A szaxofonon és klarinéton játszó Hugues Mayot a 2010-es évek fordulóján tűnt fel, akkor még sűrű és vállaltan kísérleti jellegű zenekari hangzásokba burkolózva. Ezek a lehető legkülönbözőbb, projektről projektre változó formációk a hibrid formák felfedezésére törekedtek, hangzás- és ritmusviláguk rockos, akár metálos volt, fő zenei szervezőelvként pedig a megkomponált és az improvizált zene közötti feszültséget, sőt akár konfliktust állították az alkotófolyamat középpontjába (gondoljunk csak a párizsi Coax kollektíva élén is állt Radiation 10 formációra; olyan, big bandre hajazó együttesekre, mint a gitáros Marc Ducret Le sens de la marche nevű, vagy a basszusgitáros Jean-Philippe Morel United Colors of Sodom nevű zenekara; vagy a gitáros Olivier Benoit által vezényelt Orchestre National de Jazz...). Az utóbbi időben azonban, úgy tűnik, Mayot érdeklődése és zenei útkeresése inkább a kamaraegyüttesek és az akusztikus hangzás felé viszi őt, akár a zenekarok résztvevőjeként (a fuvolista Sylvaine Hélary Spring Roll és Shore Skipping formációi, vagy a hegedűs Clément Janinet O.U.R.S kvartettje), akár vezetőjeként lép színre.
Hugues Mayot első zenekarvezetői vállalkozása a What If nevű kvartett volt, amely a kortárs elektronikus post-jazz világában kalandozott, erőteljes, organikus ritmusszekció városi groove-jának lüktetésére és a zseniális Jozef Dumoulin billentyűs játékának absztrakt hangzásaitól átjárva. Későbbi projektjeiben Mayot szép csendben más irányt vett. A L’Arbre Rouge vonatkozásában egy atipikus hangszerelésű, ütős hangszerek nélküli kvintettet állított színpadra, amely dinamika és hangszínkombinációk tekintetében is rendkívül kifinomult kamara (free)jazzt játszik. Az Ikui Doki trióban pedig, Sophie Bernado fagottossal és az elektromos hárfán játszó Rafaëlle Rinaudoval az oldalán, a 20. század eleji francia zene illanó formáit és finom harmóniavilágát idézi meg, a jazz és az improvizatív zene prizmáján keresztül.
Esztétikailag a L’Arbre Rouge kvintett új albuma mindezen hangszerelési és nyelvi kísérletek folytatása, amelyekből egymással általában nem érintkező zenei műfajok, hagyományok és minőségek találkozása, ütközése és fúziója fakad. Noha a hangszer-összeállítás végig változatlan marad – (éppoly finom, amennyire és egyedi kombinációja a szaxofon kontrollált alatt tartott szenvedélyességének, a fagott hánykolódó törékenységének és a megszokott közegéből mesterien átemelt klasszikus nagybőgő-hegedű-cselló trió líraiságának), a szereposztás meg-megújul, ami árnyalatnyi változásokat eredményez mind a hangzás színeiben és textúrájában, mind a hangsúlyok áthelyeződésében. Míg a zenekar korábbi felállásában a Ceccaldi fivérek, Théo hegedűn és Valentin csellón, főleg a jazzből és a kortárs zenéből – különösen a minimalista repetitív hagyományból – merítették és adták tovább energiáikat, addig utódaik, Clément Janinet és Bruno Ducret, túl azon, hogy erős vonósszekciót alkotnak, olyan formákkal, hangszínekkel és ritmusokkal is gazdagítják az együttest, amelyek inkább a népzenéhez és az Európán kívüli hagyományokhoz kapcsolódnak, és felettébb érzéki, ugyanakkor álomszerű világba repítik,a hallgatót.
Hugues Mayot tudatosan felvállalja együttesének kamarazenei karakterét, kifinomult egyensúlyt tartva a zenekari dinamika és a hangszín-kombinációk terén. Mindvégig különösen nagy erősségének bizonyul a gyönyörű, költői miniatúrák kifaragása, amelyekben az aranyművesek precizitását hihetetlen kifejezésbeli szabadsággal ötvözi. Kompozícióinak agyafúrt koreográfiája valamennyi zenésztársának lehetőséget ad arra, hogy a zenei diskurzus aktív résztvevője legyen. A zenekar új repertoárjában ugyanakkor Mayot folyamatosan a szigorúan kézben tartott formákhoz való ragaszkodása, valamint a jazz és az európai improvizatív zene kreatív ereje iránti erőteljes vonzódása között egyensúlyoz.
Hallhatjuk John Coltrane spiritualista örökségét, mintegy prédikációként megidézve, ahol a szaxofon lírai éneke az afro-amerikai hagyományban rejlő gyökerekhez nyúl vissza (Apparition), majd rögtön egy elképzelt középkor falusi táncait és Közép-Európa népi hagyományait ötvöző színes zenei világba csöppenünk (Refuges). A hegedű ismétlődő hangjai mozdulatlanul visznek keresztül egy elégikus, melankolikus tájon (Suspension), mielőtt visszazuhannánk a repetitív zene által átformált pogány ünnep dionüszoszi mámorába (Bacchus Dance). Mayot játszik a tenorszaxofon szenvedélyes hangjának csáberejével egy letisztult dallamvilágú, lírai kompozícióban, amelyet talán Carla Bley is megirigyelhetne (My Sweet Blue Lullaby), hogy aztán belevesse magát egy valószínűtlen tánczenekar, ethno groove-os báli hangulatába (Remembering Old Times). Végül, egyfajta apoteózisként Afrika felé veszi az irányt, szökellő és egymásba illeszkedő ritmusokkal, amelyek a fagott pompásan „kizökkent” énekének és a szaxofon gyors futamainak hátteréül szolgálnak (Ataraxia). Hugues Mayot maximálisan kijátssza az archaikus és a tanult elemek, az egyszerű melódiák és a kifinomultságukkal állandóan stimuláló kompozíciók közötti feszültséget. Lubickoló örömmel mossa el az időbeli és földrajzi határokat, keveri a zenei hatásokat és sokszorozza meg a rejtett vagy nyilvánvaló utalásokat, miközben egy pillanatra sem veszíti el mondanivalójának koherenciáját és az irányítást hangszeres palettája felett.
Vörös fájának égbe nyúló, burjánzó lombjaira kitekintve vitathatatlanul napjaink egyik legizgalmasabb és leginkább magával ragadó kortárs zenei panorámája bontakozik ki a szemünk előtt.

Stéphane Ollivier
Fordítás: Galloman Fordító- és Tolmácsiroda