Szívből jövő zene, Európa szívéből

Lord Palmerston, XIX. századi brit államférfi egyszer „a kelet írjeinek” nevezte a magyarokat. Nem bóknak szánta, én mégsem éreztem soha sértőnek ezt az összehasonlítást, bár igazságtartalmáról addig nem győződhettem meg, amíg először nem találkoztam az ír népzenével. Nem valamiféle zeneelméleti jellemző, pusztán az ír zene érzelmi töltése volt az, ami felidézte bennem a hazámat.

Mindez fordítva is igaz: a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes zenéje oly elementárisan magyar, hogy róla azonnal eszembe jutnak az írek. Legalább négyszer vagy ötször próbáltam összeszedni magam, és úgy meghallgatni a lemezt, mint zenekritikus. Egyszer sem jártam sikerrel abbéli igyekezetemben, hogy darabokra szedjem a zenét, annyira holisztikusan hatott rám. Lehetséges, mi több, valószínű, hogy a zenészeknek épp az volt a célja, hogy minden tekintetben egyformán hatással legyenek a befogadóra. Nagyszerű csapatmunkájukból azonban nem hiányzik az improvizáció, mely helyenként teljes mértékben megfelel a magyar népzene logikájának; más esetekben viszont kollektív szabad improvizáció indázik a megkomponált elemek körül. Ezek az előre megírt részek viszont a magyar népi hagyományban, vagy néhol a szomszédos népek zenéiben gyökereznek.

A Dél-alföldi Szaxofonegyüttest három olyan fiatal szaxofonos alapította, akik az Alföld déli vagy délkeleti részén születtek, s jobbára ott is élnek. Eleinte különféle népzenei, rock- és jazzegyüttesekben játszottak, mígnem véletlenszerű találkozásaik összehozták őket. A térség, ahonnan származnak, nemcsak azért fontos számukra, mert gyökereik ott találhatók, hanem mert határvidék, ennek köszönhetően a Balkán is érezteti hatását zenéjükön. A közös alap pedig az az izgalmas mezsgye, ahol az Alföld zenéjének hol fenségesen fájdalmas, hol vadul szenvedélyes világa a free jazzel összefonódik.

Ahogy a muzsikusok együtt élnek a zenében, az egészen különleges. Noha azt szokás mondani, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, ők úgy rezonálnak egymásra, hogy muzsikájuktól „lángra kap a csárda” – ráadásul hárman vannak. Ágoston Béla, Burány Béla „Pöcök” és Szokolay Dongó Balázs állandóan figyelnek egymásra, továbbépítik a másik gondolatait, motívumait, valóban együtt játszanak. A kiváló csapatmunka mellett azonban a spontaneitás is óriási szerepet kap. A gondosan megírt kompozíciókhoz és hangszerelésekhez a lehető legtermészetesebben társul féktelenül szabad játékuk. A kétfős ritmusszekció pedig remekül támogatja a fúvós szólistákat. Benkő Róbert talán a legkitűnőbb bőgős a magyar avantgárd zenében, akinek virtuozitása nagyfokú kifinomultsággal párosul, Geröly Tamás pedig egy elképesztően invenciózus és szellemes muzsikus – nemcsak kísérőként, szólistaként is.

Nem könnyű megtalálni a megfelelő skatulyát a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes számára, sőt én személy szerint azt gondolom, ilyesminek nincs is semmi értelme. Azért sem vesződöm címkék keresgélésével, mert egyetértek a néhai Stan Getz-cel, aki szerint minden jazz népzene.Természetesen a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes zenéje sem légüres térben lebeg. Az igazat megvallva, nagyon sokat köszönhetnek a briliáns szaxofonosnak, Dresch Mihálynak, akinek a nevéhez fűződik e különlegesen magyar jazzirányzat megteremtése; Dresch viszont Szabados György zongoristának, a szabad improvizáció mesterének és kortárs zeneszerzőnek tartozik hálával, aki a műfaj úttörője volt Magyarországon. Nem csoda hát, hogy éppen Szabados egyik megállapítása ötlött fel bennem a három dél-alföldi közös szaxofonjátékát hallgatva. Szabados szerint a tonalitás az, amikor mindenki „egy húron pendül”. A Dél-alföldiek megdöbbentő mértékben átélik, amit csinálnak, s kivételes összhangba kerülnek mind egymással, mind a közönséggel. Ebben a végtelen harmóniában bontakozik ki zenéjük összetettsége és magával ragadó szilajsága, mely mégis vonzó és befogadható élményt ad.

Pallai Péter
Angolból fordította: Bércesi Barbara