Sikeres indulásuk óta, ami több mint egy évtizede történt, a Laughing Bastards boldogan lubickol a tisztátalanságban. Eredetileg a legendás Jimmy Giuffre 3 mintájára alakultak fúvós-gitár-bőgő hangszerösszeállításban, és a zenekar hű is maradt az eredeti felfogáshoz. Változatlanul Michel Mast szaxofonos és Jan-Sebastiaan Degeyter gitáros alkotja az együttes magját, de a zenekar több lépésben kibővült. Először Eline Duerinck csatlakozott csellón és Marcos Della Rocha dobokon (az Unanimal című 2019-es lemezen), majd a jelenlegi felállás Cyrille Obermüller bőgőssel szilárdult meg.

Bastards (fattyak). Azért ez egy elég durva szó, amivel nem lehet nemtörődöm módon dobálózni. Csakhogy ők mindig azzal tűntek ki, hogy szabálytalanok, túlságosan konokok ahhoz, hogy az elvárt módon viselkedjenek. Ez rögtön nyilvánvaló abból az összesen hat, az album több mint felét kitevő számból, amelyet Degeyter komponált. Degeyter tehetséges illusztrátor és dizájner (ő alkotta több meghökkentő lemezborítójukat), illetve sokoldalú gitáros egy személyben, aki képes arra, hogy erős vizuális töltetet adjon a szerzeményeinek. Fortélyosan emeli be az egzotikus elemeket a zenekari hangzásba, amivel együtt kialakul a rájuk jellemző játékos, különcködő, szélesvásznú összhatás.

A Tigraman és a Black Spoon mindennek kitűnő példája. Mindkettőt etiópiai gyökerű hangzás járja át, ám míg az elsőből fokozatosan kialakul egy transzra emlékeztető soul-rock szám tetszetős lüktetése, a második áradó hangfolyamban teljesedik ki, az Ethio jazz aranykorát érzéki, elnyomhatatlan ritmusokkal idézi meg. Jól illik ezekhez a szlávos benyomást keltő Red Lemon egyre feszültebb drámája, a lassú, álmodozó, jamaikai ritmusokat és dance hall atmoszférát árasztó Sand, amiben Duerinck is megmutathatja magát, és a Dosi, ami Obermüller vonzalmát mutatja a lendületes dallamok iránt.

Degeyter hajlama a szinesztéziára szabad kifejezést kaphat a Calliope című kamarajazz darabban, amelyben a szaxofon és a cselló szárnyalását a gitár, a bőgő és a dob támasztja alá. Mast páratlan ütemű szerzeménye, a Fetish szintén felfedi a zenekar képességét a könnyed táncra, és az emelkedett tenor szívhez szóló hangjaira. Della Rocha Turquoise című darabja a töprengő indulás után sistereg és parázslik. Végül hallunk néhány olyan feldolgozást, amelyek a zenekar kezdeteihez vezetnek vissza. Jimmy Guiffre blues gyökerekből táplálkozó száma, a The Train and the River elképesztő rugalmasságával felmutatja, hogy mennyi közük van ahhoz az Americana stílushoz, amit például Charlie Haden képviselt, azután Carla Bley örökzöldje, a Vashkar átgondolt szerkesztésű, kecses feldolgozásban zárja az albumot.

Legújabb albumán* a Laughing Bastards bebizonyította, hogy őseredeti belga zenekar, amely országhatároktól független vonzerővel bír. Mindenfelől magukba szívnak különféle hangzásokat és hatásokat, miközben a csapat szoros egysége végig megmarad. A jazzt és a kamarazenét popzenei ötletekkel és sokszínű rétegekkel fonják össze, ami nemcsak színjátszó köntösbe bújtatja a zenét, hanem frissen és ihletetten tartja a zenészek párbeszédét – újra és újra visszatérhetünk ehhez az élményhez, amíg arra várunk, hogy élőben láthassuk őket a színpadon.

(* A zenekar mindenképpen olyan címet akart adni az albumnak, amely tartalmazza az -ish – valamiféle módon – melléknévképzőt. A keresés végül a fet-ish összetételnél állapodott meg, amely valójában így nem létezik, de maga a szó talált tárggyá válik, emlékezetünkbe idézve a rituálékat, a rögeszméket, az imádatot és a mágiát.)

Guy Peters
Fordítás: Zipernovszky Kornél