BARBIE BLUE
Opera egy felvonásban

A Barbie Blue ötlete (a címért Garaczi Lászlót illeti köszönet) A kékszakállú herceg vára „párdarabjaként”, annak ihletésére, Bartók születésének 125. évfordulója évében fogant. Az eredeti elképzelés szerint a mű a „Kékszakállú” előtt, ugyanazon énekesekkel adandó elő, ennek érdekében az énekesek szólama, valamint a zenekari hangszerelés a Bartókéhoz hasonlóra íródott.

Az opera lényeges formai pontokon és az alapvető zenei történések szintjén, ha rejtetten is, de folyamatosan utal drámai párdarabjára. A szövegkönyvet Anatole France A kékszakállú hét felesége című elbeszélése, valamint Balázs Béla Kékszakállú-szövegkönyve ihletésére Almási-Tóth András írta. E tragikomikus zenei szatírjáték karakterei Barbie és férje, Bernard, valamint három majdnem meztelen Chippenddale férfi táncos. Utóbbiak néma szereplők.
Barbie, a darab női szereplője a főszereplő. Ő az, aki a drámai akciót mozgatja, aki a férfit folytonos reagálásra készteti. Ő a kezdeményező, viselkedése, (zenei) stílusa jelenetről-jelenetre („asszonyról-asszonyra”) változik.

A Balázs-Bartók féle hét ajtó megfelelője itt a nő hét létezés módja. (Ld. még Esterházy Péter: Egy nő című regényét, avagy Wedekind Luluját.) Míg Bartók operája dramaturgiailag a sötét–fény–sötét hídszerkezetet követi, a Barbie Blue ennek majdnem épp a fordítottja: fény–sötét–…fény(?).

Egy házasság kritikus ponthoz érkezett, s ezen az éjszakán eldől, hogyan tovább. Mindketten azt hitték, mindent tudnak egymásról. Bernard számára most derül ki, hogy egy kapcsolatban soha nem lehet teljesen megismerni a másikat; minden percben újabb és újabb arcok, titkok, indulatok, szenvedélyek tárulnak föl. A megannyi szenvedés ellenére, vagy talán éppen amiatt, ez a két ember örökre össze van kötve. A klasszikus farce-szituációból (in flagranti) pszichológiai dráma lesz, ugyanakkor mindvégig megmarad az ironikus-gúnyos alaphangnem. A darab végére – Barbie-val együtt – már szinte el is felejtjük az alaphelyzetet. Azok után, amin keresztülmentek, már nem számít, mi van a szekrényben. Két ember kegyetlen, valahogy mégis nevetséges „héja-násza” hajnalig. Se veled, se nélküled.


GULLIVER FÁRÉMIDÓBAN

„Mintha valaki a Szépség és a Valóság világából hangosan dörömbölne lelkünk ajtaján, de mi már nem lennénk képesek meghallani - a nyelvet, amelyet Faremidóban beszélnek. Gulliver, az utazó egy pillanatra már-már azt hitte, hogy érti.” – írja Karinthy Frigyes (1887-1938) humorista, költő, színműíró, a kor egyik legeredetibb, legsokoldalúbb és legnépszerűbb magyar szerzője. Utazás Faremidóba című novellájában egy gépek uralta bolygót rajzol meg, a szolaszik világát, akik a zene nyelvén kommunikálnak. Ezeknek a szervetlen, örökéletű, felsőbbrendű lényeknek a szemében az ember nem más, mint bosszantó, élősködő kórokozó. Bálványaink, hiedelmeink mind jelentéktelen, tiszavirág életű semmiségek.

Számomra Karinthy írása a tökéletes történet zene és beszélt szöveg ötvözéséhez. David Hill amerikai költővel (aki több évig élt és dolgozott Magyarországon, és többek között a Kistehén Tánczenekar számára írt dalszövegeket) elhatároztuk, hogy Gulliverből XXI. századi figurát faragunk, és mai amerikai nyelven újraírjuk történetét. Kompozíciómban két fafúvós hangszert használok. Az altfuvola klarinéttal árnyalva jeleníti meg Swift kalandorának ismerős karakterét (elég mesterkélt egy figura). Amikor először halljuk egy szóláti hangját, a klarinétos egy úgynevezett „fafúvós szintetizátorra” vált. Ennek a speciális MIDI-interfésznek, valamint a folyton csengő csőharangok és a vibrafon segítségével az „éneklő robotok” számunkra varázslatos, mégis hideg, másvilági hangszínét kívántam ábrázolni. A mű hangzásképét hegedű, gordonka és zongora teszi teljessé. A darab néhány pontján a narrátornak énekelnie is kell – hiszen vagy ő maga beszélget a robotokkal, vagy próbálja emberi beszédre fordítani azt, amit mondanak.

Hogy van-e happy end? Nincsen. Ugyanakkor a történet minden keserűség nélkül, tárgyilagosan és rengeteg szarkazmussal van elmesélve. Zeneszerzőként egyet remélek csupán, hogy – ha csak pár percre is –, érthetővé tehetem a kommunikáció legtökéletesebb formáját, Fárémidó nyelvét.


BESZÉLGETÉSEK GYEREKEKKEL

Az öt hangszeresre (fuvola/ alt-fuvola, klarinét/ basszus-klarinét, hegedű, cselló, zongora) írott, mintegy 9 perces kompozíciót a neves skót pszichológus, Ronald David Laing (1927-1989) könyve, a Conversations with Adam and Natasha (New York: Pantheon, 1977; magyarul 2007-ben a Könyvfakasztó Kiadónál Beszélgetések gyerekekkel címmel jelent meg) ihlette. Az alábbi ötöt választottam ki a Laing, valamint lánya és fia között megesett rövid beszélgetésekből:

1. Natasa: Apu, végig lejátszottam a zongorát.
Ott kezdte, amit mi az aljának hívunk és végig zongorázta jobbra fel

2. Apa: Ne csináld ezt!
Ádám: De csinálom, ha nem hagyod.

3. Egy játékon vitatkozva
Natasa: Apa nekem adta.
Ádám: Ő neked adta, én meg nekem adom.

4. Natasa: Senki nem láthatja Istent, de Ő lát minket.
Ő látja saját magát.
Lehet, hogy itt van a házban.
Lehet, hogy az ajtó előtt van.
Lehet, hogy kopog az ajtón.
De nagyon erősen kell kopogtatnia, hogy mi is meghalljuk, ugye?
Apa: Igen.
Natasa: Nem, mi nem halljuk az Isten-kopogást.

5. A zongorát hallgatva
Natasa: Ez gyönyörű. Ez nagyon nehéz. Én könnyen tudok nagyon nehéz dolgokat csinálni gyakorlással.

Zenémmel a „gyerekszáj” játékosságát, azt a már korántsem ártatlan, de az elvárásoktól még el nem rontott tiszta gondolkodást és őszinte filozófiai mélységet próbáltam visszaadni, amely fiaimnak, Balázsnak és Vincének is a sajátja volt 3-6 éves korukban.

Az öt tétel megszakítás nélkül hangzik el. A darab 2008-ban, Bresciában a Camillo Togniról elnevezett nemzetközi zeneszerzőversenyen a zsűri különdíját kapta.


VAJDA GERGELY

Vajda Gergely a Magyar Közszolgálati Média MR Szimfonikusok (korábban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara) vezető karmestere, a Huntsville Symphony Orchestra (USA) és a Music in the Mountains (Kalifornia, USA) fesztivál zeneigazgatója, zeneszerző, klarinétművész.

Karmesterként többek között a Salzburg Festspiele-n, a Green Umbrella- (Los Angeles), a Round Top Music- (Texas), a Mostly Mozart Festival és a Naumburg Concerts (New York) hangversenyein, a Grant Park Music Festival (Chicago), a Le Lanaudiére (Canada), valamint a Centre Achantes (Franciaország) fesztiválok, a brüsszeli Ars Musica, a Zágrábi Biennale, a davosi (Svájc) Young Artist in Concert, a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál, a Budapesti Tavaszi és Őszi Fesztivál vendégeként lépett fel.

Vezényelte mások mellett a Bécsi Filharmonikusokat, a Los Angeles Philharmonic, a Philadelphia Orchestra, az Opera de Montreal, a Montreal Symphony, az Atlanta Opera, a Magyar Állami Operaház, az Ensemble Intercontemporain, a Klangforum Wien, a Seattle-, Edmonton-, Winnipeg-, Omaha-, Louisville, Santa Barbara Symphony, a Louisiana- és a Calgary Philharmonic, a National Arts Centre Orchestra (Ottawa), a Saint Paul Chamber Orchestra, az MR Szimfonikus Zenekar és a MÁV Szimfonikusok együtteseit.

Kompozíciói elhangzottak a Davos Festival, a „Ciné muet en concert” (Musée du Louvre, Paris), a Centre Achantes, a Budapesti Őszi, valamint a Making New Waves Fesztivál, a Hangszemle, a Korunk Zenéje, a Magyar Rádió és Televízió különböző rendezvényein, és egyéb helyszínek mellett Londonban, Berlinben, Freiburgban, Saarbrückenben, Marseille-ben, Utrechtben, Davosban, Milwaukee-ban, Huntsville-ben és Portlandben.

2008-ban az „…a Camillo Togni” zeneszerzőverseny különdíjasa, 2001-ben Gundel Művészeti Díjas, 1997-ben zeneszerzőként a Budapesti Őszi Fesztivál, 1995-ben pedig előadóművészként az Artisjus Jogvédő Iroda nívódíjával jutalmazták.


SZÖVEGEK

BARBIE BLUE
Opera egy felvonásban


PROLÓG
(zenekar)


I. JELENET

BERNARD (kint)
Megérkeztem!

BARBIE (magában)
Ez a férjem!
Hogyhogy hazajött!
(hangosan)
Pillanat!
Még egy hétig, úgy ígérte...

BERNARD (kint)
Nyuszkó!

BARBIE (a három Chippenddale fiút tuszkolja)
Tünés a szekrénybe!
(hangosan)
Mindjárt megyek, drága Bernie!

BERNARD (belép)
Barbie! Volt egy szabad estém,
Ültem a hotelszobában,
Arra gondoltam: megleplek,
Olyan sokszor megígértem,
Látod, Barbie, hazajöttem!

BARBIE
Mindig meglepsz valamivel.
Fáradt lehetsz, mikor indulsz?

BERNARD
Nem! Csak nagy volt a forgalom,
Lépésben jöttem a sztrádán.

BARBIE (magában)
Nyitva van a szekrényajtó!
(hangosan)
Jó, hogy itt vagy!

BERNARD
Reggel vissza kell már mennem,
Egyéjszakás kaland leszek –

BARBIE
Jött két levél, néhány számla,
Hívott anyád –

BERNARD
Meg se csókolsz?

BARBIE
Friss a sminkem. Mi van rajtad,
Hogy nézel ki, csíkos inghez,
ilyen öltönyt – Hánykor indulsz?

BERNARD (autósmagazint vesz elő)
Kinéztem egy másik autót...
Tegnap nem tudtalak hívni.

BARBIE
Vettem észre. Milyen autó?

BERNARD
Szegény!

BARBIE
Úgy utálok itthon ülni.

BERNARD
Új széria.

BARBIE
Nincs itt senki, tévét nézek...

BERNARD
Tudom, értem.

BARBIE
Csak ne legyen megint fehér.
Nem vagy éhes? – Fáj a fejem.

BERNARD
Nem kell semmi. – Olyan sötét van itt drágám.
Mi ez a víz?

BARBIE
Zavar a fény.

BERNARD
Ide kiömlött valami.
Négy pohárból iszol pezsgőt?


II. JELENET

BARBIE
Kérsz egy kortyot? Száraz pezsgő,
jégbe hűtve – Nem tusolsz le?

BERNARD
Ölelj már meg, gyere. Miért van itt ilyen sötét?
Miért nem gyújtod meg a lámpát?
Nem kérek, kösz!

BARBIE
Ne kapcsold fel!

BERNARD
Így nem látod!

BARBIE
És ha négy pohárból iszom?
(nevet)
Emlékszel mikor berúgtam –

BERNARD
Miért nézed azt a szekrényt?

BARBIE
Felvennék valami szexit.

BERNARD
A kék szaténruhád vedd fel,
olyan szép vagy benne, drágám!
Ünnepeljük meg az estét!

BERNARD
Pszt! Pszt! Mi volt ez? Mi ez a zaj?
Nem hallottad?
(Barbie a magazinba merül)

BARBIE
Jó kis verda...

BERNARD
De onnan jön valami zaj!
A szekrényből!
Van valaki a szekrényben?
Valaki van a szekrényben.
Akkor nyisd ki, tessék, nyisd ki,
Egy kisegér, Tom és Jerry,
Vagy életre kelt a bundád?
Tudom már! A tollboád az!

BARBIE
Megőrültél? Azt gondolod...
Tudod ki az? Három férfi!
Nézd meg, nem vicc!
Másik öt meg a konyhában.
Úgyis mindegy, úgyis vége.
Ha már ilyet képzelsz rólam,
jobbat nem is várok tőled!
Elutazol, magamra hagysz,
Mert a munkád meg a céged
fontosabb mint én vagy bárki.
Hagyjál békén.

BERNARD
Barbie, Barbie, nem akartam.

BARBIE
Én szeretlek.
És nincs senkim, bármit gondolsz!

BERNARD
Ne haragudj, hányszor mondjam,
ne haragudj.

BARBIE
Mit vársz? Sok unalmas éjszakán át –
Három éve alig látlak.
Gyűlölöm a munkád, Bernard!
Biztos tőlem menekülsz el,
Biztos nem kellek már neked!

BERNARD
Dehogy!

BARBIE
Biztos más nőcskékhez járkálsz!
Ezért utazol te mindig!
Hogyhogy épp ma este kellek?
Nem akadt egy szabad nő se?

BERNARD
Hogy mondhatsz ilyet? Hogy érted…?

BARBIE
Nívódíjas lett a villánk,
belsőépítészünk is van –
Mire vágynék? Megvan minden,
Itt vagyok, a tied vagyok,
se barátnőm, se egy macskám –
Új kocsim lesz. Hol a férjem?

BERNARD
Hidd el, ez nekem sem könnyű –
Veled lennék, ha tehetném.
Nyuszkómuszkó! Olyan rémes,
tönkremegyek ebbe, hidd el.

BARBIE
Hazaugrasz, az még rosszabb,
ágyba bújunk, és mész vissza!

BERNARD
Tudod jól, milyen a munkám,
ennek semmi köze hozzánk!
(magának)
Most jön, hogy nem hoztam semmit.


III. JELENET

BARBIE
Hogy gondolod? Beállítasz,
s még egy vacak ajándék sincs?
Nekem ennél több kell, Bernard!

(Bernard dobozt ad át)

Ó, de szép lánc, ó, de szép lánc,
Bokalánc is, bokalánc is!
Miért kell ez, miért költesz?

BERNARD
Látod, ezért kell utaznom!
Nem költhetnénk másképp ennyit.

BARBIE
És azt hiszed, ezzel rendben?
Egy kacattal megvásárolsz?
Talán én költöm a pénzed?

BERNARD
Most már elég. Vigyem vissza?

IV. JELENET

BARBIE
Ne haragudj! Ne haragudj!
Ne haragudj rám, nem tudom,
mit beszélek...
Tegnap annyira... úgy sírtam...
Ne haragudj!
Dühös voltam, tehetetlen.
Nem tudod, mi zajlik bennem.

BERNARD
Meséld el hát!

BARBIE
Mit mondhatnék?

BERNARD
Mi történt veled a héten?


V. JELENET

BARBIE
Mmmm...

BERNARD (megcsókolja)

BARBIE
Ah...

BERNARD
Hmmm!

BARBIE
Na!

BERNARD (megcsókolja)

BARBIE
Szoríts engem erőssebben!

BERNARD
Bőröd illatára vágytam,
Hmmm... ma valami új van rajtad.
(kibontja a ruhájából)
Milyen szexi a melltartód.

BARBIE
Tőled kaptam, persze, szexi.
Drágám, ez itt mind a tied,
a hajam, bőröm, melleim,
a lábaim, simogass még!
Nocsak, mi van?
Ennyi kell csak?
Egy kis parfüm ezt művelte?
Egy melltartó, ennyi kell csak!
Gyere, bújjunk be az ágyba!

BERNARD
Nem értem, mi van már megint!

BARBIE
Semmi, semmi, gyere, vetkőzz!
Jobb is lesz így, igazad van,
gyere mássz rám, csókolj, szoríts!

BERNARD
Megőrültél, mi van veled?

BARBIE
Beindultam, gyere, gyere!
Ne várass meg, vetkőzz már le!
Ezt akartad, ezért jöttél,
Ne foglalkozzunk most mással!

BERNARD
Sokat ittál.

BARBIE
Gyere, mássz rám!
Rabszolganőd erre vágyik!
Bármit kérhetsz, megteszem most!
Aaaah, te csődör!

BERNARD
Barbie, figyelj...

BARBIE
Milyen izmos, milyen férfi!
Kikötözhetsz, megalázhatsz

BERNARD
– lezuhanyzok.

BARBIE
Tépj szét! Tépj szé...

BERNARD (lekever egy pofont, minden megáll)


VI. JELENET

BARBIE
Na, a sminkemnek már annyi.
Hol egy zsepi?

BERNARD
Tessék. Kell még?

BARBIE
Fel fog dagadni az arcom.

BERNARD
Á, nem is kaptál akkorát!

BARBIE
Jó, hogy tudod, mekkora volt!
Visszaadjam? Csak hogy érezd.
Engem még csak egyszer csaptak
arcon, tizenhét évesen,
na de mindegy. Csak azt ne mondd,
„Ne haragudj!”

BERNARD
Csak haragudj.
Megérdemlem. Szeretsz azért?

BARBIE
Nem. Gyűlöllek.

BERNARD
Jó, na, akkor most elmegyek.

BARBIE
Jó. Menjél csak.
A ház fele, majd eladjuk,
engem illet. Az új kocsit
elviheted. Úgysem tetszik.
Milyen jó, hogy nincs gyerekünk.
Ennyivel is kevesebb gond.

BERNARD (masszíroz)
Lazulj csak el.

BARBIE
Van kedved egy
válóperhez?

BERNARD
Őszintén? Nincs.

BARBIE
Ki az a nő?

BERNARD
Miféle nő?

BARBIE
Aki miatt felpofoztál,
a fél arcom tönkretetted.

BERNARD
Az csak a smink. Miért is kell
itthon kisminkelni magad?

BARBIE
Azért, hogy ha felpofoznál,
Legyen minek elkenődni.
Tudod mit, most kisminkellek,
felpofozlak, kvittek leszünk.
Megérzed majd milyen ízű
a szemfesték könnyel együtt.
(sminkelni kezdi Bernard-t)

BERNARD
Ne szórakozz!

BARBIE
Csend! Ne beszélj! Elkenődik
rajtad a rúzs. „Figyelj, Barbie,
Mit képzelsz te? Itthon hagylak
és azt hiszed szingli lettél?”

BERNARD (nevetni próbál)
Jó, elég már!

BARBIE
„Hazajövök, és nem örülsz?
(pofon vágja Bernard-t)

BERNARD
Fáj!

BARBIE
„Megbánod majd, te kis ringyó,
hogy itt hazudoztál nekem!
Mit csináljak veled? Ez az,
ide bemész! Bezárlak a
szekrénybe ma éjszakára.
Indulj!”

BERNARD
Barbie!

BARBIE
„Miért sminkelted ki magad?
Miért van itt ennyi pezsgő?
Mit rejtegetsz a szekrényben?”


VII. JELENET

BARBIE (kitárja szekrényt)
„Mi ez Barbie, kik ezek itt?
Kiteszem a lábam, és te...
Értek mindent, ó, én barom,
Értem már a sminket, pezsgőt!

Izomfiúk, tetkó, pirszing...
S mindjárt hármat, undorító!
Ezért gürizek naphosszat,
eszkortokra szórod a pénzt?

Na de nem baj, mégiscsak jobb,
mintha a szomszéddal …nál.
Ez végül is szolgáltatás,
mint a szoli vagy a masszázs.

Máskor csak szólj nyugodtan, ha
efféle dolgokra is vágysz.
Remélem, nem volt túl olcsó,
bóvlira nem szórom a pénzt!

De jó, hogy nem egy lepusztult
itthonülő háziasszony
vár rám, mikor hazaérek!
Barbie, te buja vadmacska.

Egész másnak látlak téged,
úgy kívánlak, olyan izgi,
ha egy nő csalja a férjét.
Gyere drágám, csókolj, szeress!”


KONKLÚZIÓ

BERNARD
Barbie!

BARBIE
Bernard!

BERNARD
Indulnom kell lassan.

BARBIE
Már reggel van?

BERNARD
Lezuhanyzom.

BARBIE
Csinálok szendvicset.

BERNARD
Föltennél nekem egy kávét?

BARBIE
Van egy ilyen élénkítő,
Mentolos tusfürdő, nehogy
Elaludj a volánnál.
Van a polcon sminklemosó...



GULLIVER FÁRÉMIDÓBAN
Szövegét Karinthy Frigyes novellája alapján Vajda Gergely és David Hill írta


PROLÓG

Hölgyeim és Uraim! Bizonyára csodálkoznak, hogy annyi szomorú tapasztalat után, melyeket én, Gulliver korábbi kalandjaim során átéltem, feleségemet és gyermekeimet Redriff-ben hátrahagyva, mintegy kétszáz évvel később – a Bulwark sorhajó seborvosaként – ismét útnak indultam a Balti-tenger vizeire. Hogy látszólagos állhatatlanságomat mentegessem csupán emlékeztetném önöket arra, hogy 1914 júliusát írtuk, na meg persze arra a lángoló és határtalan hazaszeretetre, amely minden angol alattvaló lelkében ott ég. Elhatározásomban csupán megerősített az a körülmény, hogy mint tartalékos hajóorvos azonnali szolgálatra szóló behívót kaptam, s tudtam, hogy ha önként nem jelentkezem, haditörvényszék elé állítanak, és valószínűleg főbe lőnek.

Először úgy tűnt, nem hajózunk messzire, hónapokig az angol partok közelében teljesítettünk járőrszolgálatot. Ám november huszonötödikén egy ellenséges hadihajó útjába kerülve aknára futottunk. Egyik pillanatban még a parancsnoki hídon álltam és a kapitánnyal beszélgettem, a másik pillanatban a hajó már oldalára dőlve rettenetes gyorsasággal sűllyedni kezdett. A kapitány intett, hogy kövessem őt a fedélzeti hidroplánhoz, mellyel elmenekülhettünk. A csavar hadarni kezdte a levegőt. Amint fellibbentünk a ködbe, a motor zakatolásától beszélni se lehetett. Időnként a hidegtől és a sebes légáramtól félig öntudatom vesztettem, úgyhogy ma se tudom: három órát repültünk-e így, vagy fél napot.

Aztán körülöttem mintha tisztulni kezdett volna a köd. Ekkor értettem meg, hogy olyan magasan vagyunk, ahol már egészen ritka a levegő. Rémülten ragadtam meg a parancsnok karját, de ő meg sem mozdult. Előrehajoltam és az arcába néztem. Arca mozdulatlan és merev volt, szemei üvegből. Az élettelen testet félrelökve megragadtam a kormányt, de már tudtam, hogy végem van, nem bírom tovább. Éreztem, ezek életem utolsó pillanatai. Ekkor fejem fölött suhogást hallottam. Egy nagy, madárformájú szerkezet ereszkedett alá. Olyan érzésem volt, mintha valami kiemelne ülésemből: egyidejűleg különös, édes muzsikaszó ütötte meg a fülem, és szemeim lecsukódtak.

Mikor szemeimet kinyitottam fényes, zöld mezőt pillantottam meg, folyók és hegyláncok szeszélyes rajzával. A tájat először fent, majd alant láttam, amint egy virágos réten lassan aláereszkedtem. Ekkor rájöttem, miért érzem magam oly boldognak: már mintegy órája egyetlen akkord zengett körülöttem, oly édes és tiszta, hogy szinte úszni és fürödni tudtam e hangban.

I.

Magamhoz térve kábultságomból napfényben úszó vidéken találtam magam. A táj fölött a napnak a rendesnél csaknem kétszer nagyobb tányérja ragyogott. Az egyik oldalon enyhén emelkedő hegyhát, bal kéz felől csillogva kanyargó folyó, partjain kékeszöld cserjék. Az előttem hömpölygő folyón egyszerű, korlát nélküli vashíd vezetett át; távoli erdő felé fehér út, kétoldalt furcsa alakú fák, a fák között valami kapu – vagy boltívféle.

Azután észrevettem, hogy a különös szerkezet, amely engem idehozott tőlem nem messze parkol. Egészen újszerű, végtelenül bonyolult repülőgépnek látszott, amely most függőlegesen állt a földön, kétoldalt ezüst szárnyakkal. A szerkezet törzse aranyból volt drágakő-berakásokkal, felül tojás alakú aranytömb, olyanforma, mint egy stilizált emberfej. A két szem helyén két csillogó, kerek üveglencse volt, mely mögött vöröses fény villódzott. Két lefelé keskenyedő, bonyolult kerékrendszerben végződő támasztékon állt a szerkezet. Az egész gép, bonyolultsága ellenére, valahogyan az egyszerűség és magától értetődő szükségszerűség benyomását keltette. Nem tudom más szavakkal kifejezni amit éreztem: a gép szép volt.

A gépből áradó muzsika különös érzéseket keltett bennem.

Számat kinyitottam, és néhányszor ügyetlenül próbálkozva, végre megközelítően helyesen ismételtem a gépből áradó hangokat.

A zene ebben a pillanatban megszakadt, a gép megállt, és mintha megfeszülve figyelt volna. A következő pillanatban felemelkedett, majd néhány kört írt le a fejem felett. Hirtelen több más hasonló gép is érkezett és landolt mellettem. Körülálltak, majd valóságos hangversenybe kezdtek.

Most már határozottan éreztem, hogy ezekkel a hangokkal hozzám szólnak; és hogy ebben az országban így, zenei hangokkal beszélnek. Igyekeztem velük megértetni, hogy szeretném megtanulni ezt a nyelvet. Egy közeli palota felé mutogatva jeleztem, hogy tudni óhajtom, hogy nevezik. Rögtön felfogták, mit akarok és válaszoltak: szó-lá-ti-mi-ré, amit rögtön ismételtem. Az egyikük saját magára mutatott, és ezt énekelte: szó-lá-ti. Aztán egy széles mozdulattal az egész láthatárt mutatta, és így muzsikált: fá-ré-mi-dó. Ez ugyanaz a négy hang volt, melyeket már ideérkezésemkor hallottam. Már tudtam, hogy az ország neve: Fárémidó.


II.

Korábbi kalandjaim hozzászoktattak, hogy fenntartva bár kitűnő tudósok – főleg imádott hazám természettudósai – által megszabott világnézetemet: mégis igyekezzek tudomásul venni olyan tényeket és valóságokat, melyek ebbe a világnézetbe semmiképpen nem illeszthetők bele. Tudtam azt, hogy komoly természettudóst elméleteinek felállításában nem befolyásolhat olyan csekélység, mint például egy tény, mely homlokegyenest ellentmond az elméletnek.

Fenntartva tehát eddigi világnézetemet, mégis tudomásul vettem, hogy olyan országba vagy világrészbe, vagy talán olyan égitestre vetett balsorsom, ahol a természetet uraló lények, ez égitest lakói nemcsak hogy nem hasonlók az emberhez, de földi értelemben élőlényeknek sem tekinthetők. Ezek a lények, a szólátik szervetlen elemekből állnak: vasból, aranyból és még sokféle fémből és ásványból. Ezek az elképesztő teremtmények saját magukat szerelik össze. Első pillanatra a fajta szaporításának ez talán nehézkesebb és körülményesebb módja, mint amilyen bolygónkon dívik – és lesznek, akik hozzáteszik, hogy kevésbé élvezetes –, de el kell ismerni, hogy az eredmény szempontjából jóval megbízhatóbb.

A szólátik agya szervetlen anyagból van; egy higanyféle, folyós fémnek s még valami ásványnak szerencsés keveréke, melyben ismert és ellenőrizhető erők: hő és villamosság idézik elő az általunk gondolatnak és érzésnek nevezett mozgásokat. Ami pedig érzéseik és indulataik erejét illeti, erre nézve jellemző, hogy ők már a legegyszerűbb gondolataik közlésére is azt az eszközt használják, amit mi csak legfokozottabb és legkomplikáltabb érzésünk kifejezésére: a zenét.

Hosszú hónapok múltak, mire elmondhattam, hogy törve és ügyetlenül bár, de ki tudom magam fejezni a szólátik nyelvén, s nagyjából megértem amit ők beszélnek. Egy nap szóláti gazdámnak, Midórénak, igyekeztem elmagyarázni, mit értünk mi az „emberi agy” fogalma alatt, ezt ő ugyanis képtelen volt megérteni. „Lehetetlen” – mondta –, „hogy egy olyan műszer, amely az ön testéhez hasonló romlandó anyagokból készül (így nevezte a húst és vért), elvégezhesse az agy munkáját, ami is a dolgok összefüggésének megértése”. Midőn tévedését helyreigazítandó felvilágosítottam, hogy a mi gondolkodóink is tisztában vannak vele, hogy az emberi értelem célja a világ megértése, csak hitetlenkedve rázta a fejét, és megkérdezte, hogyan csinálják ezt a mi állítólagos gondolkodóink.

Örömmel és boldogan ragadtam meg az alkalmat, hogy a távol idegenben dicsőséget szerezzek emberi fajunk, s főleg imádott hazám nagy filozófusainak. Midóré udvariasan hallgatott végig, majd megjegyezte, hogy mindenre válaszoltam ugyan, csak arra nem, amit ő kérdezett. Szavaimból azt veszi ki, hogy mi évszázadokon át egyebet se tettünk, mint egyre csak szétszedtük és újból összeraktuk értelmünket.

Mindez rendben volna, mert hiszen hasonló betegség náluk is előfordul, s a szóláti-gyárban erre külön reparáló műhely működik. Megtörténik ugyanis, hogy a koponya tiszta és helyesen összeállított folyadéka, a szóláti agyveleje elromlik. Az ilyen beteget onnan lehet megismerni, hogy a szeme befelé fordul; zavart és lázas szavaiból kiderül, hogy a saját agyát látja a világ helyett. Mindenféle badar és nevetséges kijelentést tesz; azon vitatkozik, hogy a tér, az tulajdonképpen idő, és hogy az anyagban benne van az erő, de az erőben nincs anyag, hogy lehet-e akarni szabadon, vagy lehet-e akarni, hogy akarjon az ember; hogy tudom-e, amit gondolok, vagy gondolom-e, amit tudok; hogy van-e anyag nélkül erő és elképzelhető-e egy felsőbb anyagnélküli intelligencia. Érdekes, hogy ennél a betegségnél a hangszálak is elromlanak, és tiszta, kellemes dallamok helyett kellemetlen, súrlódó zörejek törnek elő a szóláti torkából, olyan hangok, amik különben nagyon hasonlítanak ahhoz, amit emberi beszédnek szoktam nevezni.

„Mindezt csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, mennyire megértettem azt, amit ön előadott. Az emberi elme olyan mint a csiszolatlan üveg, melyet lencsévé kell alakítani. Az anyagát meg kell tisztítani és teljesen átlátszóvá tenni. Úgy látom, önök attól félnek, hogy ha a tudat teljesen átlátszó lenne, akkor el is tűnne.”


III.

Amikor idekerültem Fárémidó tudósainak első dolga volt, hogy mikroszkópon tüzetesebben megvizsgáljanak, és sajnálattal állapították meg, hogy lényegben ugyanolyan dó-ti-ré vagyok, mint amilyen elvétve az ő talajukban is akad. A ‘rémiszólámi-tidóré’-k osztályába soroltak mint olyan vírusfajtát, amely képes a szólátik tulajdonságait utánozni. Egyrészt agyam az övékéhez hasonló értelmes gondolatok látrehozására volt képes, másrészt testemnek folyamatosan szüksége volt Fárémidó fáinak gyümölcseire ahhoz, hogy fenntarthassa magát. Ebből látták, hogy az élősködők fajtájába tartozom.

Elborzadva attól, hogy a szólátik az emberi fajt és egyben szeretett hazám polgárait is ilyen alacsonyrendű lénynek tartják, kértem gazdámat, hallgatna meg nyugodtan, míg néhány dolgot tisztázunk. Mesélni kezdtem magáról a Természetről, amint hosszas kísérletezés után gondolkodóba esik az egyik forma előtt. Lefestettem ezt a négykezű, ráncosképű állatot, bozontos szemöldöke alatt nyugtalanul forgó szemgolyókkal. Néhány ezer év után a munka sikerül, a koponya üregében lassan fejlődni kezd az új szerv: a Tudat szerve. Az Emberi Agy ez a szerv, amely valóban megérti a külső és belső jelenségeket. De nemcsak megérti ezen jelenségeket, hanem látni és láttatni is képes őket az akarat világító fáklyájának fényénél. Íme, az Ember, maga a Tudatos Élet. Átérzi a lét minden örömét és igájába hajtja a nyers és ostoba anyagban rejlő erőket, hogy az egyén életét minél szebbé és boldogabbá tegye, és ujjonghasson a kék és távoli ég, s a felkelő nap felé!

Az a fölény és biztonság, amivel Midóré, válaszában az Emberiség történetéről beszélt, csak az első szavaknál lepett meg. Midóré elmondta, hogy a Földet, melyet ők Lászómínak neveznek, már mintegy hatvanezer éve tartják megfigyelés alatt. A szólátik aggódva tapasztalták ugyanis ama végzetes betegség megállíthatatlan terjedését, melyet én életnek neveztem.

„Amint a dótirék öntudatra ébredtek egy ideig komolyan aggódtam amiatt, miként fogják majd bolygójukat kizsákmányolni. Azt hittem, hamarosan meglelik a módját annak is, hogy halhatatlanná váljanak mint mi. Az a feltevésem azonban, hogy a tudat szerve kipusztította az ösztönét, hamisnak bizonyult. A piciny lény tökéletlen agyában gyógyíthatatlan szervi hiba van. A tudat szerve, mely az ösztönből sarjadt, s melynek kifejlődve, az ösztön helyét kellett volna elfoglalnia: ez a szerv, valami ostoba véletlen folytán, kicsúszott az ösztönből, majd az agy elülső részében külön kezdett növekedni. Vele szemben, az agy hátsó tekéjében, zavartalanul és nyugodtan tovább fejlődött az ösztön is. Két szerv, melyek homlokegyenest ellenkező célt szolgálnak, az egyik az életet keresi, a másik a halált. E hiba révén kétfejű torzszülött minden ember, el kell pusztulnia, mihelyt a két félteke, egy bizonyos fejlődési fokon összeszorul, s megfojtja egymást, mint a közös barázdába került két mag. Két kéz, az egyik épít, a másik rombol; az egyik kapaszkodik, hogy ne ragadja el a vihar, a másik eltépi a kötelet; az egyik befedi a testet, hogy meg ne fagyjon, a másik föltakarja!”


EPILÓGUS

Több kötetre való könyvet és számtalan szimfóniát írhatnék még fárémidói kalandjaimról, de mindazt, amit ott tanultam, a maga teljességében sohasem tudnám idelent elmagyarázni. Zárásképpen elmesélek még néhány dolgot ott töltött utolsó napomról.

Midóré egy nap magas hegyre vitt fel. Gazdám mellett ülve különös, nem kínzó, inkább jóleső szomorúság fogott el. Sírni kezdtem, s dadogva, hebegve mondtam el neki kétségeimet, és megtérésemet. Emlékeztettem rá, hogy az én nyomorult és beteg testem is tiszta, nemes anyagokat tartalmaz: szervetlen anyagokat, kvarcot, szenet és vizet, pusztítson hát el, égessen meg, szűrje le, vonja ki belőlem mindazt, ami ér valamit, s használja fel, ahogy tudja, egy szóláti szeméhez, szájához, vagy füléhez, a többit szórja szét a szélbe, hogy össze ne állhasson többé.

Midóré mosolygott, s az ő jóságos és nyugodt modorában kifejtette, hogy ez a kívánság nagyon logikus és helyes, csakhogy az én testem mai formájában még nem érett meg erre. Ha most végezné el rajtam ezt a munkát, fölösleges fájdalmakat okozna nekem. Erre azonban semmi szükség, tekintve, hogy rövid idő múlva, amit mi tíz-húsz földi évnek nevezünk, ez a folyamat úgyis magától megindul, s nem kell külön szenvednem miatta. Azt javasolta, addig is térjek vissza földi életemhez.

Aznap fájó szívvel, s reménytelen bánattal lelkemben, elbúcsúztam azoktól a szólátiktól, akiket megismerni szerencsém lehetett. Gazdám egy gép hátára ültetett, s valami pirulát adott be nekem, hogy elaludjak, s ne érezzem a hosszú út fáradalmait.

Hazatérve nehéz volt hozzászoknom a dótirékkal való érintkezés rám nézve tűrhetetlen formáihoz. Eleinte bolondnak néztek rémült és ijedező visszahőköléseim miatt, amivel felém nyújtott kezek, vagy testemhez közeledő élőlények elől védekeztem. Honnan tudhatták volna, hogy már hozzászoktam ahhoz, hogy az életet fertőző és bűzös betegségnek tekintsem, amely fizikai érintkezés során terjed?

Ahogy esett, úgy esett. Amikor 1916. február másodikán Redriffbe értem nőmet és gyermekeimet, mint mindig, jó egészségben találtam.