A mai YouTube-os, okostelefonos, virtuális világban első pillanatra elég merész vállalkozásnak tűnik ezt a hallgató és előadó számára egyaránt ördögien nehéz, bonyolult, ugyanakkor csontig hatolóan megrendítő két művet egy lemezen műsorra tűzni. E két szonáta hasonlóságait és különbözőségeit hosszú oldalakon lehetne elemezni, zenetudományi illetve művészeti érvek szólhatnának e párosítás mellett vagy ellene, részemről ez az összeállítás azonban teljesen ösztönös volt. Az a bizonyos belső hang, a józan ész és ezer óvatosságra intés ellenére (fantasztikus felvételek léteznek mindkét műből), az idő múlásával egyre hangosabbá, követelőzőbbé vált, lassan nem volt választásom, ezt a felvételt muszáj volt megcsinálnom.
Emberpróbáló, gyönyörű kihívás.
Mérföldkő, zongorista-életemben.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Dante)

Valahányszor Rachmaninov második szonátájának elejét hallom vagy játszom, ez a Dante idézet jut eszembe. Egy ősrobbanáshoz hasonló kezdéssel taszít minket Rachmaninov a pokol bugyraiba, levegőt sem vehetünk és máris, mindenféle előkészület nélkül találjuk magunkat a b-moll szonáta drámai küzdelmében.

1913-ban komponálta a mű első verzióját (pontosan 60 évvel később, mint Liszt a h-moll szonátáját), amit 1931-ben átdolgozott. Zongoristák vérre menő vitákat folytatnak arról, melyik az „igazi” b-moll szonáta. A dolgokat bonyolítja az is, hogy Vladimir Horowitz, a szerző jóváhagyásával egy saját változatot is készített és játszott.

Az 1931-es verzió mellett számomra a döntő érv az, hogy maga Rachmaninov tartotta szükségesnek a darab átdolgozását, az új kiadás elé fontosnak tartotta megjegyezni – „revised and modifi ed by the composer”. A metikulózus kompozíció ellenére végig úgy érezzük, mintha egy vibrálóan ideges, zaklatott improvizációban lennénk, valóban a pokol bugyraiban, ahol a fény és nyugalom csak pár ütemnyire képes ellenállni a drámai, kromatikus témából építkező hangzuhatagoknak. Bár a tempómegjelölés szerint a darab felosztható három tételre, a Liszt-szonátához hasonlóan egy nagyszabású műről, egyetlen nagy levegővételről van szó. Mint egy felkiáltójel, úgy tűnik fel az első tétel kromatikus témája újra és újra a mű során (ahogyan Lisztnél is), az összekapcsolódást a középső tétel előtti és utáni kis bevezető is mintegy hídként hivatott szolgálni.

A Lento megrázóan egyszerű dallama, meditatív magábafordulása számomra a zeneirodalom egyik legszebb pillanata, a szerző leplezetlen kitárulkozásától szinte „elpirul” az ember... Rachmaninov az általa átélt érzelmet vetíti belülről kifelé, azt hiszem, ez az ami annyira megfogja a hallgatót. A mű végére lassan kitisztulnak a fekete felhők és a drámai hangulatot a harmadik tételben egy igazi orosz népünnepély váltja fel.

Az „orosz” Chopin. Sokan ezzel a jelzővel illetik Rachmaninovot, bár szerintem ez az összehasonlítás inkább személyiségbeli és lelki rokonságra utal (sebezhetőség, érzékenység, állandó honvágy, depresszióra való hajlam...) mint tisztán zenei-pianisztikus közösségre. Rachmaninov, úgy gondolom a „Nagy Liszti Romantikus Hagyomány” folytatója, nemcsak szellemben, de gyakorlatilag is: unokatestvére és egy időben tanára az az Alexander Ziloti, aki Liszt utolsó éveiben Weimarban növendéke, majd később Liszt művészetének lelkes terjesztője volt.

„A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása.” (Liszt Ferenc)

Abban a tudatban nőttem fel, hogy Liszt h-moll szonátája nemzeti öröksége minden magyar zongoristának. Valamiféle szakrális magaslat, ahová csak igazi beavatottak juthatnak fel. Megmászni való hegyoldal, ahonnan az ember húsz fiatal évével még vissza-vissza csúszik, de az évek múlásával egyre messzebb jut az emelkedőn és talán újabb húsz-huszonöt év elteltével bekopoghat a szent ajtón.

Liszt alkotása maga az univerzum, amely visszahat előadójára, tükör, melybe nézve az előadó saját maga belső világát találja – hogyan alakít engem a mű és én őt hogyan alakítom. Huszonöt év tanulás-gyakorlás-előadás-pihentetés-tanulás véget nem érő folyamatát most egy pillanatra megállítom. Ez a felvétel egyféle zenélés és lélek-mérő: ez vagyunk mi, a h-moll szonáta és én, 2015. augusztus 18-án.

Talán egyetlen zeneműről sem látott napvilágot annyi elemzés, tanulmány, esszé, teória, mint a h-moll szonátáról. Elemzések a formáról – „szonáta a szonátában”, „többtételesség az egytételességben”, az öt különböző, visszatérő motivum egymásra hatásáról, a darab néha már a modern zenét vizionáló új harmóniáiról. A mű súlyosan drámai helyzetei, a teátrális karakterek, az „ördögi és angyali” vitathatatlan jelenléte természetesen remek alapul szolgál mindenféle teória születéséhez, hiszen talán könnyebb a hallgatónak, előadónak programban gondolkodni, könnyebb a Liszt által feltett megválaszolhatatlan kérdéseket teóriákkal megoldani.

Talán a Faust-történet elevenedik meg, vagy Liszt saját élettörténetét beszéli el, esetleg valóban bibliai értelemben az isteni és ördögi harca jelenik meg? Liszt egyetlen írásában sem utal valamiféle programra, és azt hiszem, a szonáta mint forma választásával is inkább a zenei mondanivaló filozofikus magasságokba emelése volt a cél. A 19. század leghatalmasabb zongoraművében a hangok mögötti világ feltárása a legnehezebb feladat.

Örök hódolat Lisztnek!

Liszt és Rachmaninov a zongorajáték valaha élt két legnagyobb óriása. Két romantikus alkotó, akik műveikkel a lét, az elmúlás, a boldogság, a szenvedés misztikus kérdéseit tárgyalják, olyan egyetemes értékeket közvetítenek, amelyek a mai okostelefonos világban is nélkülözhetetlenek, egyszóval érdemes értük élni.

Krausz Adrienne

---

Krausz Adrienne zeneakadémiai tanulmányait Nádor György, Rados Ferenc és Kurtág György osztályában végezte, részt vett Yvonne Lefébure mesterkurzusain és máig követi Rév Lívia tanácsait.

Döntős volt a Monte Carlo-i Masters versenyen, különdíjakat nyert Sydney-ben, Frankfurt-ban (Hindemith-díj) és Zürichben (kamarazene különdíj). Első helyezést ért el a Békés-Tarhosi Országos Zongoraversenyen, az olaszországi Senigallia-i Nemzetközi Versenyen, valamint az egyesült államokbeli Cincinatti Nemzetközi Zongoraversenyen. Az amerikai győzelemnek köszönhetően 1989-ben adta debütáló hangversenyét a New York-i Lincoln Centerben lévő Alice Tully Hallban. Solti György egy meghallgatást követően azonnal lekötötte egy európai turnéra a Zürichi Tonhalle Zenekarral.

Neves fesztiválok meghívottjaként koncertezett Európa számos országában, Kínában, Japán-ban és az USA-ban. Egyaránt fellépett önálló zongoraest keretében, kamaramuzsikusként, valamint zenekari szólistaként, például a Budapesti Fesztiválzenekar, a Londoni Filharmonikus Zenekar, a londoni Filharmónia Zenekar, a Berlini Szimfonikusok, illetve a Tokiói Filharmonikus Zenekar kíséretével.

Partnerei között olyan nemzetközi tekintélyű művészeket találunk mint Eötvös Péter, Fischer Iván, Perényi Miklós, Youri Bashmet, Michael Gielen, Sergei Krylov, Shlomo Mintz, Boris Pergamenshikov, a Keller és a Bartók vonósnégyes, illetve a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

2003-ban Szabó Péterrel készült lemeze elnyerte a Gramophone magazin „Év Felvétele” címét, Chopin-Sosztakovics albumát pedig a Fayard francia kiadó zenekalauza a „Les Indispensables”, a nélkülözhetetlen felvételek közé sorolta.

adriennekrausz.com