PÁN-EURÓPAISÁG

Dejan Terzic egyike a minden szempontból európai muzsikusoknak. Németországban nevelkedett és tanult, és a kilencvenes évek eleje óta részt vett több stílust egyszerre felölelő európai, nemzetközi zenei együttműködésekben. Saját kifejezési eszköztárába Észak- és Dél-európai megközelítéseket ötvözött Új-zélandi és amerikai zenészekkel találkozva, lehorgonyozva mindezt Európa Keletén a saját, szerb származásának hagyományos zenei talajába. Jelenleg a magyar fővárosban működő lemeztársasággal áll szerződésben, Berlinben él és Svájcba, Bernbe jár tanítani. A Melanoia együttest 2012-ben hozta létre, bemutatkozó albumukra 2014-ben megkapták a német Grammynek nevezhető Echo-díjat a legjobb dobos kategóriában.

Jelen CD a Red című album (BMC CD 238) folytatása, amelyen a fiatal svájci zeneszerző, Luzia von Wyl darabjai hallhatók, Terzic Melanoia zenekarának valamint a francia (improvizatív) vonósnégyesnek, az IXI-nek az előadásában. Ezen a lemezen Terzic együttesének két tapasztalt tagjára támaszkodik, a héthúros gitáron játszó Ronny Graupéra és Christian Weidner altszaxofonosra. Először hívta meg tagnak az elektronikus billentyűk varázslóját, Jozef Dumoulint, hogy utat törjön nekik a hangok erdejében. A belga Dumoulin erős jelenléttel büszkélkedhet a francia jazzéletben is, a Fender Rhodes-játék egyik megújítója (erről tanúskodik Fender Rhodes szólólemeze is). Graupe és Weidner nemzetközi szinten is keresett berlini zenészek, Graupe saját, Spoom nevű zenekarát vezeti, ezen túl pedig ismert a Hyperactive Kid zenekarból, amelyben rajta kívül Christian Lillinger és Philipp Gropper játszik. Weidner is gyakran hallható saját zenekarai élén, valamint a német bőgős, Robert Landfermann együttesében és a hárfás Kathrin Pechlof triójában. Mindkét tag már több lemezt jelentetett meg a német Pirouet cégnél.


RÉTEGEK, EGYMÁSRA HATÁS, FELOLDÁS, FELTÁMADÁS

A melankólia és a paranoia átélése egyszerre (melanoia), amikor azt álmodjuk, hogy álmodunk, amikor kívülről látjuk magunkat és mégis magunk vagyunk, az átmenet az álom, az álmodozás és az ébrenlét között, Terzic számára ezek kifejezése a legizgalmasabb művészi téma. A Melanoia együttesre írt szerzeményeit figyelve azt látjuk, hogy idővel egyre jobban foglyul ejtette az álom arra vonatkozóan, ahogyan a valóságot érzékeljük. Az egyik igazán fontos darabja az utóbbi időből a Traum im Traum / Álom az álomban című kompozíciója, amely ezekre az átmeneti, egymásba folyó tudatállapotokra utal, amelyek a szerb klasszikus, Danilo Kiš műveiben is rendre felbukkannak. Kert, hamu című regényében például leírja, hogyan igyekszik egy gyerek meglátni és elkapni az alvás angyalát, aki az elalvás pillanatában jelenik meg.

Terzic számára a ritmusban ragadható meg ennek a speciális létélménynek a művészi tükrözése és kifejezése. A ritmus tartja össze dinamikus, egységesítő módon a dolgokat, amikor kezdenének szétcsúszni, összemosódni vagy szétesni, amikor a részletek összegabalyodnak vagy a szélső pontok egymásnak feszülnek és esetleg kioltják egymást. A ritmus egybefogja ezeket az energiákat, hogy feltámadhassanak. Ezt a művészi játékot Terzic a valóság egy sajátos, szenvedélyes zenei kifejezési formájában fejti ki, aminek a lemezen található Metanoia című darab az egyik legjobb példája. Ragyogóan lüktető ostinatója, vibráló horizontja, a rabul ejtő, megálló, majd újrainduló folyamata tetőtől talpig Terzic. Folytatható lenne egy tetőponthoz közelítő, teljesen átitatott lüktetésként, de Terzic és zenésztársai kezében kicsit megbillen, és kiszámíthatatlan változásokon megy keresztül.

A zenekarvezető a valóságot versengő, egymást kiegészítő rétegekben, nézőpontokban, arcokban, átmenetekben, hullámhosszokban és hanglenyomatokban érzékeli. Zeneileg ezt úgy formázza meg és fejezi ki, hogy kifordítja és elvonatkoztatva ütközteti őket, de mindezt metsző páratlan ritmusai hordozzák és tartják össze, melyek erősen, mi több felszabadítóan hozzák előtérbe vezérmotívumait. A szemkápráztató és a sötét, az idillikusan nyugodt és a harsogó együtt, kéz a kézben haladnak ebben a világban, ekképpen táplálják a hallgató fantazmagóriáit. A zuhanásból, az ellentétek és végletek jelenlétéből kiemelkedik az egység és visszanyeri uralmát. Ezért aztán a Terzic-féle Melanoia sohasem halad a kitaposott ösvényen. A New Coalescence című lírai darab például távolról Lee Konitz hangzását idézi Weidner előadásában, alapja egy bájosan izgő-mozgó motívum, amelyet humoros ping-pong hangok kísérnek bőgőn, a dob talapzatán állva. A darab föl-le ugrál, kirobban, kapirgál, mindig élesen. De sosem hat úgy, mintha jólnevelt jazzegyüttes játszaná.


TARKABARKA PANORÁMA

A lemez az árnyas, változó, lobogó, forgolódó, ugrándozó, vonatozó, és elegánsan keringőző kalandok képeiből mutat tarkabarka panorámát. A dezorientáció mesterművével kezdődik, mintha Philip Glass írta volna speed hatása alatt, de hirtelen kiemelik a fékszárnyakat, majd belekerül egy ijesztően csodálatos dugóhúzóba, mintha a híres szerb koreográfus-táncos, Josef Nagy mozdulatainak misztériumát látnánk, túl a Balkán vadító kliséin. A lemez egy nagyszerűen fellógatott inga-szerű darabbal végződik, amely nagy teret nyit, nyugodt, és enyhén kétértelmű a hangulata. A darab mögött felsejlik a balinéz Wayang árnyjáték. Weidner hozza be a drámát és a karattyoló hangokat, Graupe ritkás, roppant kifinomult gitár riffeket tölt be hozzá, az album természetesnek ható lezárásaként.


DALLAMVONAL, METAMORFÓZIS, RITMIKAI KOMPLEXITÁS

Nyugodt lélekkel felkészülhetünk a váratlanra az egész albumon. Miközben azért ismert élményekből és érzetekből építkezik és körülkeríti világát a hangulatok, átalakulások és újraéledések lehatároló dramaturgiájával, amely ébren tartja a feszültséget és jelentőséget ad a történéseknek. A Trainride például hétköznapi ritmusképletre épül, amelyet mindenki ismer, és amelyre vagy odafigyeltünk eddig, vagy nem. A darab Sáry László ölelkező poliritmiáira emlékeztet, különösen a Lokomotiv Szimfónia (BMC CD 010) címűre. Alkalmat ad Dumoulinnek és a többieknek, hogy szólókban fejtsék ki a témát. Graupe és Weidner itt duettben rögtönöznek. A darab oda-vissza ugrál, de nem törik meg: a gitár és a dob a ritmust egy gyors 5-ben játsszák, a Fender Rhodeson a balkéz 3-ban mozog, de a jobb 7-ben, amellyel az együttes átveszi a 7-et, és végül egy könnyed szambába oldja fel mindezt. Terzic és társai nem restek a végletekig elmenni, de sosem vesznek el üres formagyakorlatokban.

Az albumon egy meglepetés is található, ez a fülbemászónak is beillő UCB a maga sajátos, lazán keringőző ritmusképletével. Mintha egy utolsó tánc lenne egy hosszúra nyúlt lakodalom végén. Nagyszerű lehetőséget nyújt a darab Ronny Graupe pezsdítő gitárjátékának és Weidner elbűvölő altszaxofonjának. A zene szinte el is olvadhatna éppenséggel, ha nem volna ott Dumoulin enyhén szürreális hangzású szólója, amely újra formát ad az egésznek. Az album középpontjában az a játékos öröm áll, amellyel felépítik és megtartják a feszültséget a dallam tiszta vezetésével, váratlan fordításaival és meglepő feltámadásaival. Ezt hívogató, határozott, koherens és gyönyörködtető módon adják elő, amelyre könnyen indul el és kapcsolódik rá a hallgató fantáziája.

Henning Bolte, Amszterdam
Fordítás: Zipernovszky Kornél