"Hát hallgass!"

Samā – ezzel a szóval nevezi meg a szúfi hagyomány a dervistánccal előadott, szakrális énekelt költészetet, de a kifejezés etimológiája a perzsa nyelvben valójában a hallgatás művészetéig vezet vissza. A legenda szerint a 13. századi költő és filozófus, Rūmī egy nap a piacon sétálva meghallotta az aranyművesek énekét, akik Allahot dicsérték, és táncra perdült. A szinkronban körbeforgó dervisek rituáléja ma sokszor nem több turistalátványosságnál, de, ha a művészet önkifejezést jelent, eredeti értelme szerint a samā az önzetlen és önfeláldozó kifejezést, az én egy magasabb erőnek való átadását jelöli. A Mevlevi Rend megalapítója szerint, akárcsak a szúfi hagyomány többi képviselője számára a muzsikus feladata az égi szférák melódiáinak felidézése, és ha ez csak homályosan is lehetséges, a meditációban történő Isten-emlékezés, a dhikr első feltétele mindenképpen a csend. De hogy ragadja meg ezt a fogalmat egy zenész, akit szenvedélye és munkaköre mégis a hangszerekhez parancsol? A gordiuszi csomó persze megoldható. Nemhiába mondja Rūmī, amikor egy költeményében arra bátorít, hogy nézzünk ki a zene ablakán a lelkünk kertjébe: hajtsd le szerelemmel a fejed és a szíved, és halld meg az egyetlen hangot, barátom, csendesedj el.
„A csend szentség, ahogy a muzsika is az. A csend egy időben semmi és minden, magában rejti a végtelen lehetőségét” – mondja Fekete-Kovács Kornél. – „Ha csak egyetlen hangot is játszol, az megtöri a csendet, és mindenki mást megfoszt a saját belső zenéjétől. Ha csak egyetlen hangot is játszol, annak súlya kell legyen, és a legnagyobb hálával, tisztelettel és felelősséggel kell megszólaltatnod.” A Different Aspects Of Silence című lemezen hat zenész keresi ezeket a felelősséggel eljátszott hangokat. Fekete-Kovács Kornél már jó ideje készült rá, hogy összehívja a Robert Balzar Triót – Vít Křišťan zongoristát, Kamil Slezák dobost és Robert Balzar bőgőst –, valamint két igen különböző énekest, akik mégis könnyen hangolódtak össze. A hajlékony hangú, sokoldalú énekesnő, Harcsa Veronika mezzoszopránjához a rockénekesként indult Dan Bárta tenorja társul. A projektet végül tavaly sikerült megvalósítani, a lemezfelvételek 2021 júliusában zajlottak a Budapest Music Center stúdiójában. 
A lemez dalait két kivétellel Fekete-Kovács Kornél írta, akit a modern embert folyamatosan körüldongó zaj és zene indított arra, hogy a csend mibenlétéről gondolkodjon. „Ha beülünk egy vendéglőbe, kocsmába vagy taxiba, mindenhol szól a zene, de még a metrón is az utastársunk fülhallgatójából kiszűrődik valami. Ez persze nagyszerű technikai vívmányunk, de az is igaz, hogy valódi csendet élvezni – szinte lehetetlen” – mondja a zenekarvezető, felidézve, mennyire másképp volt ez évszázadokkal ezelőtt, amikor az ember jobbára a templomban vagy  ünnepekkor hallhatott muzsikát, és akinek érzéke volt hozzá, heteket, hónapokat töltött vele, hogy hangszert készítsen magának. – „A zenehallgatásért mindenkinek áldozatot kellett hozni, nem volt elég megnyomni egy gombot vagy megérinteni egy képernyőt.”
A streaming korában hozzáférésünk van a világ szinte összes lemezéhez és előadójához, amikre egyre divatosabb a ’kontent’ kifejezést használni. Pedig a zenéről való bölcseletnek évezredes hagyományai vannak.
Rūmī elképzelésében a zene nem pusztán az istendicsőítés eszköze, hanem maga a hit, a kinyilatkoztatás, amely egyben a világ belső, szent matematikáját tükrözi. Ehhez hasonlóan vall Fekete-Kovács Kornél is: „A muzsika számomra egy, a föld, víz, levegő és tűz elemeket kiegészítő ötödik elem. A muzsikusnak »jogosítványa« van rá, hogy az univerzumból felfogja a felé küldött hangokat. Ezek mindannyiunk számára elérhetők. Nem kell értük mást tenni, csak becsukni a szemünket, és várni, hogy megtaláljanak bennünket.” 
A zenészek, hogy minél több aspektusát fedezzék fel a hangokon keresztül a csendnek, két újkori költőt, William Blake-et és Weöres Sándort is segítségül hívják. Blake szövege, a The Night nem pusztán tájfestő költemény egy meghitt, nesztelen éjszakáról a tavi romantikusok modorában, hanem a természeti világ és az örökkévalóság mágikus axisa. „Az ember érzékelését nem kötik gúzsba az érzékszervek. Több mindent érzékel, mint amennyit az érzékek (mégoly pontosak legyenek is) fölfedezni képesek” – vallotta a profetikus angol művész. Weörest, akit részben a keleti világszemlélethez való vonzódás vezetett el a csendhez, 1947-ben keltezett levelében ekként vallott meditációban szerzett élményeiről: „Csak bámulok, befelé, önmagamba; bámulom azt a nagy túlvilági lyukat, mely pár évvel ezelőtt még csak kis fényesség volt egy folyosó túlsó végén, most pedig már akkora, mint egy ház. Csupa sugárból készült ház és nem lakik benne senki-semmi. (...) Erről csak úgy szólhatna az ember, ha teljesen üres lapokat tudna írni. Az egyszavas verstől így jutottam a semennyi szavas vershez.” A költő Dob és tánc című költeménye tiszta szómágia, amit Fekete-Kovács Kornél úgy dolgozott fel, hogy minden szóhoz bizonyos  hangmagasságot rendelt, a rövid verssorokat pillanatnyi pauza választja el egymástól. A csend és a hang páros játéka végül mozgásba hozza a versvilágot: „fény hímzése / hab szövése / szél fonása / füst rovása / tűz írása” – énekli Harcsa Veronika az immár lendületes sorokat, és a weöresi szöveghez önkívületben énekelt nonszensz társul.
A hallgatás filozófiája ugyanis nem a minden ingertől mentes, steril életet jelenti. A The Guest House, Rūmī költeményének vendégszoba-allegóriája azt a folyamatot írja le, ahogy az ember szabad utat engedhet az örömnek, a szomorúságnak, a szégyenkezésnek és a  rosszindulatnak, hiszen lelkében így bukkanhatnak fel, nagy ritkán, az éberség pillanatai is: „Fogadd őket nevetve az ajtónál, / És hívd be őket mind. / Légy hálás, bárki is jön, / Mert neked küldték mind, / Útmutatónak onnan túlról.” Még fontosabb eleme a szúfi misztikának, ahogy a blake-i spiritualitásnak is, az eksztázis. Rūmī esetében, akinél a bor, a szerelem és a zene Isten-szinonimák, a mámor egyértelműen a gnózis eszköze. 
A lemez hatodik, He is Here című kompozíciójában a transzformatív spirituális élményt improvizációs szabadzene követi, s itt megint egy szúfi tanács juthat eszünkbe, miszerint a samā legmagasabb pontján a zenészeknek el kell dobniuk a „tekercseket”, és betöltekezni „borral, amely örökké tart.” A szúfi tanítók szerint ez a wajd állapota, amelyet valójában helyesebb eksztázis helyett insztázisnak nevezni.
A megvilágosodott ugyanis képes rá, hogy örömét a belső Egység szemlélésében lelje meg. Így hát nem lehet rajta csodálkozni, hogy a Different Aspects of Silence utolsó kompozíciója, a Rūmī költeményére írott Community of the Spirit örömzene a szó legnemesebb értelmében. Itt, a misztikusokra oly jellemző paradoxikus kép szerint a megvilágosodott feloldódhat és megtalálhatja a békét a világ zajában, belső látásával pedig úrrá lehet ösztönein és kísértésein. Ez a kompozíció zenei stílusában visszaér oda, ahonnét talán a nyugati hallgató indult, a rock elemeivel fűszerezett jazzhez. A csend ugyanis nem pusztán a hangok csendjét jelentheti, hanem az érzékek megelégedését is, amikor a test nem követel, és persze a titkok csendjét is, amikor az elme belenyugszik, hogy a legnagyobb dolgokról szóló ismeret nem kimondható. Ahogy egy bölcs szúfi mondta: a világ rendjét megtudni nem lehet, megélni kell. Hát hallgass!

Csabai Máté