Delectamentum

Hanglemezünk címének három jelentésrétege van. Delectus = kiválogatás. Így utal arra, hogy a lemez programja egy különleges válogatás eredménye. Delectamentum = Gyönyörködtetés. Ez arra utal, hogy a középkor zenéjéből valódi ékességeket, ígyencségeket teszünk hallhatóvá, részben először a modern századokban. „Panem de caelo praestitisti eis, omne delectamentum in se habentem = Kenyeret kínáltál nekik az égből, melyben megvan minden gyönyörűség” – ez Úrnap egyik leggyakrabban idézett bibliai verse, s így a cím utal arra az ünnepre, melyből anyagunkat összeállítottuk.

Úrnapjának ünnepe az érett középkor alkotása. Mivel Nagycsütörtök Jézus szenvedésének ünnepi idejébe esik, a húsvéti idők elmúltával egy külön ünnepen akartak megemlékezni az utolsó vacsorán adott szentségről. Az ünnep keletkezéséhez negatív értelemben hozzájárultak a szentséget tagadó korabeli eretnekségek is. Végül egy szerzetesnő buzgósága folytán lett az ünnep elfogadottá, amit 1264-ben a pápa az egész egyházra kiterjesztett. Az intézkedést a kor nagy teológusa, Aquinói Tamás készítette elő, és valószínűleg ő volt az ünnepi liturgia egy részének megalkotója is.

Mint késő középkori ünnep, liturgiája új énektételeket is kívánt. Egy kisebb részt alkalmas régi énekekből vettek át (ilyen például a mise introitusa és graduáléja), a nagyobb rész azonban új kompozíció, már nem a gregorián, hanem a középkor új dallamstílusában. Amannak klasszikus alkatával szemben a legtöbb tétel dallamos, kifejezésre és érzelmi hatásra törekvő, olykor szinte romantikus. A mise szövegeit (a sequentia kivételével), és néhány zsolozsmaszöveget a bibliából vették, de van olyan énekszöveg is, mely a korabeli teológiai elmélkedéseket szabad formában, olykor versekben mondja el.

A zenét nézve uralkodó helyre került lemezünkön a domonkosok hagyománya, egyrészt, mert éppen a 12-13. századra esik felvirágzásuk; másodrészt, mert domonkos volt az ünnep teológusa, Aquinói Tamás; harmadrészt, mivel érdekes, egyéni repertoárjuk és dallamvariánsaik kevéssé ismertek még az ilyen téren művelt zenekedvelők és szakértők előtt is.

Hanglemezünk két részből áll. Az első rész speciális zsolozsmahagyo-mányokból ad válogatást. Elsősorban a díszített dallamosságú responzó-riumok műfajából válogattunk.

A zsolozsmában végül is az Aquinói Tamásnak tulajdonított ciklus terjedt el Európa legtöbb vidékén. De éppen mivel új ünnepről volt szó, nem kívánták meg az egységes gyakorlatot. Egyes egyházi központokban, és különösen a korai időszakban meglehetős változatosságot látunk a kéziratokban.
Első tételünk egy domonkos kóruskönyvben olvasható ritka himnusz; érdekessége, hogy más himnuszokból is átvesz egy-egy sort, s azokat új összefüggésbe illeszti (1). Ezután egy magyar kódex különleges offíciumából következik néhány tétel. A 13. századi esztergomi missale notatum nem az Európa-szerte elterjedt zsolozsmát írja elő, hanem – nyilvánvaló régiességként – egy másutt szinte alig ismert ciklust. Ebből vettünk két antifonát (2, 6), a középkori érzelmes dallamosság jó példáit.

Az ugyaninnen vett két responzórium (3, 4) régi mintákat követ, de minduntalan elárulja az új stílus hatását. A Melchisedek-antifona (5) cseh forrásból származik, s azt a stílust példázza, mely a huszita énekrepertoárban érte el virágkorát. Különlegessége, hogy a záró melizma helyére népszerű hangvételű kis verset (tropust) illeszt be, mely után visszatér az antifona második része.

Ezután egy bécsi domonkos forrás máshonnan nem ismeretes két responzóriumát halljuk. A responzórium a liturgiában a hosszabb olvasmányokat követő díszes ének. Az Aquinói Tamástól vett olvasmányt a domonkosok hagyománya szerint recitáljuk, úgy, ahogy azt a rend „Normalbuch”-jában lejegyezték (8, 10, 12). Az első két olvasmányt új stílusú verses responzóriumok (9, 11) követik, a harmadikat pedig az őskeresztény Te Deum himnusz, de abban az egyedi változatban, ahogy azt a domonkosok énekelték (13).

A műsor második fele a mise általánosan elfogadott énekeit adja, szintén úgy, ahogy azokat a domonkos szerzetesek énekelték saját hagyományuk szerint. Az intoritus és graduale (15, 17) az I. évezred repertoárjából átvett darab. A kettő között a mise olvasmányát ismét domonkos tónusban recitáljuk (16). Az alleluja egy régebbi, Karoling-kori dallamra alkalmazott szöveg (18). Az eredeti allelujához az angliai winchester-tropárium olyan melizma-dallamokat közöl, melyeket a refrén visszatérésekor lehet énekelni nagyobb ünnepeken. Habár a domonkos alleluja-dallammal ezeket valószínűleg sohasem kombinálták, a középkor díszítő kedvének jellemzéséül befűztük őket. Minden melizma-szakasz kétszer hangzik el. Ezek megverseléséből keletkeztek a sequentia-költemények, melyek rendszeresen 2-2 verset énekelnek ugyanarra a dallamra. Úrnapja sequentiája azonban nem az allelújából keletkezett, hanem Aquinói Tamás írta egy divatos párizsi dallamra (19). Végül a mise felajánlási éneke (offertorium) és áldozási éneke (communio) az 1000 körüli dallamsítlust mutatja, de az ünnepre választott új szövegekkel (20, 21).

Az oltáriszentségi téma a kor teológiájában is, spiritualitásában is kiemelt helyre került. Nem csoda, ha az egész középkoron át a zeneszerzők is szívesen zenésítettek meg róla szóló szövegeket, helyesebben, alkottak többszólamú kompozíciókat az oltáriszentségről szóló alapdallamok egyéni feldolgozásával. A lemezen három ilyen mű hangzik el a 15. század legkiemelkedőbb zeneszerzőjétől, Guillaume Du Fay-től. Az első egy olyan Sanctus, mely egy kedvelt oltáriszentségi paraliturgikus ének (Ave verum corpus) szakaszait betétként (tropusként) iktatja a liturgikus tétel egyes részei közé (7). A második (Pange lingua) a liturgikus himnusz dallamának művészi feldolgozása (14); a harmadik pedig az ünnep sequentiájának alternatim (egy és többszólamú letétet váltogató) feldolgozása (19).

Dobszay László