Miért Mozart?

Adott egy világhírű, 2002-ben a negyvenötödik születésnapját ünneplő vonósnégyes, amely szinte hiánytalanul végigjátszotta a zeneirodalom vonósnégyesre írt - páratlan gazdagságú - darabjait. Ez az együttes eljutott annak felismeréséig, hogy Mozart mint jelenség, minden Isten-hit alapja lehet...

Ahogy üstökösként feltűnt az égbolton, s ahogy kincseit ránk hagyva harmincöt év múltán távozott, az nem lehet sem véletlen, sem megismételhető. Szent áhítattal, hálával kell leborulnunk előtte, és így kell felülmúlhatatlan műveihez is közeledni.

Úgy érezzük, nem kaphatunk nagyobb ajándékot a sorstól, mint hogy sok száz hangversenytermi előadás után, s azok minden tapasztalatával a hátunk mögött megpróbáljuk rögzíteni a megismerhetetlent, és átadni a közönségnek azt a tiszta örömet, amelyet e művek nekünk szereztek és szereznek, abban a biztos meggyőződésben, hogy ezt a tevékenységet egyszer majd abba lehet hagyni, de befejezni... sosem!

Komlós Péter

---

Tavasz, vadászat, disszonancia

A vonósnégyes-műfaj gazdag repertoárjának egyik legjelentősebb sorozatából, Mozart Joseph Haydnnak ajánlott hat kvartettjéből három hangzik el a Bartók Vonósnégyes 45 éves művészi jubileumának alkalmából megjelenő felvételen. Három kvartett, amely megkülönböztető névvel vonult be a zenei köztudatba, bár a G-dúr mű „Tavasz”-asszociációját csak angol nyelvterületen hangsúlyozzák (talán a hangnem pasztorális karaktere és a széles, levegős nyitógesztus miatt). A B-dúr kvartett kezdő, hatnyolcados, kürtszignálra emlékeztető témája alapján viszont egyértelműen jogos a „Vadászat” (Jagd, Hunt) ragadványnév használata, míg a C-dúr kvartettnél a szokatlan lassú bevezetés ösztönözte egykor a kiadót, hogy a merész disszonanciákra felhívja az ínyenc muzsikusok figyelmét (Dissonanzen, Dissonance). A hat műből tehát hármat címében is megkülönböztetett az utókor, ami egy kvartett-sorozat esetében kivételesen nagy népszerűséget jelent.


A dedikáció

A vonósnégyes kétszáz éven át a zeneszerzők alkotói hiúságának reprezentánsa volt. Ma már kiveszőben van az a gyakorlat, hogy a kvartett-komponálás a zeneszerzővé válás próbaköve, de néhány évtizeddel ezelőtt még így gondolkoztak a fiatal komponisták. Ez a szokás épp Mozart Haydnnak ajánlott kvartettjeire vezethető vissza. Az ugyanis Mozart korában merőben egyéni elhatározásnak számított, hogy egy opusz dedikációja nem valamelyik arisztokratának, hanem egy másik zeneszerzőnek szól. A 18. század muzsikusa számára ez egyrészt nem praktikus – hiszen akkoriban egy-egy ajánlás anyagi haszonnal is járt –, másrészt veszélyes, mert egy másik komponistának is reklámot csinál. Mozart ez utóbbira fittyet hányt, tudta, nincs félnivalója. Ami meg az esetleges anyagi hátrányt jelenti, a hat kvartettért olyan nagy összeget kért a kiadótól, ami az elmaradt prémiumot is bőven fedezte. A gesztussal Mozart még társadalomkritikát is gyakorolt. A Haydnnak való ajánlás üzenete az volt, hogy a zseni egyenrangú a társadalmi ranglétra legfelső lépcsőfokán állókkal.

Ez Mozarttól, aki röviddel a kvartettek komponálása előtt választotta az udvari szolgálat helyett a szuverén alkotóművész szabadságát, egyáltalán nem meglepő elhatározás. Ugyanakkor harmonizál a korai jozefinizmus felvilágosult szellemiségével is.


A mestermű

A hat kvartett elegáns formában 1785-ben jelent meg a bécsi Artaria kiadónál (Mozart – szokatlan módon – ezúttal a layoutra is nagy gondot fordított). Meleg hangú, olasz nyelvű dedikációban leírja, hogy a kvartettek hosszú évek fáradságos munkájának gyümölcsei, s e szellemi gyermekeit az általa oly nagyra becsült mester jóindulatába ajánlja. Mindezt még a megjelenés előtt házi hangverseny előzte meg, amelyen Haydn jelenlétében Mozart, Leopold Mozart és két arisztokrata előadásában tételeket játszottak el a sorozatból. Haydn bámulattal hallgatta, és biztosította Leopold Mozartot, hogy fia a legnagyobb élő zeneszerző. Ezzel természetesen elfogadta a mű ajánlását.

Az udvariassági gesztus jelzi, milyen tekintélye volt Haydnnak már az 1780-as évek közepén, különösen a kvartett-komponálás terén, amelyet a zenetörténet nagyjai közül épp ő kultivált elsőnek, s emelt a klasszikus zenei műfajok hierarchiájának csúcsára. Mozart már a Haydnnak ajánlott kvartettek előtt is komponált vonósnégyeseket. Az első sorozatot – úgymond – unalomból írta Milanóban, harmadik itáliai útja alkalmával, 1772 őszén, mintegy mellékes elfoglaltságként a Lucio Silla című opera komponálásának és bemutatásának idején. A következő hat vonósnégyes viszont már Haydn op. 20-as, „Nap”-kvartettjeinek hatására keletkezett Bécsben, 1773-ban. Ekkor a két komponista még nem ismerte egymást. Ezt követően évekig nem írt sem Haydn, sem Mozart vonósnégyest. Haydn csak 1781-ben jelentkezett korszakalkotó op. 33-as sorozatával. Az op. 33-as sorozat annyi ötletet, új, merész zenei megoldást tartalmaz, hogy az még Mozartot is lenyűgözhette. A nyitótételek egyetlen témából kifaragott, tökéletes egysége, a lassú tételek poézise, a rondó-finálék pezsgő szellemessége, és a sorozat nagy újdonsága, a menüett tételt felváltó scherzók (melyek alapján olykor „gli scherzi”-nek nevezik az op. 33-at) megkülönböztetett jelentőséget kölcsönöznek az opusznak, nemcsak a vonósnégyes műfajában, hanem általában a klasszikus zenében. Hogy Mozartot mikor ihlette kvartett-írásra az op. 33, nem tudjuk pontosan. Tény, hogy az első kvartett nem sokkal az op. 33 élménye után, mintegy az első mámorban keletkezett, ami Mozartnál egyáltalán nem szokatlan. Szokatlan viszont az, hogy a hat kvartett csaknem három év alatt, 1782 és 1785 között készült el.

Különösen hosszú idő ez Mozartnál, és különös az az álhatatosság is, amellyel Mozart nem tágít a vonósnégyes műfajától. Ezek a művek abból a szempontból is kivételesek, hogy nem pillanatnyi felkérésre, megrendelésre, azonnali használatra készültek, mint Mozart kompozícióinak többsége, hanem belső szükségszerűségtől hajtva alakultak, csiszolódtak. Mozart meg akarta mutatni a csaknem huszonöt évvel idősebb, megítélése szerint legnagyobb élő zeneszerző kollégájának, hogy mit tud. Felkérés nélkül vizsgázott s készített mesterdarabokat, mintegy háromszáz művel a háta mögött, köztük olyan felülmúlhatatlan remekművekkel, mint az Idomeneo, a Szöktetés a szerájból, a „Jeunnehomme”-zongoraverseny és a 13 fúvóshangszerre írt Gran Partita.


Egy ritka művészbarátság: Haydn és Mozart

Mozart és Haydn kapcsolata azért különleges, mert azon ritka esettel találkozunk, amikor két lángelme ugyanabból a szakmából nyilvánosan is elismeri egymás művészetét, ráadásul még emberileg is szimpatizálnak egymással. Féltékenységre racionális ok nem lett volna. Mozart nem zavarta Haydn köreit, és fordítva, Haydn nem volt Mozart konkurrenciája. Művészi alkatuk, személyiségük, neveltetésük és karrierjük annyira különbözött egymásétól, amennyire csak lehetséges. Barátságuk Mozart bécsi letelepedése (1781) után mélyült el. Haydn a téli hónapokban sokszor kísérte el az eszterházai rezidenciáról Miklós herceget Bécsbe. Ezeknek a rövid tatózkodásoknak alkalmával került sor különböző bécsi szalonokban a találkozásra, többek között van Swieten bárónál. Adat van arra is, hogy Mozart Haydnnal, Dittersdorffal és Vanhallal együtt kvartettezett Stephen Storacenál, akinek Nancy húga énekelte Susannát a Figaro lakodalma ősbemutatóján. Barátságuk a kvartettek megjelenése után még szorosabbá vált. Haydn Mozart tanácsára lett az egyik bécsi szabadkőműves páholy tagja 1785-ben, s 1790 januárjában a Cosi fan tutte első próbájára Mozart csak Haydnt és páholytársát, egyben anyagi támogatóját, Michael Puchberget hívta meg.


Találkozás a múlttal

A bécsi klasszikus zene jellegzetes vonásaitól idegen volt az önálló életet élő, s mégis szigorú szabályok szerint összehangolt szólamok futtatása, a polifónia. Bár a zeneszerzők tanulmányai között szerepelt a hangok ilyenfajta elrendezésének módszere, amelyet mindenekelőtt fúgák komponálásával sajátítottak el, egyéni zenéjük teljesen más alapokra épült. Föltűnő azonban, hogy a vonósnégyes műfaja már Haydn korábbi opuszaiban is helyet adott fúgáknak, és az is sokat árul el, hogy Mozart épp a Haydnnak ajánlott kvartettjei komponálásakor foglalkozott a legintenzívebben fúgákkal.

1782-ben, egy levelében beszámol apjának, hogy minden vasárnap déli 12 órakor Gottfried van Swieten báró házába hivatalos, ahol Bach és Händel műveit játsszák. Mozart lapról zongorázik a kéziratos partitúrákból, a báró, Salieri és más muzsikusok énekelnek. Közben Mozart instrukciókat ad, és hazaérve fejből játssza feleségének, Constanzénak a fúgákat, aki rajong ezekért a darabokért. Mozart a báró kéziratgyűjteményéből Johann Sebastian és két muzsikus fia, Wilhelm Friedemann és Carl Philipp Emanuel fúgái közül válogat.

Egyeseket átírja, és saját lassú bevezető tétellel látja el. Ez az első eset a zenetörténetben, hogy egy korszakformáló zseni intenzíven foglalkozik a megelőző kor zenei stílusával. Persze Mozart a katolikus egyház zenei tradíciójában, illetve Bolognában, a 18. század egyik legjelentősebb zenetörténészénél és zeneelmélet-tanáránál, Padre Martininál folytatott tanulmányai során már korábban is közel került a barokk zene polifóniájához. Van Swieten szalonjában azonban a barokk kor két betetőző géniuszának legnagyobb műveivel találkozhatott. Megtanulhatta, hogy ez a számára régi zene egyben élő zene is. Egyáltalán: megtapasztalhatta a zene halhatatlanságát. Ez olyan művekre inspirálta, melyek korának zenefogyasztói számára nehezek voltak. A vájt fülűeknek komponált művei egyre sűrűbbé váltak. A híres anekdota, miszerint II. József császár túlságosan „sok hangot” vélt a Singspiel műfaji követelményeihez képest a Szöktetés a szerájból című operában felfedezni, amire Mozart öntudatosan azt válaszolta, hogy pontosan annyi hang van ott, amennyi kell, ezt a korszakot jellemzi. Mindkettejüknek igazuk volt: a császárnak a kortárs közönség, Mozartnak az utókor szempontjából.


Túl fűszeres?

A kvartettek szakmai körben nagy feltűnést keltettek. Mozart és Haydn neve egyazon címlapon megtette hatását. Még a megjelenés után két évvel, 1787-ben is foglalkozik a művekkel az egyik zenei lap (a Karl Fiedrich Cramer szerkesztette Magazin der Musik). Itt írja a recenzens, hogy olykor túlságosan fűszeresnek („zu stark gewürzt”) érzi Mozart zenéjét. Igaza van, a hat mű akár a klasszikus instrumentális zene enciklopédiája is lehetne: mindent magába foglal és minden mozzanata tökéletes. A témák ihletettsége és változatossága, a zenei anyag megformálása, a hangulatok és karakterek szédítő változatossága és egyben harmonikus egészet alkotó egysége, a szólamok szövése és elosztása az egyes hangszerek között, a hangszerek dialogizálásának módja, hasonulásuk egymáshoz, megtartva egyéniségüket – mindez és még sok-sok más egy életrevaló okulást és gyönyörűséget rejt muzsikus és hallgató számára egyaránt.

Nem véletlen, hogy ezeket a műveket a kvartettezés Bibliájának tekintették és tekintik a híres vonósnégyes-együttesek. A Bartók Vonósnégyes is többször olvasta újra a partitúrákat hosszú és eredményes pályafutásán. Végső megoldás nincs, a Mozart-zene kimeríthetetlen.


Egyéniségek és ellentétek

A hat kvartett a kor szokása szerint természetesen hat különböző hangnemben íródott, s a hangnemek, mint Mozartnál mindig, egy-egy világot hordoznak: meghatározzák és egyben elkülönítik a művek auráját. Ám nemcsak ez a titka a művek egyéniségének. Az alapkarakter már az első hangoknál eldől. A G-dúr kvartett rövid, egymást utánzó-tükröző négyszólamú témája egy szólamkombinációkban tobzódó tétel magja. A B-dúr kvartett levegős, szerenád-karakterű nyitótémája viszont azt ígéri, hogy ebben a tételben végig a dallamé lesz a vezető szerep, s a hangszerek fáklyaként veszik át egymástól a melódiát. A C-dúr kvartett a sorozat leghíresebb darabja, mindenekelőtt azért, mert lassú bevezetővel kezdődik, ami meglehetősen ritka a kvartett-irodalomban. Gyakoribb szimfóniáknál, ám ott is messze alulmarad a repertoár lassú bevezetővel nem ellátott kompozíciói mellett. (Viszont csaknem valamennyi, bevezetővel kezdődő szimfónia híres lett.) A C-dúr kvartett épp a lassú bevezetőről kapta melléknevét (Dissonanzen). A kifejezés a klasszikus összhangzattanban élesen súrlódó, disszonánsnak minősülő hangzatok szokatlanul sűrű előfordulására utal. Figyelmes hallgatás után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a bevezető nem is olyan ördögi, inkább rendezett és logikus ívet von a cselló kezdő mély c-hangjaitól a tétel gyors részének C-dúr hangneméig, melynek egyértelmű megjelenése mintegy ellensúlyozza a bevezető kitéréseit és váratlan harmóniáit. Általában Mozart klasszikus stílusában mindenre születik ellensúly. A kérdésre válasz, a kérdőjelre pont. A bonyolult részeket egyszerű, áttekinthető szakaszok oldják, a labirintus után mindig kiegyenesedik az út: polifónia és homofónia váltakoznak. Az egyik legjobb példa erre a G-dúr kvartett fúgaként induló, s a Mozart-irodalomban időtlen idők óta a Jupiter-szimfónia fináléjának előzményeként számon tartott zárótétele, ahol egy szonátaforma keretei között tökéletes egységet alkot a fúgaszerkesztés a klasszikus periódus elvével. Ez a tétel egyébként az egész Mozart-életmű egyik legvirtuózabb zeneszerzői bravúrja. A másik két zárótétel, a B-dúré és a C-dúré, témáinak természetében „haydnosabb”, sőt Mozart rá nem jellemző poénokkal tiszteleg a zenei humor nagymestere, Haydn előtt. Nem kisebb műgonddal készültek a menüettek, érdekes módon hol a ciklusok második, hol a harmadik tételeként. Mire Mozart ezeket a kvartett-menüetteket megkomponálta, több száz variációját írta már meg a 18. század legnépszerűbb táncának, amelynek tánc-eredete olykor – így a kvartettekben is – elhalványul, olyan erősen hat az eredeti karakterre a rafinált stilizáció. A G-dúr kvartett menüettje hangonként változó hangerő-előírásaival, kromatikus meneteivel, formabontó arányaival lélegzetelállító élvezetet jelenthetett a klasszikus zenében gyakorlott Mozart-kortárs számára. A C-dúr nyersesége Haydn op. 33-as sorozatának scherzóira válasz, s a rövidebb B-dúré különös hangsúlyaival ragadja meg figyelmünket. Kontrasztáló hangulatképek a triók, a menüettek középrészei: miniatűr karakterdarabok az egykori divertimentók szellemében, mégis mintegy idézőjelben, a ciklus mélyén rejtett gyöngyszemként. Ami a rejtett kincsek felfedezését illeti, a legcsodálatosabb meglepetéseket a lassú tételek tartogatják. Mint valami mesebeli erdőbe, úgy visz be Mozart hangfantáziáinak birodalmába. Ha meg lehetne állítani az időt, minden hangzatnál, motívumnál, hangfekvésnél és hangszínnél el kellene időzni. Ez azonban csak az előadóknak adatik meg a sok évtizedes próbák során, s egyben ez az ő jutalmuk és vigaszuk: a kvartettezés gyönyörűsége.
A 18. század zenei aranykorának délibábja.

Batta András

---

A Bartók Vonósnégyes 1957 őszén alakult, primáriusa, Komlós Péter kezdeményezésére. Az együttes Bartók Béla nevét 1963-ban vette fel. A kvartett az utóbbi száz év kiváló magyar vonósnégyeseinek művészi örököse, nemcsak az interpretálás közép-európai eszméit tekintve, hanem a budapesti Zeneakadémia nagy tradícióit illetően is.

A Bartók Vonósnégyes a világ egyik legjobb együttese. Ez a kijelentés nemcsak azért igaz, mert a New York Times kritikusától származik, hanem azért is, mert negyvenöt éve alatt a kvartett 3800 hangversenyt adott a legnagyobb európai, amerikai és ázsiai hangversenytermek és a legrangosabb nemzetközi fesztiválok (Bécs, Salzburg, Prága, Edinbourgh, London, Firenze, Spoleto, Aix-en-Provence, Luzern, New York, Tangelwood, Peking, Hong Kong) állandó vendégeként. Repertoárján megtalálhatók a teljes klasszikus és romantikus vonósnégyes-irodalom és a műfaj legjelentősebb 20. századi mestereinek remekművei. A kvartett hangzása és nyílt zenei szelleme több kortárs zeneszerzőt is megihletett. A Bartók Vonósnégyest kétszer tüntették ki a legrangosabb magyar művészeti díjjal (Kossuth-díj, 1970, 1997), Kiváló Művész címmel (1981), valamint UNESCO- (1981) és Bartók-Pásztory-díjat (1986) is kapott.

Az együttes lemezre vette Beethoven és Bartók összes vonósnégyesét, Brahms összes kamaraművét a vonósnégyesektől kezdődően, Haydn, Mozart, Mendelssohn, Csajkovszkij, Dvorák, Debussy, Ravel és számos kortárs zeneszerző műveit.