Az Etűdök MIDI-zongorára (korábban: Etűdök gépzongorára) című sorozat darabjai 1988 óta készülnek, először hosszabb-rövidebb lélegzetű önálló darabokként, majd később mintegy 30 perces hosszúságú sorozatokként füzetekbe csoportosítva. Ezekbe a füzetekbe nem soroltam be valamennyi darabot (kimaradt például az elsőként elkészült, még klasszikus pianolára képzelt Gépmenyasszonytánczene), csak az időközben megjelent MIDI-zongorák által megszólaltathatóakat, illetve azokat a darabokat, melyek a MIDI-szabvány által kínált vezérlési lehetőségekre épülnek. Nem használtam az egyes hangszerek gyártói által kidolgozott nem-szabványos lehetőségeket sem, de figyelembe vettem a hangszerek egyes fizikai korlátait. A MIDI-vezérlés lehetőségei közül érthetően csak a hagyományos zongora szerkezetére alkalmazhatókat használtam (pitch, velocity, pedal). A művek lejegyzési formája ezekben az esetekben a standard MIDI-formátum, bár elkerülhetetlen, hogy hangversenyszerű megszólaltatásnál az adott hangszer mechanikai és akusztikai tulajdonságainak ismeretében ne kelljen kisebb-nagyobb korrekciókat végezni.

A sorozat jelenleg 4 füzetből áll: az első három szóló hangszerre készült darabokat tartalmaz, míg a negyedik kétzongorás kompozíciókat, egyes esetekben eltérő hangolású hangszerekre is.

A gépzongora mindenesetre egyik legmarkánsabb megtestesítése a technikai fejlődés és a hangszerek fontos, de kétes kapcsolatának. Valamennyi hangszer közül a zongora „motorizálása” tűnhetett a leginkább indokoltnak: a klasszikus angol mechanika kétségtelenül az „egyszerű gép”, az emelő valóságos apoteózisa, primitív elvét messze meghazudtoló módon képes közvetíteni nagy előadók legtitkosabb elképzeléseit. A zongora további „gépesítése” azonban elég ambivalens eredménnyel járt, a gépzongora a zenei praxisban végül is a zenei élet perifériájára szorult: mocskos csehókba és bordélyokba vagy különc milliomosok lakásaiba, ahol a tulajdonos otthon, egyedül „élvezi” a művész lyukkártyáról vagy floppyról feltörő előadását. Bútorzene és zenebútor egyszerre. Mindehhez a hangszer kiszolgáltatottságának látványa, az emberi erőfeszítés korlátaitól mentes, a szó minden értelmében embertelen igénybevétele járul.

Mégis, ez az elidegenített szerkezet - mely a klasszikus arányú hangszertestre szerelt kábeleivel, opto-elektronikai érzékelőivel és szelénmotoraival leginkább a tudományos-fantasztikus filmek űrszörnyeire emlékeztet - pontosabb mása az igazi zongoráknak, mint az elüzletiesedett hangszerkészítés mai termékei.

Ez a kettősség (a hagyományos hang és a gépi vezérlés) elsősorban két területen, a ritmus és a dinamika felfogásában jelent új lehetőségeket. (A hangmagasságok tekintetében értelemszerűen azonos a két hangszer, míg a hangszínek terén a MIDI-zongora sokkal differenciálatlanabb: a billentés minden esetben csak reprodukció és akció, szemben az előadóművész produkciójával és a hangszer viselkedésére adott folyamatos reakcióival.) A ritmikai felbontás (a számítógépprogramoktól függően 1-0.5 msec között), a dinamikai értékek finomsága (1-127 között), valamint a közvetlen kódolás a hagyományostól eltérő, sok esetben a hagyományos fogalmakat újraértelmező megoldásokat eredményez. A korábban egymással szembeállított fogalmak (giusto-rubato) itt csak mennyiségi különbségekké válnak, közöttük az átmenet fokozatos és skaláris. Az egyetlen hangzáson belül megjelenő dinamikakülönbségek az akkordok hagyományos hangzását és felfogását változtatják meg.

Bár az egyes darabok elsősorban egyes kompozíciós kérdések etűdszerű megszólaltatásai, számos közös vonásuk is van. Szinte mindegyik etűd visszavezethető valamilyen korábbi (más komponisták vagy saját magam által írt) zeneműre, jóllehet ez a remake a hallgató számára a legtöbb esetben szinte fölfedezhetetlen. Szerepel köztük gregorián, barokk, klasszikus kompozíció, ezek néha struktúrájukban és akusztikájukban a hallgató által is felismerhetők (Futaki ének, Berlioz, Praeludium), olykor azonban az adatlistából sem következtethetők vissza (Barokk, Drei Choral-Vorspiel-Variationen). Az „eredeti” zenei anyag ugyanúgy van jelen, mint az „eredeti” zongora a MIDI-hangszer esetében: kiindulásul, hivatkozásul és vonatkozásul szolgál, de a végső megszólalás nem hasonlítható vele össze, több és kevesebb nála.

A művek komponálásához az eltelt majd évtizednyi idő alatt többféle számítógépprogramot, sőt több számítógéptípust is használtam, sokkal inkább a végeredmény (a piano-roll formátumban is megjeleníthető MIDI-file), semmint a kiinduló elképzelés vagy a számítógépprogramok kínálta lehetőségek felől közelítve a feladatot. Ebben a tekintetben a művek nem kategorizálhatók egyértelműen, bár jelentős részük besorolható az algoritmikus zeneszerzés kategóriájába. Ahol erre mód kínálkozott, korrektúraként és finomításként a végső változatot az algoritmusok használatára alkalmas programokon (MAX, Patchwork) újrafuttattam.

Vidovszky László (1998)

---

„Ezekben a darabokban tényleg a hangszer mechanikai lehetőségeit igyekeztem kiaknázni, amit egy élő interpretátor - egyszerűen amiatt, hogy csak két keze és tíz ujja van - semmiféleképpen nem tud megoldani. Aztán vannak olyan helyzetek is, ahol a gépzongora mint "személyiség vesz részt, nem pusztán megpróbál valamit kicsit mechanikusan imitálni, hanem (...) önmaga van jelen, és nem a rajta való játék számít.” 

Vidovszky László (Vidovszky-Weber: Beszélgetések a zenéről, 1997)