Mit is teszünk egy kiállításon? Sétálunk egy kicsit, megállunk, visszalépünk, közelítünk. Lassan körbetáncoljuk az ihlet labirintusát.
Kivé változunk át, ha hagyjuk, hogy mindenki más a háttérbe olvadjon, és a párbeszéd egyedül köztünk és a képek közt induljon el? Mit hallunk majd?
A képzelet és az újjáteremtés bátorságot kíván.

 

Mogyeszt Muszorgszkij orosz zeneszerző 1874-ben darabot írt egy kiállítás hatására, melyen a megelőző évben elhunyt barátja, Victor Hartmann festő és építész festményeit mutatták be. Így született meg a zene, melyben Muszorgszkij arra invitál, hogy együtt sétáljunk vele végig a tételek között (ezt Promenade-nak nevezte el), aztán meg-megállva sorban csodáljuk meg a festményeket. A zenemű, melyet balettkosztümök, párizsi katakombák, játékszerek, kastélyok és piacozó nők ihlettek, valós és képzeletbeli karaktereivel az életet és a képzelőerőt ünnepli. A rendkívüli zongoradarab kottáját csupán öt évvel Muszorgszkij halála után adták ki. Szinte ismeretlen volt, alig játszották.

 

Az Egy kiállítás képei mégis számtalan zenész fantáziáját ragadta meg: ott van mindjárt Maurice Ravel ragyogó és színpompás zenekari átirata 1922-ből, mely meghozta a hírnevet a műnek, és egy sor további átiratot ihletett meg, köztük az Emerson, Lake and Palmer prog rock verzióját, Tomita szintetizátoros változatát, kamarazenekari variációkat, és harmonikára, gitárra készült átiratokat. A mostani felvétel azonban egészen más; átértelmezi azt a zenét, amiről azt hittük, hogy már jól ismerjük, így megérdemelten viseli a Mussorgsky Pictures Revisited címet.

 

Honnan származott az ötlet? Események sorozata vezetett el hozzá. „Frank Huegle, egy fotográfus barátom” – sorolja Randalu – „egy karlsruhe-i szobor látványa, Muszorgszkij nevének említése, egy moszkvai hírlevél…” Lassan kirajzolódott egy gyötrelmesen csábító ösvény. Randalu visszatért a darabhoz, melyet fiatalon már begyakorolt, de sosem adott elő. „Újra előszedtem a kottát, amivel akkor dolgoztam. Apám aláírása is rajta van, bizonyára az ő példányát vettem magamhoz. Az én kézjegyem 1998-ban került rá.” Képzeljük el, hogy a kiállítás már bezárt éjszakára. Az épületben sehol egy lélek, kivéve egy zongoristát és egy szaxofonost – és bármi megtörténhet. Kristjan Randalu felveszi a kiállítás és a képek szerepét, és hívogatni kezdi Dave Liebmant, lépésről lépésre közelebb csábítva őt. Ahogy körbejárnak, a megvilágítás egyre változik: egyszer kísérteties és gyertyafényhez hasonló, máskor vakító és agresszív. „Játsszunk” – feleli Liebman Randalu hívására.

 

A vásznak készen állnak, s ők játszani kezdenek. Liebman a saját ecseteivel fegyverkezett fel, készen áll arra, hogy más perspektívából tekintsen a képekre. Közben Randalu kibillenti a jól ismert melódiákat, és a festmények pörögni és forogni kezdenek, egészen új koreográfiában.

 

A Promenade témája ismerősen cseng, mikor először meghalljuk, vagy mégsem? A harangszerűen megszólaló zongora és a szaxofon lágy éneke kéz a kézben járnak egy percig, mielőtt a Gnóm különös misztériuma kizökkent minket: a két hangszer furfangosan összecsap és két ellenkező irányba repül. Tovább indulunk, áhítattal és kicsit óvatosan. Milyen gyönyörű és megnyugtató a második Promenade- unk! A fény lágy és meleg, készülődik az ódon kastély pompás harmóniáira. Mire elérünk a Tuileriák kertjébe, kalandvágyunk is megérkezik: a zene a híres párizsi parkban játszó gyerekek vidám képét bámulatosan absztrakt játszótérré változtatja át. A zűrzavaros örömzenéből aztán kirajzolódik a Bydlo morajló, morgó ökrösszekere. A szekér végül mintha kirepülne a keretből, szárnyal, suhan, és egy groteszk, dobogó táncba hív, ahol Muszorgszkij melódiája végre lírikusabb világba visz magával. De nem sokáig! A Csibék tánca a tojásban egyenesen botrányos. Így nem lehet viselkedni egy múzeumban, nem igaz? A két hangszer virtuóz, izgatott és szenzációs táncversenyt rendez.

 

Portrékat is látunk: Samuel Goldenberg és Schmuyle az egyik keretben, egy francia piac civakodó kofái a másikban. Az első festmény büszke, a másodiknál pedig szóhoz sem jutunk: ritmusok kergetik egymás körbe-körbe, az ecsetvonások egyre gyorsabbá válnak. A párizsi katakombák felé tartva Muszorgszkij megjegyzi: „Hartmann alkotói szelleme a koponyák felé visz”. A dallam belezendül az éjszakába. Egy villódzó lámpa mellett a Promenade kísérteties változata szólal meg a sötétben. Hátborzongatóan egyedül érezzük magunkat a galériában, mikor Baba-Jaga, a boszorkány hatalma elszabadul az ördögi zongorafutamban. Vajon Baba-Jaga is velünk sétál, vagy épp oda vezet, ahová félünk elérni? A zene kiszakadt a kereteiből.

 

A záró Kijevi nagykapuval Muszorgszkij az építész Hartmann előtt emel kalapot. A Promenade nagyszabású változatával utunk egy mindent átható humánum nemes harmóniáinak és érzelmeinek emlékeivel ér véget. A képtár ajtaja hirtelen kinyílik, és vakító fény ömlik be. A zene véget ér. Hol jártunk? Mi változott? Talán maga Muszorgszkij sétált velünk? A zeneszerző, aki barátai közt egykor vad és izgalmas rögtönzéseiről volt híres, felismerte, hogy „képei” új életre keltek?

 

A zongorista és a szaxofonos kezet fognak. „Játsszunk megint?”

 

Fiona Talkington
2019. október
Fordítás: Petneki Ábel 

---

Kristjan Randalu nemzedékének egyik legellenállhatatlanabb zongoristája, aki egyaránt keresett szólista, közreműködő, zeneszerző és hangszerelő. Zenéjét a Jazz Times „megnevezhetetlenül egzotikus táj”-ként jellemezte.

 

1978-ban született Észtországban, családjával még gyermekként Németországba költözött, ahol Karlsruhéban és Stuttgartban folytatta tanulmányait, melyeket a londoni Royal Academy of Music, majd a Manhattan School of Music követett.

 

Zenészpartnerei között szerepelt Eivind Aarset, Mark Guiliana, Ari Hoenig, Nguyên Lê, Marilyn Mazur, Nils Petter Molvaer, Trygve Seim és Dhafer Youssef.

 

Szólistaként Randalu fellépett a Londoni Szimfonikus Zenekarral, a Stuttgarti Kamarazenekarral, a Berlini Új Kamarazenekarral és a Tallinn Kamarazenekarral. Szerepelt a Carnegie Hallban, a Lincoln Centerben, a Berlin Konzerthausban, fesztiválokon Londonban, Párizsban, Oslóban és Isztambulban, valamint turnézott az Egyesült Államokban és Kanadában, Európában és Törökországban, Koreában, Ausztráliában és Izraelben.

 

Díjai között szerepel Baden-Wuerttemberg 2007. évi Jazz-díja, a 2011-es észt Elion Jazz-díj, számtalan saját, vagy közreműködőként jegyzett albuma közül pedig kiemelkedik a 2006-os Grammy-jelölés, valamint az Év Jazz-albuma a 2012-es Észt Zenei Díj kiosztásakor. 2014-ben Randalu megkapta az Észt Kulturális Alapítvány éves zenei díját, 2018-ban pedig az Év Jazz Zeneszerzője díjat.

 

Randalu az ECM kiadónál 2018-ban debütált Absence című lemezével.

 

 

David Liebman – a legrangosabb amerikai művészeti díj, az NEA Jazz Master kitüntetettje (2011) – karrierje közel öt évtizedet ölel át. Az 1970-es évek elejétől szaxofonosként és fuvolistaként Elvin Jones és Miles Davis együtteseiben játszott, azóta pedig saját zenekarait vezeti. Több mint ötszáz felvétel közreműködője, ebből közel kétszáznak volt vezetője, vagy társvezetője.

 

A jazzoktatás elismert előadója és számos mérföldkőnek tekintett könyv szerzője: Self Portrait of a Jazz Artist, A Chromatic Approach to Jazz Harmony and Melody, Developing a Personal Saxophone Sound (melyet több nyelvre is lefordítottak), emellett kiadott oktató DVD-ket, számos cikket írt folyóiratokba és kamarazenei kottákat publikált. Önéletrajza, a What It Is: The Life of a Jazz Artist, lenyűgöző bepillantás Liebman karrierjébe. Zenekaraiban az évek során olyan művészek játszottak, mint John Scofield, Richie Beirach, Bob Moses, Billy Hart és mások. Expansions nevű jelenlegi együttesének tagjai a fiatalabb generáció legkiválóbbjai közül kerültek ki.

 

Liebman az 1989 óta működő International Association of Schools of Jazz (IASJ) alapítója és művészeti igazgatója, a szervezet közel 40 ország iskoláinak világhálózata. Liebman fontosabb díjai – a már említett NEA kitüntetés mellett – a Jazz Educators Network (JEN) Legends of Jazz díja (2013); a francia Ordre des Arts et des Lettres (2009); a Jazz Újságírók Díja szopránszaxofon kategóriában (2007); Grammy-jelölés a legjobb jazz-szólóért (1998); a finn Sibelius Akadémia tiszteletbeli doktori címe (1997).

 

Jelenleg a Manhattan School of Music tanára, valamint a Berklee College of Music vendégelőadója. Liebman a Downbeat, a Jazz Times és a JazzEd magazinok éves szavazásain rendszeresen a szopránszaxofon-kategória listavezetői között foglal helyet 1973 óta.