Sok rejtett szállal kapcsolódik egymáshoz a lemezen hallható két kompozíció, annak ellenére, hogy a felszínen látszólag semmi közük egymáshoz: az egyik a nagynémet romantika kissé megalomán búcsúja, a másik pedig a Sacre du Printemps nyomán feltámadt új hullám kísérletező kedvének egyik szép példája, amelyről még maga Sztravinszkij is elismeréssel nyilatkozott. A kezdetben elég erősen polemizáló Schönberg és Varèse későbbi barátsága is igazolja a muzsika mindenhatóságába vetett hit összekapcsoló erejét, még a legjelentősebb egyéniségek esetében is.

Kocsis Zoltán


Schönberg: Pelleas und Melisande, Op. 5

Claude Debussy közel tíz évig dolgozott azon, hogy Maurice Maeterlinck belga költő sejtelmes-mesebeli hangulatú, sokszor félmondatokból álló drámája, a Pelléas és Mélisande alapján megteremtse az ízig-vérig francia szellemű operát, azt a zenés színpadi művet, amely végre megszabadul Richard Wagner (s mindenekelőtt a Trisztán és Izolda) fojtogató hatása alól. A sors iróniája, hogy egy esztendővel Debussy anti-Trisztánjának premierje után tett pontot a bécsi születésű, 1901-től 1903-ig Berlinben dolgozó Arnold Schönberg a maga Pelléasának partitúrájára. Ez a mű pedig nemhogy szembefordulna Wagnerrel, éppenséggel híven követi a nagy német komponista által kijelölt utat. Igaz: nem az opera, a zenedráma műfajában, hanem abban, amit inkább Wagner barátai, hívei, pártolói és utódai műveltek szívesen – a szöveg nélküli programzenében, a szimfonikus költeményben. A Liszttől örökölt műfaj a fiatal Schönberg számára mindenekelőtt Richard Strauss akkoriban hallatlanul modernnek tartott darabjai nyomán válhatott vonzóvá. Schönberg személyesen is megismerhette Berlinben Strausst, s éppenséggel az idősebb komponista tanácsára kezdte tanulmányozni a Maeterlinck-darabot.

A színmű kezdetén az erdőben eltévedt Golót látjuk, aki egy forrás partján tündérszerű leányra talál. Debussy népdalszerű, diatonikus dallammal vezette be operáját. Schönbergnek a szituáció inkább a wagneri kromatikát juttatja eszébe. S míg Debussynél Mélisande első megszólalása („hozzám ne érj, hozzám ne érj”) riadt rebegés, addig Schönberg Mélisande-ja már-már páni, hisztérikus félelemmel reagál. A továbbiakban is jellegzetesen „német“ marad Schönberg szimfonikus költeménye. Hogy pontosan hogyan követi a Maeterlinck-féle történetet, azt Schönberg egyik leghűségesebb növendékétől, Alban Bergtől tudjuk, aki részletes ismertetőt írt a darabról. Az derül ki ebből, hogy Schönberg lényegében a drámának csak néhány fontos mozzanatára koncentrált. Az első nagyobb, szonátaszerűen szervezett rész Golo és Mélisande erdei találkozásának zenéje után Pelléas témáját mutatja be, mintegy melléktémaként. A következő szakasz a „jelenet a parkbeli kútnál” címet viseli – legalábbis Berg elemzése szerint. Mélisande Golo feleségeként került Arkel király udvarába, de az első találkozás óta különös érzelmeket táplál Golo öccse iránt. Egyik szerelmes sem vallja meg azonban érzelmeit. A kútnál csak annyi történik, hogy Mélisande leveszi ujjáról hitvesi gyűrűjét, Pelléas figyelmeztetése ellenére játékosan feldobja – s elfelejti elkapni. A következő hosszú szakasz voltaképp lassútétel – az ellenállhatatlanul szövődő szerelem, s persze egyszersmind Golo növekvő féltékenységének zenéje. Egy rövid részlet ezután a föld alatti víztározó zenei képe. Golo ide vezeti Pelléast. Megmutatja a tátongó mélységet – mást nem tesz. De Pelléas ért belőle. Schönberg itt a maga korában elképesztően újszerű hangszeres effektust alkalmaz: félelmetes hatású harsona-csúszkálást (glissandót). A zárószakasz egyfajta összefoglalás, s egyben a tragédia kibontakozásának zenéje. A féltékeny férj ledöfi Pelléast, a gyermeket váró Mélisande belehal a fájdalomba. De még megszüli a gyermeket, akire, „szegényre”, ahogy az agg Arkel mondja Maeterlincknél és Debussynél, „még vár az élet”. Aki akarja, Schönberg zárótaktusaiba is belehallhatja a baljós mondatot.

Kovács Sándor


Varèse: Amériques

Edgard Varèse (1883-1965) alig néhány órányi hangzó életművet alkotott, de ez a rövid életmű jelentőségét és hatását tekintve a 20. századi zene egyik legmeghatározóbb fejezete. Varèse Franciaországban született. Közeli kapcsolatban állt a francia művészeti élet újító szemléletű alkotóival, Apollinaire-rel, Cocteau-val, Satie-val. Jelen volt Schönberg Pierrot Lunaire című művének 1912-es berlini előadásán, és jól ismerte Busoni új zenéről szóló elméleteit. 1914-ben karmesterként ő mutatta be a Cseh Filharmonikusok élén Debussy Szent Sebestyén mártíromsága című szvitjét. 1915-ben az Egyesült Államokba költözött, de gyakran visszajárt Európába. Amerikában a New York-i dadaisták (Marcel Duchamp, Francis Picabia) mozgalmához állt közel, publikált a 391 című lapban, de szorosan és formálisan sohasem tartozott közéjük. Amerikában Schönberg, Sztravinszkij, Webern, Ruggles, Cowell műveit mutatta be.
Amériques című darabját 1918-21-ben komponálta. „Amerika a felfedezések szimbóluma: egy új világ a Földön, az Égen és az emberek tudatában” – fogalmazott Varèse. Még 1916-ban vetette papírra az alábbi gondolatokat: „Nagyon nagy szükségünk van új hangszerekre, és ezt a zenészeknek komolyan végig kell gondolniuk a mechanikában és technológiában járatos specialisták segítségével.”

Molnár Szabolcs

---

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar (előző nevén: Magyar Állami Hangversenyzenekar) története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt.

A háború után Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki a zenekar élére. A két vezető karmester mellett közel negyven alkalommal vezényelte az együttest Otto Klemperer, visszatérő vendégnek számított Doráti Antal.
Ugyanezekben az években kezdődött a külföldi vendégszereplések sora. Jelentős előrelépést jelentett az 1952-es esztendő. Az akkor Magyar Állami Hangversenyzenekarnak elnevezett együttes ideális vezető karmestert talált Ferencsik János személyében. Az 1960-as évektől a híres vendégdirigensek látogatásai ismét megszaporodtak, újra eljött Ernest Ansermet, Doráti Antal, Zubin Mehta, Lorin Maazel, Sir John Barbirolli, Leopold Stokowski, Claudio Abbado és Christoph von Dohnányi. A hangversenyeken közreműködő szólisták sora hasonlóképp figyelemre méltó, többek között Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Anja Silja, Starker János és Ruggiero Ricci neve kerülhetett számos más világhírű muzsikusé mellett a vendégkönyv lapjaira.

Ferencsik János halálával a zenekar történetének egy korszaka zárult le. 1987-ben sikerült megtalálni Ferencsik méltó utódát: Kobayashi Ken-Ichirót. Az elmúlt néhány esztendőben a zenekar rendkívül sok külföldi meghívást kapott. A New York-i Avery Fisher Halltól a tokiói Suntory Hallon át a birminghami Symphony Hallig, az athéni Megaron Musicostól a Colmari Fesztiválig arattak sikereket.
Az együttes működésében jelentős változás történt 1998-ban: a Magyar Állami Énekkarral (már Magyar Nemzeti Énekkar néven) együtt, mint kiemelt nemzeti alapintézmény folytatják életüket. A művészeti vezetésben is történt változás. A főzeneigazgatói teendőket 1997 őszétől Kocsis Zoltán látja el. Segítőtársul a fiatal magyar karmesternemzedék egyik legtehetségesebb tagját, Hamar Zsoltot kérte fel. 2000 elején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a hazai művészet- és művelődéstörténetben eddig példátlan fejlődést tett lehetővé az együttesnél. A tapasztalatok azt mutatják: nem hiába. E fejlesztés haszonélvezői mindazok, akik hallgatják a Nemzeti Filharmonikusok produkcióit itthon és külföldön.


Kocsis Zoltán nemzetközi karrierje 18 éves korában, a Magyar Rádió Beethoven-versenyének megnyerésével indult. Néhány év alatt szinte berobbant a nemzetközi zenei világba, egyik meghívást a másik után kapta Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint a Távol-Kelet meghatározó zenei központjaiba és fesztiváljaira. Richter meghívta saját fesztiváljára Franciaországba, amit közös négykezes koncertek követtek.

Fellépett a világ számos olyan vezető zenekarával, mint például a Berlini Filharmonikusok, a Royal Philharmonic Orchestra, a Bécsi Filharmonikusok, a New York-i Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikus Zenekar, a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar.

Rendszeres sztárvendége a nemzetközi zenei élet rangos fesztiváljainak: Edinburgh, Párizs, Tours, Luzern, Salzburg, Prága, Menton, és olyan kiemelkedő karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras, Lovro von Matacic, Charles Dutoit, Herbert Blomstedt, Michael Tilson Thomas, Lorin Maazel.

1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1987 óta karmesterként is fellép, és zongoraművészi pályája mellett komponál is. A kortárszene kiemelkedő személyiségeivel folytatott termékeny együttműködését jelzi többek között Kurtág György több neki ajánlott művének világbemutatója.

A Denon, Hungaroton, Nippon Columbia, Phonogram és Quintana lemezcégek részére készített felvételek után Kocsis Zoltán jelenleg a Philips Classics exkluzív művésze. Bartók zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott, Debussy-lemezét Gramophone-díjjal és az Év Hangszeres Felvétele díjjal ismerték el.

Kocsis Zoltán 1997 őszétől vette át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – akkor még Magyar Állami Hangverseny-zenekar – irányítását. Művészi koncepciójának megfelelően azóta szélesedett az együttes repertoárja, irányítása alatt több mű magyarországi ősbemutatójára került sor.
Az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikusokkal Európa számos országában, valamint Japánban és az Egyesült Államokban vett részt karmesterként és szólistaként kimagasló szakmai és közönségsikert arató körutakon, gyakran játszva a Bartók, Debussy és Ravel zongoraműveiből készült átiratait is. Megújult zenekarával adott koncertjeit mind a kritikusok, mind a közönség világsztárokat megillető lelkesedéssel ünnepelte.