangszert a hangok drámájának színterévé teszi. (Petrovics Emil életművében jelentős szerepe van a vokális zenének, elsősorban az operák és kantáták terén, de a vokális vonzódás instrumentális művein is otthagyja nyomát.) Ebben a jelenségben válik fontossá a hegedű kezelésének bachi öröksége, polifóniája. Drámai dialógus zajlik egymással ellentétes anyagok, regiszterek között: a dinamikai, a ritmikus, a dallami kontraszt határozza meg a befogadás élményét. Ezáltal nemcsak a szólista virtuozitása, hangszeres rátermettsége nyilvánul meg, hanem egyénisége és képzelőereje is.

Fritz Kreisler (1875-1962), aki minden idők legfiatalabb növendékeként, hétévesen került a bécsi konzervatóriumba, és még Anton Brucknernél tanult zeneelméletet, kilencéves korában már szólóestet adott, tízévesen felvették a párizsi konzervatóriumba, és tizenkét évesen gyakorlatilag befejezte hegedűtanulmányait. 1941-ig, amikor is egy baleset következtében látása és hallása tragikus mértékben károsodott, úgy zajlott élete, mintha körhintában ülne: diadallal járta a világot, utánozhatatlan hegedűhangjával és előadásmódjával elkápráztatta közönségét, s komponistaként, régi mesterek nevét saját műveihez kölcsönvéve még legértőbb kritikusait is félrevezette. A komponista Kreisler hasonlóan bánik a hegedűvel, mint a pódiumművész: játszik, improvizál, azaz különböző stílusokból, szerzőktől, kompozíciókból felszívott benyomásait villantja föl zavarba ejtő tarkaságban. Darabjaiban valószínűleg innen a kiszámíthatatlanság érzete: témái gyakran foszlanak szét virtuóz futamban vagy barokkos figurákban. Így van ez a lemezen elhangzó lassú-gyors, Recitativo és Scherzo-Caprice tételpárban is. Természetesen a forma és a hangvétel elegáns, a zenei ötletek ördöngös hirtelenséggel, egy bűvészt megszégyenítő váratlansággal jelennek meg. Az embernek az az érzése, hogy ez a nagy hegedűs, egyéniségének, zenélésének varázsával becsapta a világot: csillogó szappanbuborékjai elszállnak és sorra szétpukkadnak. Mégis szívesen emlékszünk vissza rájuk.

Batta András

---

Szalai Antal (1981), az ígéretes fiatal magyar hegedűművész hét évig járt a budapesti Zeneakadémiára, Komlós Péter, a Bartók Vonósnégyes primáriusának növendékeként. Ötéves korától hegedül; zeneiskolai és konzervatóriumi tanulmányait Dénes Lászlónál folytatta, részt vett Fenyves Loránd, Varga Tibor és Pauk György mesterkurzusain; tehetségéről Yehudi Menuhin és Isaac Stern is elismerően nyilatkozott. Több zenei verseny nyertese, rendszeresen koncertezik hazájában és külföldön; fellépett a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium nagytermében, a washingtoni Kennedy Központban, a párizsi Unesco Teremben és a genfi Victoria Hallban. A londoni Kensington Palotában Károly herceg jelenlétében muzsikált. 2001-től a New York-i Manhattan School of Music ösztöndíjasa a világhírű hegedűművész, Pinchas Zukerman tanítványaként.