NEWFOUNDLAND TRISTESSE

Az album szépséges és igazán eredeti hangjait a világ egyik legtermékenyebb művészi közege hozta létre. Ronny Graupe német gitáros, Lucia Cadotsch svájci énekes és Kit Downes angol zongorista saját útjukat járva érkeztek Berlinbe, amely virágzó zenei műhelyek gyűjtőhelyévé vált a 21. század elejére. Különösen azon csoportok számára, akiknek az improvizáció a kifejezési készletük természetes része, és azok számára, akik szívesen osztják meg tehetségüket és érdeklődésük tárgyát formákat teremtő, alkotó zenében, valóban olyanban, amit Duke Ellington így jellemzett: „minden kategórián túl tud lépni”. Graupe 1979-ben született az egykorvolt NDK-ban, Karl-Marx-Stadt-ban, amit azelőtt is, és most újra Chemnitznek neveznek. Tíz éves volt, amikor leomlott a berlini fal és elindult az újraegyesítés folyamata. Apja félprofi gitáros volt, ő ismertette meg a jazzel. Utóbb felfedezte magának Miles Davis, John Coltrane, John McLaughlin, Jim Hall, John Scofield és mások zenéjét, köztük keletnémet muzsikusokét, mint például Helmut „Joe” Sachse és Uwe Kropinski gitárosokat, Günter „Baby” Sommer dobost és Manfred Hering szaxofonost. Figyelme kiterjedt az olyan szeriális és minimalista zeneszerzők műveire is, mint Arnold Schönberg, Anton Webern, Karlheinz Stockhausen, Ligeti György, Morton Feldman és Phill Niblock. Lipcsében folytatta tanulmányait Christian Röving és Richie Beirach vezetésével, majd a koppenhágai Rhythmic Music Conservatory hallgatója volt mielőtt Berlinbe költözött volna.
Graupét 2015-ben, Kreuzbergben hallottam először koncerten, az XJAZZ Fesztiválon. Héthúros gitáron játszott, amelyen egy alsó H a kiegészítő húr. A Hyperactive Kid trióban Phillip Gropper szaxofonos és Christian Lillinger dobos voltak a társai. Számomra ez lett a lehető legjobb bevezetés a berlini színtérbe, azaz abba a környezetbe, amelyben fiatal muzsikusok tudtak olyan alkotótársi viszonyokat kialakítani, amelyben kibontakoztathatják személyes és együttes alkotókedvüket. Ez a három zenész éppenséggel német, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Berlin számtalan országból és kultúrából vonzotta magához a hasonló beállítottságú fiatal zenészeket. Legközelebb Graupét a zenészek által menedzselt Jazz Kollektiv fesztiválon hallottam, egy kis török színházban, ahol rajta kívül Cadotsch-ot is megismerhettem. Speak Low triójával radikálisan egyéni előadásban szólaltattak meg standardeket svéd zenészekkel: a szaxofonos Otis Sandsjövel és Petter Eldh bőgőssel. Mindhárman berliniek
voltak akkor már. Néhány évvel később láttam Cadotsch újabb triófellépését Downes-zal, aki szintén Berlinben telepedett le.
Velük akkor a már ugyancsak odaköltözött brit muzsikus, Lucy Railton csellós játszott. Cadotsch és Downes később megalakították az Aki nevű együttest.
Így megy ez Berlinben, ahol rengeteg helyen lehet úgy zenélni, hogy mindenki jól jár a zenei gondolatok állandó áramlásából és mozgásából adódóan. „Az az érzése az embernek, hogy minden nap Berlinbe költözik egy muzsikus”, mondja Graupe. „A színtér ennek megfelelően változatos. Mindez nagyon inspiráló”, teszi hozzá. Graupe és Cadotsch korábban néhány évig a koronavírus időszaka alatt együtt szerepeltek a Yellow Birdben, egy country-folk zenekarban. Amikor korlátozottak voltak a fellépési lehetőségek, Graupe létrehozott egy streaming koncertsorozatot Into the Shed néven, ebben berlini zenészekkel vagy 80 koncertet adtak. Cadotsch volt közülük az egyik, és ebből kiindulva duót is alakítottak, amelyikkel eleinte standardeket dolgoztak fel. „A melódiára koncentráltam”, mondja Graupe. „Nem hallgattam más verziókat, és újonnan hangszereltem az egészet.” Nem sokkal később felmerült, hogy meghívják Downes-t. Graupe már 2014 óta ismerte, amikor még a Hyperactive Kid a London Jazz Festival keretei között lépett fel, és a zongorista szervezett nekik egy fellépést a Vortex klubban. „Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kit csatlakozik hozzánk”, mondja Graupe, „nekiláttam a komponálásnak kifejezetten erre a felállásra, amihez Lucia írta a szövegeket.”
A trió elnevezése egy lengyel szóból ered, aminek a jelentése a szótár szerint „susogó”, de ennél tágabb jelentéssel bír Graupe számára: „Például a tenger hangja vagy a fák leveleié a szélben.” Magyarázata a kifejtés során sajgóan homályossá válik:
„A triót egy általános zavarási változó határozza meg, amely az esetlegességek véletlenszerű mintázataként jelenik meg. Ez már emberemlékezet óta jelen volt, és azóta is megjelenik a háttérben. Bár a fülünkkel érzékeljük, az emléke olyan folyamatokat tud kiváltani szívtájékon, ami tud kellemes, zavaró, inspiráló vagy fájdalmas is lenni. Ez megjelenhet fent és lent. Azaz mindenhol otthon van. Lehet fehér, barna vagy vörös. Meg lehet találni minden tengerparton, erdőben és folyóban. Része annak, amit most olvasol.”
Ezek halk, egészen megtévesztő szirénhangok a saját szerzeményekben és a standardekben, amelyek a húszas, harmincas vagy az ötvenes évekből erednek. Sok lehetőségünk adódik megcsodálni Cadotsch visszafogott brillírozását, amellyel az ismerős dallamoknak új jelentésárnyalatot tud adni, mint a Stardustban, Hoagy Carmichael melódiájában Mitchell Parish szövegével; Harry Barris és Gordon Clifford I Surrender, Dearjében; valamint Michel Legrand Once Upon a Summertime című számában, amelynek angol szövegét Johnny Mercer írta. Lehet, hogy saját szerzeményeik ezeknél valamivel szögletesebbek, de megőrzik az átláthatóságot és a súlytalanságot. Graupe és Downes szövevényes háttereket teremtenek ezekhez a kortárs énekekhez, amelyekhez kecses, költői, gyakran staccato szöveg társul “Here we are / Stuck / Give me your arm / I’ll be right back” („Itt vagyunk / Megrekedtünk / Add a kezed / Mindjárt visszajövök”) (Newfoundland Tristesse), azután pedig “You leave / I stay / You sleep / I won’t / Don’t ask too much” („Te elmész / Én maradok / Te alszol / Én nem fogok / Ne kérdezz túl sokat”) (Vorbei). A Szelest című szám rákevert sávokkal váltogatja a zenei szövetet a cseleszta és Cadotsch hangja között. Néhány meghallgatás után lehet igazán hozzászokni az album áramlásához és vonzó, gazdag textúráihoz. Ekkor meglepő dolog történik: saját számaik örökzöldként kezdenek hatni, míg a standardek eredetiekként. Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy Graupe, Cadotsch és Downes milyen magas szinten alakították képükre az anyagot, és találták meg benne saját, közös hangjukat. Tökéletesen összehangolódtak. „Nagyon szívesen játszom Ronny-val”, mondja Downes. „Nagyon természetes és nyitott muzsikus, mindig kész a felfedezésekre, nem kerüli a rizikót, jelenléte erős.” Ez persze a trió mindhárom tagjára áll, egymáshoz kapcsolódásuk, bátor vállalkozókedvük lírai kvalitásokat ad a daloknak, újaknak és régieknek, ragyogó életre keltve őket.