ANTIQUITY

Amikor megkérdeztem Palotai Csabát, miért keresztelte a lemezét Antiquity-nek, azt mondta, azért, mert a szó jól hangzik. Ez igaz: négyben van és három „i” is van benne, ritmusosan cseng. Ráadásul érdekes (de legalábbis logikus), mert ami nála először feltűnt nekem, az a gitárjának a hangzása: a „színe” úgy vonzott magához, mint a fény a bogarakat, még mielőtt tudtam volna, hogy mit „mesél”. Mindig az volt a benyomásom, hogy inkább hangzásokat, mint hangjegyeket akar életre kelteni, már ha abból indulunk ki, hogy egy hangzás ördögien sokrétű, a hangjegy pedig szelíden engedelmes. A gitárjában volt valami excentrikus csináld-magad hangzás, ami azokra jellemző, akik szívesebben indulnak, mint érkeznek, és akik könnyebben lélegeznek egy lomos pincében, mint egy felújított kastélyban. Mert ebben a hathúros világban annyi sápadt klón, buzgó epigon és butácska imitátor akad, hogy az ember mindig felkapja a fejét, ha olyasmire bukkan, ami nem üresen szól. Olyasmire, ahol a hangnak egyénisége van, válaszol, nem tip-top, nem kipucolt és jólápolt. Nem, Palotai Csaba hangja karmol, felsért, harap. Ezt a hangot nem lehet megszelídíteni, hagyni kell, hogy felszítsa magát, mint egy meggyújtott farakás.

A gitárosok (különösen a jazzgitárosok, de nemcsak ők) szeretik mutatni, hogy ők gitárosok. Palotai Csaba inkább el akarja felejtetni velünk. Néha szerintem egyenesen azt szeretné elhitetni velünk, hogy filmrendező. De nem kasszasikerek rendezője, hanem inkább kézműves, aki fillérekből és gombokból csinálja a filmjeit. Egyfajta Ed Wood, csak giccs nélkül.

Ám az, hogy nem utánoz, nem azt jelenti, hogy nincs hovatartozása. Ellenkezőleg, úgy véli, a mesterei már olyan jól csinálták, amit csináltak, hogy nem érdemes őket másolni. Persze, hallom benne Marc Ribot, John Fahey vagy Jeff Parker csúszásait, hallom a Neil Young-féle hangulatot Jim Jarmusch Halott emberében, vagy Ry Cooderét Wim Wendersnél. Hallom benne a strand-rockot és a kamarajazzt is.

Biztosan belehallok olyasmit is, ami nincs benne, és éppen ezért szeretek annyira újra és újra elmerülni benne. És hallom benne (az Antiquity-ben még jobban, mint korábban) a mali bluest is, Ali Farka Touré vagy Boubacar Traoré zenéjét. „Amit technikailag szeretek ezeknél az afrikai gitárosoknál, az a hangzásbeli sokféleség, az elegancia és az alázat, amivel egyszerre játszanak a kíséretben és szólóznak” , erősítette meg Palotai Csaba. És mint gyakran, amikor valaki a példaképeit jellemzi: széljegyzetként saját portréját is megfesti. Mert a hangzásbeli sokféleség, elegancia és alázat pontosan az a szentháromság, ami legjobban definiálja ezt a magyar gitárost, aki már több mint húsz évvel ezelőtt Franciaországban telepedett le. Nem hiába választotta egyik kedvenc jelmondatának Borges szavait: „számomra egy történet írása inkább felfedezés, semmint szándékos invenció”: azaz ő, a zenész – főképp a rögtönzésekben – inkább fölfedezi az önmagában levő hangokat, mintsem a semmiből alkotja őket. És ami a legmeglepőbb: a csapat, amit az Antiquity-hez összeállított, a francia szaxofonos Rémi Sciuto és az angol ütős Steve Argüelles ugyanezekkel a vonásokkal jellemezhető. Mint ahogyan ez a három jelző foglalja össze legjobban e műfaj (szaxofon, gitár, dob) kiváló triójának – Joe Lovano, Bill Frisell, Paul Motian – alkotásait is. Olyan összeállítás ez, amit nem sokan használtak a jazztörténetben, pedig pezsdítő könnyedséget tesz lehetővé a játékosok és a közönség számára egyaránt. Mintha basszus (bőgő) nélkül a zene másképp tudna szárnyalni.

Mert Palotai Csaba ezzel az albummal bizonyos értelemben visszatér élete ókorához, a pop és a pszichedelikus-rockbeli kiruccanásai előtti időkhöz (Atlas Crocodile, Playing Carver, The Ground). Visszatér a párizsi jazz-tanszakra , az első „garage-jazz” kvintettjéhez (Grupa Palotaï), amit Thomas de Pourquery-vel alapított, és vissza ahhoz a húsz évvel ezelőtti élményhez, mikor régi barátjával, Rémi Sciutóval azt a lemezt hallgatták, amin történetesen Steve Argüelles játszott (a Human Chain című albumot Django Bates-től, a bőgős és zenekarvezető Fred Pallem ajánlatára.)

Egyébként pedig a trió 2016 -os, első budapesti koncertje óta fokozatosan a „régi iskola” felé terelődött: nem (túl) sok elektronika, vágás és retusálás nélküli felvétel, hárman egy háromszöget alkotva, a lényegre összpontosítva. A Bill Evans számára oly kedves Interplay e híres ötletét vette át a trió (zongora nélkül): a vezetés hol egyiktől, hol másiktól indul ki, és sosem ragad meg egy bizonyos helyen. Még akkor is, amikor a trióból két számban kvartett lesz (The Seventh és Storm in Paris) a sokoldalú francia csellistával, Vincent Ségallal, a zene továbbra is körbe-körbe jár, hipnotikus és demokratikus körökben. Mintha mi sem történne, mintha a csellója mindig is ott lett volna, akkor is, amikor nem volt ott.

Igazából amit Palotai Csabánál szeretek és ezen a lemezen is megtalálok, az a por. Mert a por ül meg a könyveken, a port fújja a szél, a por teszi széppé a westerneket, a por marad meg nekünk az Ókorból, a por az élet jele (a túlságosan tiszta lakásoktól szorongok, félek, hogy összepiszkolom őket), és a por telepszik lassacskán a dolgokra, láthatatlanul. A por a hosszú táv és a sugallat. A por marad meg, amikor már mindent elfelejtettünk. Rögtönzés, mulandóság, mozgás. Vagyis, ez a Palotai Csaba-féle jazz: bepiszkíthat és ragyoghat is.

Mathieu Durand
Fordítás: Rácz Judit

csabapalotai.com